Réz-Nagy Zoltán – Pünkösd – Lk 11,13

Hogy mit tapasztaltam én, mit tapasztaltál te – többnyire mást, néha ugyanazt, de bármi is volt ez, az biztos, hogy döntő volt, és rányomta bélyegét egész belső világunkra. Csecsemőkorban mit tapasztaltam, milyen volt számomra megszületni, mit éltem át, amikor kisgyermekkorban sírtam, és megvigasztaltak, vagy éppen nem. De bárhogy is történt, alakította formálta a lelkemet. A lélek-tan, tudjuk van ilyen, éppen azt mondja el, hogy a tapasztalatok, mindaz, amit életünk, sőt születésünk első pillanatától tapasztaltunk, az mintegy formálja, vagy épp deformálja a lelkünket.

A régi etruszkoknál volt egy szokás: minden este vagy egy fehér, vagy egy fekete kavicsot beledobtak egy tálba, aszerint, hogy jó, vagy rossz napjuk volt. Ezek a kavicsok pedig gyűltek egy tálban, és időnként elkészíthette ki-ki a mérlegét egy-egy időszaknak. De egy ilyen fehér és fekete kavicsokkal telt tál a lélek jelképe is volt, hiszen a tapasztalatokat tükrözte vissza, melyeket az illető átélt.

Persze a lelki alkatunk meghatározza, hogy miként élünk meg egy-egy tapasztalatot, és néha olyan tartalmakat vetítünk ki másokra, vagy éppen egy-egy eseményre, mely sokkal inkább rólunk vall, és sokkal kevésbé a valóságról, amellyel kapcsolatba kerültünk.

Az ismert vicc szerint süni takarítani szeretne, de nincs porszívója, elindul, hogy elkérje nyuszitól, de amíg megy, az úton többször gondolkodóba esik, hogy nyuszi, aki szerinte elég irigy természet, egyáltalán kölcsön fogja-e adni a porszívóját, mire elér nyuszi házáig, már sikerült magát annyira meggyőznie nyuszi fukar jelleméről, hogy berúgja az ajtót, és így támad rá nyuszira: Tudod mit, Nyuszi! Süsd meg a porszívódat!

Tehát később a lélek már visszahat és szűri a tapasztalatokat. Holott eredetileg a tapasztalatok első csokra, születésünktől két éves korunkig, amit átéltünk, ezek a tapasztalatok adják meg lelkünk formáját, hogy aztán ennek a formának megfelelően a világból csak szűrt, cenzúrázott jelek jussanak el hozzánk.

A lelkipásztori lélektan /pasztorálpszichológia/ négy alapvető lelki alkatot különít el, a depresszív, a skizoid, a kényszeres és a hiszteroid személyiségtípust.

Mikor első alkalommal tanultam erről, akkor a tanár a végén feltette a kérdést: Na, szerintetek Jézus melyikbe tartozott?

Sikerült ezzel alaposan zavarba hoznia minket, mert természetesen nem az a helyes válasz, hogy Ő egyikbe sem sorolható, hanem az, hogy mindegyikbe. 

Ez pedig továbbvezet bennünket: hiszen hogy is lehetne a mi lelkünk szent, ha esetleges, hol jó, hol rossz tapasztalatok formálták vagy deformálták.

Ezt, az ilyen – vagy olyan deformációkat elszenvedő emberi lelket hatalmas tévedés lenne szentnek nevezni. A szentlélek bizonyosan nem ez.

A Szentlélek nem emberi lélek, és nem is annak része. Az ember birtokolja a saját emberi lelkét, a Szentlélek viszont az embert. Egy idegen dologként tapasztaljuk meg a Szentlelket.

A Biblia egyik leghatározottabb üzenete éppen az, hogy különbséget állít az emberi lélek és az Isteni Lélek között. 

A Bibliában Isten nem a világ végső oka, melyet fel kell fedeznünk, és nem olyanfajta belátásra kell eljutni, hogy az ember eggyé válhat az univerzummal, melynek élete és ereje Isten. De Isten nem is a legbelsőbb titok, melyet meditálva találunk meg, miközben a lélek egyre mélyebb rétegeibe szállunk alá.

Az ember Istennel, mint valami teljesen váratlannal találkozik – így foglalhatjuk össze azokat a lelki tapasztalatokat, melyeket a Biblia elmond, többnyire elhivatás-történetekben. Ez az isteni lélek minden emberivel szemben idegennek tűnik. Valami egészen másnak.

Felolvasott igénkben az imameghallgatás bizonyosságáról beszél Jézus, és egészen határozottan azt mondja, hogy aki Szentlelket kér, az kap. Ha a Szentlélek nem valami egészen más volna, ha a mi lelkünk mélyebb részében találnánk meg, nem lenne szükség kérni a Szentlelket. De a Szentlélek az idegen, az egészen más, aki rajtunk kívül van és kívülről talál ránk és ragad meg bennünket.

Ezzel az egészen mással való találkozás nyomán tapasztaljuk meg Isten cselekvését egy világi, földi, gyakran éppen politikai helyzet közepette.

Hadd mondjak erre egy példát:

Pontosan hetvenöt évvel ezelőtt, 1934. május 29-31. között Wuppertal város Barmen nevű kerületének egyik templomában hitvalló zsinatra gyűltek össze egész Németország 18 tartományi egyházából 138-an azok, akik úgy érezték, hogy az egyház egyes vezetői a hitvallásokat nem védik, hanem megszegik, valamint azt tapasztalták, hogy fegyveres erőszakkal állítják félre azokat, akik egyet nem értésüket hangoztatják. De a gyűlés során nemcsak egyes visszaélésekkel és panaszokkal akartak foglalkozni. A teológiai bizottság, amelyben meghatározó szerepet vitt Barth Károly, előkészített egy teológiai nyilatkozatot, amelyet az állásából felfüggesztett evangélikus lelkész, Hans Asmussen terjesztett elő. A három felekezet – evangélikus, református, uniált – képviselői külön-külön, azután mindannyian együtt megtárgyalták, és együttesen módosították a tervezetet. Éjszakába nyúló megvitatás után terjesztették újra a küldöttek elé, akik egyhangúan elfogadták.

Megtörtént tehát, amit szinte remélni is alig mertek, ismerve a protestantizmus belső problémáit, de megtalálták a közös, mindannyiuk számára érthető és kifejező nyelvet! Ez egy újabb pünkösdi csoda volt. Megszületett az úgynevezett Barmeni Nyilatkozat, vagy Hitvallás.

„1. Jézus Krisztus a Szentírás róla szóló bizonyságtétele szerint Istennek az az egyetlen szava, akire hallgatni, akiben életünkben és halálunkban bízni kötelesek vagyunk.

2. Jézus Krisztusban Isten bűneink bocsánatát adja, de ugyanakkor hasonló komolysággal jelenti be általa nagy igényét egész életünkre. Általa a világ minden istentelen megkötöttségéből boldog felszabadulásra jutunk, arra, hogy szabadon és háladatosan szolgáljunk minden ő teremtményének.

3. A keresztyén egyház olyan testvérekből álló közösség, amelyben Jézus Krisztus az igében és a szentségekben jelenlevő Úrként cselekszik. Mint a kegyelemben részesült bűnösök egyházának az a feladata, hogy hitével is és engedelmességével is, igehirdetésével is, de életformájával is a bűnös világban arról tegyen tanúbizonyságot, hogy egyedül Jézus Krisztus tulajdona az ő vigasztalásából és az ő irányítása szerint él, és akar is élni, várva az ő újra megjelenését.

4. Az egyházban lévő különböző tisztségek nem szolgáltatnak alapot arra, hogy egyik a másikon uralkodjék, hanem csak az egész gyülekezetre bízott és az egész gyülekezetnek megparancsolt szolgálatnak a gyakorlását célozzák.

5. Az Írás azt mondja, hogy az államnak isteni rendelés szerint az a feladata, hogy a még meg nem váltott világban, amelyben az egyház is él, az emberi belátás és az emberi képességek mértéke szerint a hatalom fenyítı eszközének a gyakorlásával a jog és a béke fenntartásáról gondoskodjék. Az egyház hálával és tisztelettel veszi Istennek ezen rendelésében megnyilatkozó jótéteményét. Mindez Isten országára emlékezteti, Isten parancsára és igazságosságára, és ezzel egyben az uralkodóknak és az uralom alatt levőknek a felelősségére. Isten igéjében bízik, és annak engedelmeskedik, mert Isten ez által tart fenn mindent.

6. Az egyháznak az a feladata, és szabadsága is ebben gyökerezik, hogy Krisztus helyett, az ő tetteinek és beszédének szolgálatában állva, hirdesse minden népnek a prédikáció és a szentségek által az Isten szabad kegyelméről szóló üzenetet.” 

„A hitbeli hűségünket a közelmúltban azonos módon tette próbára előbb a hitlerizmus, aztán a sztálinizmus. Az előbbi pogány elemekkel megtűzdelt, torzított keresztyénséget propagált, az utóbbi meg már programjában harcos ateizmussal jött. Mindkettő a gátlástalan diktatúra eszközeivel dolgozott és minden különbsége ellenére sok közös vonást mutatott. A siker igézetével egyházi téren is megejtette az ingatag lelkeket. A Barmeni Hitvallás egy Szentlélek ihlette válasz volt erre. Lényege tulajdonképpen ez volt: az Igére való hagyatkozás a legjobb 'egyházpolitika' még akkor is, ha csupán a tartózkodás szűkszavú formájában jelenik meg. / Török István

Mennyivel inkább ad Isten Szentlelket, ha kérjük Tőle.

Szentlelket, mely soha nem a konformizmus lelke, nem az a lélek, mely igazodni akar, és belesimulni kíván a fennálló rendbe.

A sSentlélek az embert a saját lábára állítja, és ha szükséges, a fennállóval ellentétben. Erre példa a Barmeni Hitvallás.

Jézus Krisztus Isten egyetlen szava – Hangsúlyozza a Barmeni Hitvallás. A Szentlélek ezt a Jézust jelenti ki. Eleinte az ember csak annyit ért: egy nagyon rövid működési idő után Jézus nyilvánvalóan tudatosan megy a kereszthalál felé, nem is különösebben hősiesen.

Emlékszem az első alkalomra, amikor az egész Máté Evangéliumot egy ültő helyemben elolvastam, elejétől a végéig. Ekkor még csak ez a benyomás körvonalazódik az emberben.

Aztán lassan, több év alatt körvonalazódott bennem, hogy egy olyan élet és mártírium folyt le, mely engem is szabaddá tehetne, életemnek új értelmet adhatna.

Persze csak akkor lehetek mind én, mind más ezáltal szabaddá, ha az is nyilvánvalóvá válik, hogy Jézus nemcsak egy példa, amit követni kellene, és nemcsak egy kéletes falon való áttörés, mely lehetővé teszi, hogy kövessük, hanem Isten ajánlata, melyet csak mint egy ajándékot, úgy lehet elfogadni. 

A gyermek születésnapjához tudnám azt hasonlítani, amiről az alapigénkben szó van: Egy gyerek kérését, hogy születésnapjára mit szeretne kapni, feltéve, hogy az nem irreális kérés, minden tisztességes szülő, legyen bármilyen hivatásban, állásban – igyekszik teljesíteni. Hát mennyivel inkább mondhatjuk, hogy Isten ajándéka vár reánk.

Ha ezt befogadjuk, elfogadjuk, mint egy ajándékot, akkor a Szentlélek a szabadság majdnem hihetetlen élményét, tapasztalatát nyújtja számunkra. Pál apostol ezt egy rabszolga helyzetéhez hasonlítja, aki átéli, hogy egyik napról a másikra rabszolgából szabad ember lesz.

Ezért írja a II. Korinthusi Levélben: „Ahol az Úrnak lelke, ott a szabadság.” / II. Kor 3,17.

Ámen.