2009. december 26., szombat

KARÁCSONY 1. ÜNNEPE - Krámer György igehirdetése

Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.
Jn 1,14



Michelangelo híres freskó festményét, az ember teremtését, mindannyian magunk elé tudjuk képzelni. A képen a teremtő Istent látjuk, akit angyalok vesznek körül, és aki kinyújtott kézzel vezeti a tekintetünket Ádámra. Ádám a hátán fekszik, izmos teste szintén egyetlen mozdulatot mutat, ő is kinyújtja a kezét a Teremtő felé. A két, egymás felé kinyújtott kéz a kép középpontjában találkozik, illetve éppen ez a legérdekesebb a képben, ugyanis a két kéz nem ér össze! Ádám kinyújtott keze és az Isten utána nyúló ujjai között ugyanis van egy üres tér, egy elválasztó űr, egy kis terület, üresség. És éppen ez adja a kép hihetetlen feszültségét.
Vajon mit jelent ez a távolság Isten ujja és Ádám keze között? Miért nem ér össze ez a két kéz? Nem is csak a kép, hanem az emberi életünk szempontjából is izgalmassá lesz ez a kérdés: vajon miért van ez a távolság Isten és ember között?

Az üres rés, a távolság vajon mit jelent? A teremtő Isten most készül megérinteni Ádámot? Vagy már megtörtént ez az érintés, és Isten éppen elengedi, a maga útjára állítja az embert? Az egymás felé kinyújtott kéz arról az alapvető vágyról beszél, amivel az ember keresi az Istent, az Isten pedig keresi teremtményét az embert? A kép mintha azt sugallná, hogy ez a távolság növekedni fog a két kinyújtott kéz között, mintha az emberi élet tapasztalata jelenne meg ebben a képben: elérhetetlen az Isten. Áthidalhatatlan ez a távolság Isten és ember között. Elvesztettük, nincs élő kapcsolat az ember és a Teremtő között. A képen az a középpontban lévő kis terület. A távolság Isten és ember között. Az üres terület az, ami izgalmassá teszi, ami az életünkbe vonja ezt a képet. Ebbe a távolságba, ebbe az üres térbe, az Istent és embert elválasztó űrbe kiált bele János evangéliumának örömhíre: Az Ige testté lett! Közöttünk lakozott!

Karácsony mindent átformáló öröme éppen az lehet, ha úgy tekintünk Jézusra, mint aki betölti ezt az űrt, ami az Istent és az embert eddig elválasztotta. Jézus születése akkor lesz érthető, ha ebben a születésben az Isten és az ember találkozását látjuk meg. Az egymás felé kinyújtott kezek egyszer csak összeérnek. A kérdések, a kínzó kérdések, hogy vajon miért és meddig tart a távolság Isten és ember között, egyszer csak a karácsonyi örömhírben találnak válaszra: Jézus az, ki mindent helyre állít! Ő az, aki ezt a fájó, elviselhetetlen, tragikus távolságot az Isten és az ember között áthidalja, és betölti az űrt, legyőzi a távolságot, emberré lesz. És ha nekünk, ma élő, karácsonyt ma ünneplő embereknek kell megfogalmazni az örömhírt, akkor az így hangzik: Ne féljetek, nagy örömet hirdetetek nektek, Isten eljött közénk, elért bennünket, megfogta, ma is megfogja a kezünket. Jézus születése mindent átformáló, mindent alapjaiban újrafogalmazó csoda. Az Isten, a teremtő kézen fogja teremtményét az embert, és nem engedi el többé sohasem!

S hogy ez a képies megfogalmazás, ez a mennyezetre festett kép hogyan jön az életünk közelségébe? Ezt mindannyian személyesen tapasztalhatjuk. Isten többé nem elérhetetlen, nem néma, nem távoli és érthetetlen Isten. Aki Jézus Krisztusra néz, aki őt hallgatja, az Istent magát látja, az Istent magát hallja. Ezért, amikor az életünk egy egy pontján megállunk egy pillanatra és kinyújtjuk a kezünket az Isten felé, többé nem kérdéses, hogy lesz-e aki megfogja a kezünket.

Karácsonykor mindig hallunk fájdalmas történeteket. Az ünnep előtt néhány nappal súlyos balesetet szenvedő kisgyermekről, a megbetegedő kismamáról, aki lázasan, félve, szorongva várja az ünnepet, a súlyos betegen otthon vagy kórházban fekvő nagyszülőről, a szétszakítottságtól szenvedő családokról. Karácsonykor az embernek még jobban fájnak ezek a történetek. Mint ahogyan ilyenkor saját beteljesületlen álmaink történetei is nehéz sebeket szakítanak fel.

Az ember ilyenkor lehajtja a fejét, az ünnep örömének hangjai el sem érnek hozzá. Utolsó erejével talán még kinyújtja a kezét, Istent keresve-kérdezve, vagy talán már ezt sem teszi. Isten keze azonban elér, megragadja félénken kereső kezünket, utána nyúl a minden reményt elengedőnek és megfogja, megtartja életünket. Hiszen erről a megszületett Jézusról azt olvassuk, hogy amikor meglát egy beteget, amikor meglát egy évtizedek óta beteljesületlenül álmodó embert, amikor meglát egy gyászoló özvegyet, egy vakon kereső kutató koldust, akkor megszánja őket. Kinyújtja a kezét és megfogja őket. Túl minden társadalmi szabályon, elváráson és normán egyetlen dolog fontos neki: a bajban levő, a kitaszított, az élet peremére szorult ember.

És ezekben a történetekben a megszületettről szóló elbeszélésekben minket talál meg, minket ér el, minket fog kézen az Isten. Nincs többé áthidalhatatlan távolság, nincs többé hideg űr, ami elválaszt. Nincs többé egyedül kereső kutató kéz, nincsen többé mindent feladó, mindenről lemondó ernyedten elengedett kéz. Minden aggodalmunkban, minden szorongásunkban, minden félelmünkben, minden fájdalmunkban, minden beteljesülésre váró álmunkban elér minket és kézen fog az Isten. Jézusban eltűnik a távolság. Benne az Isten kézen fogja az embert, eléri az életünket.

Keken András evangélikus lelkész így fogalmazta ezt meg 40 évvel ezelőtt egy karácsonyi igehirdetésben: „Egy kicsiny gyermek, aki ott fekszik a betlehemi istálló jászlában, képmása a láthatatlan Istennek. Ez a kicsiny gyermek megszólalása a néma Istennek. Az embermentő, embert megtartani akaró örök szeretetnek a megtestesülése.” Bármikor keresed hát őt, mindegy hogy miért nyújtod felé a kezed, de még ha feladtad is és végleg hátat fordítottál neki, halld meg most karácsony örömhírét. Isten, Jézus Krisztus születésében elérte, megfogta és szorosan tartja a kezedet, szorosan tartja az életedet.

Egy német kisváros XIII. századi aranyozott oltárképén szintén a kezek kerülnek középpontba. Ezen a képen is az Isten és az ember a főszereplő. A középpontban itt is a kezeket látjuk. Az oltárképen a születés éjszakája jelenik meg. Máriát látjuk a képen, amint kinyújtja a kezét Jézus felé. A kis Jézus a jászolban fekszik az ő keze is kinyújtva nyúl az ember, Mária, az anya felé. De ez az oltárkép alapvetően más, mint a kezdő képünk volt. A képen ugyanis a kezek összeérnek, egymásba kulcsolódnak.

Középen a képen a két kéz egymásba kulcsolódik. Mária fogja Jézus kezét Jézus pedig tartja a feléje nyújtott kezet. Jézus három ujja emelkedik el a többitől, ami az áldó kéz képe. A kisgyermeket az éggel a Lélek köti össze egy galamb képében. És ebben a képben minden megfogalmazódik karácsony öröméről. Minden amit nekünk is hallani, nekünk is tudni kell ezen az ünnepen. Mert ez a XIII. századi oltárkép új teremtést, új világot, új életet hirdet meg. Bátorítóan hirdeti karácsony örömét ma is: az ég és a föld összeér. Az ember keresve kinyújtott kezét eléri és megfogja az áldó kéz. A kicsiny gyermek a legnagyobb örömöt hirdeti születésével: Isten eljött, emberré lett, itt van velünk, részese lett mindannyiunk életének.

Ámen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése