Mesterházy Balázs Veni Sancte istentiszteleten elmondott igehirdetése – 2009. 08. 31.

Kedves Diákok, Kedves Kollegák, Tisztelt Szülők, Szeretett Testvéreim a Jézus Krisztusban!

1014.

453.

19.

5.

1014. tanév indul Magyarországon, kedves Testvéreim, és éppen ennyi idős az egyházi oktatás is, hiszen ennyi évvel ezelőtt kezdődött meg az első tanév a mai Pannonhalmán, a bencéseknél.

453. tanévét kezdi a Soproni ágostai hitvallású Líceum, jó tudni, hogy egy ilyen sorba állunk be, jó érzés, hogy egyáltalán nem a „nulláról kezdünk”.

19. tanévünket kezdjük meg újra egyházi iskolaként az államosítás után visszakapott intézményként. Tehát immár nagykorúak vagyunk e tekintetben is.

5. Ez kicsit személyes, hiszen ötödik tanévemet kezdem meg én itt a Líceumban. Az a 9.-es osztály, akik a 4 osztályos magyar tagozatos képzésben vettek részt –  akikkel együtt kezdtem, akiknek osztályfőnöke immár egy újabb csapattal vonult be ide a templomba az iskolazászló után –, a napokban már főiskolai, egyetemi tanulmányaikat kezdik meg.

Mindenki természetesen hozzáteheti ehhez a sorhoz a saját számait. Ha szülőként idejárt, akkor azokat az élményeket és évszámokat. Ha más generáció járt ide a családból, akkor az ő számait. Ha hozzám hasonlóan néhány éve itt dolgozó kollega valaki, akkor 4-5-6-7, ha pedig 30 éves jubileumi jutalmat vár évvégén, akkor annyit. Ha leendő érettségizőként ül itt valaki, akkor a 3, 4, 7 évének számait. Ha pedig új diákként érkezett valaki, akkor az elsőt érdemes megjegyezni.

Az elsőt, amelyből oly sok lesz az idén. Első tanévnyitó. Vagy ahogy mondjuk: Veni Sancte istentisztelet. Az első osztályfőnöki óra. Első hittanóra. Első osztálykirándulás. Első mujkóavató. Első gimnazista szerelem. Első csalódás. És természetesen még sorolhatnám. Sokmindenből első lesz.

A 12.-eseknek pedig sokmindenből utolsó. Pl. – legyenek erősek – évnyitóból. Ha ma kisétálnak innen a templomból, legközelebb líceumi tanévnyitóra már csak megtűrt – ámde annál szívesebben fogadott – vendégként érkezhetnek. Jó most is itt látni jónéhány öregdiákot.

Hiszem azonban, kedves Testvérek, hogy nem a számokról kell beszélnem, hanem sokkal inkább a hozzáállásunkról kell szólnom. Arról, hogy milyen lélekkel kezdjük meg ezt az akárhányadik tanévet. Arról, hogy milyen felelősségekkel jár az, ha valóban nagykorúnak akarjuk mondani magunkat újra egyházi iskolaként. Arról kell inkább beszélnem, hogy mihez kérjük Istenünk Szentlelkének erejét ezen a Veni Sancte alkalmon. Arról, hogy mi történik velünk, ha Istenünk rendjéhez szeretnénk igazodni. És mi történik, ha nem?

¹Ekkor megszólalt Jób, és ezt mondta: ²Igaz, tudom, hogy így van: hogy is lehetne igaza az embernek Istennel szemben?  ³Ha kedve támadna vele perbe szállni, ezer kérdés közül egyre sem tudna válaszolni. ⁴Ki olyan bölcs szívű és hatalmas erejű, hogy ellene szegülve épségben tudna maradni? ⁵Hegyeket mozdít el, és nem tudják, hogy ő forgatta föl haragjában. ⁶Megrendíti helyén a földet, oszlopai megrendülnek. (...)  ¹⁰Hatalmas dolgokat művel, kikutathatatlanul, csodás dolgokat, megszámlálhatatlanul.

Ezekről kell szólnom, kedves Testvéreim. Arról, amit Jób is feltesz kérdésként: ki vagyok én? és Ki vagy Te, Uram? Ki vagyok én hozzád képest? Ki lennék én nélküled, Uram? Talán ez utóbbi a helyes kérdésfeltevés. Az, amikor elismerem, hogy ez egy helyes függés. Hogy ez egy csodálatos kapcsolat. Hogy ez egy olyan kétirányú viszony, ami nélkül sokkal kevesebb lennék, és amivel sokkal több lehetek. Hiszem, kedves Testvéreim, hogy Istenünk meg tudja áldani azok munkáit is, akik nem keresik a vele való közvetlen kapcsolatot, de azt tudom, hogy ígérete szerint azok munkáját pedig meg fogja áldani, akik szeretik őt, megtartják az ő parancsolatait, és hisznek őbenne.

Hisznek az Atyában. Hisznek a Fiúban. És hisznek a Szentlélekben.

Mert ha hiszünk, akkor minden a javunkra lehet. Ebben a tanévben. Az iskolában, a családban, a magánéletben, az egészségemben, életem minden területén. Nem azt mondom, hogy így lesz, de azt vallom, hogy így lehet. Hogy az élő kapcsolat Krisztussal a legjobbat hozhatja elő belőlünk. Hogy nem a félelmeink (lásd Jób kérdése) törnek felszínre, hanem a bizalmunk. Nem a bizonytalanságunk, hanem a megerősödött hitünk.

És hiszem, hogy ezzel tudunk odafordulni másokhoz. Másokhoz, akikkel együtt járunk ezen az úton. Akár úgy, hogy mi választottuk őket társul, akár úgy, hogy az Úristen utunkba sodorta őket.

Kiss Ottó: Emese almája c. könyvét kapta kislányom nagymamájától jónéhány hónapja, és bár Boróka is nagyon szereti, igazi sikert egyelőre nálam arat. Szavakat magyaráz remek stílusban. Az egyik kedvencemet hoztam mára ebből a Szép Szó Tárból:

Alma

Tegnap kaptam egy almát Emesétől.

Elég jó dolog volt.

Az alma is, és az is, hogy kaptam.

De amikor bele akartam harapni,

rájöttem, hogy ha megeszem,

nem marad belőle semmi jó:

se a piros, se a sárga, se a finom.

Ezért aztán megfeleztem Emesével,

és ketten ettük meg.

Igaz, hogy így is eltűnt belőle a piros,

a sárga meg a finom is,

de mégis megmaradt a jó.

Akarjuk-e, hogy megmaradjon a jó, kedves Testvéreim? Akarjuk-e? Mert ha igen, akkor egész egyszerű receptünk van. Nem mindenre alkalmazható, de kezdetnek nem rossz. A hozzáállás. Amiről inkább kell szólnom, mint a számokról. A hozzáállás, hogy megosztjuk örömeinket és megosztjuk bánatainkat. Pénteken a Krisztus teste jegyében töltött tanári csendesnapon egyik kedves kolleganőm emelte ki az 1. korinthusi levélből azt az igét, hogy „ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi”. Hiszem, kedves Testvérek, hogy ez az igazi keresztyén közösség jellemzője. Amikor valóban megéljük azt, amitől egyháznak nevezhetnek bennünket. Amitől valóban Krisztus testének mondhatjuk magunkat, és élhetünk abban, mint tagok. Fiatalok és idősek. Diákok és tanárok. Szülők és nagyszülők. Gyülekezeti tagok és keresők. Evangélikusok és katolikusok. Reformátusok és más keresztyén közösséghez tartozók. Így lehetünk egyek. Így maradhat meg a jó. A jó, amelyre a Saci által felolvasott Péter apostol leveléből származó lekció is figyelmeztet bennünket.

¹A közöttetek levő presbitereket tehát kérem én, a presbitertárs és Krisztus szenvedésének tanúja, valamint eljövendő dicsőségének is részese: ²legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját; ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen;  ³ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak. ⁴És amikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját. ⁵Ugyanúgy, ti ifjabbak: engedelmeskedjetek az idősebbeknek, egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak, mert az Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.  ⁶Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején.  ⁷Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok.

Mert Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. Tanuljuk együtt ezt az alázatot, kedves Testvéreim. Tanuljuk azt együtt ebben a tanévben, hogy nem vagyunk olyan bölcs szívűek és hatalmas erejűek, hogy Istennek ellen szegülve épségben tudnánk maradni! Ne tiltakozzunk az ő kegyelme ellen! Ne mondjuk azt, hogy nincs rá szükségünk! Ne mondjuk azt, hogy nélküle is megy! Lehet, hogy egy darabig igen. Lehet, hogy még eredményeket is érünk el. De hogy 5., 19., 453. és 1014. éve nyithatunk tanévet, az nem az ő kegyelme nélkül történik! Hiszem, hogy ezen a mai Veni Sancte istentiszteleten erről kellett nekem beszélni, kedves Testvéreim! Hogy Isten kegyelme – Jézus Krisztusban abszolút nyilvánvalóvá váló kegyelme – az, amely miatt itt lehetünk, és elkezdhetjük ezt az 1., 5., 19., 453. és 1014. tanévet. Ehhez kérjük az ő segítségét. Ámen.