Krámer György – 2009. április 10. – Nagypénteki rádiós istentisztelet

Az istentisztelet hanganyaga megtalálható oldalunkon, a http://www.evangelikus.hu/media/hangtar/magyarradio rovatunkban. Vagy közvetlen linken itt hallgatható meg: 2009. április 10. - Istentisztelet Pilisről - Krámer György

Keresztyén Gyülekezet, kedves rádióhallgatók! 

Magyarország útjain autózva egyre többször akad meg az ember tekintete kereszteken, az út szélén. Tragédiákra emlékeztetnek ezek a keresztek, halálos tragédiák helyszíneit jelölik. Nem messze Pilistől egy kereszteződésben így áll két kereszt, két fiatal lány nevével. A kereszten a nevük, az óra, a perc, amikor mindez történt. A halálos tragédia után sokáig még egyikük pulóvere is ott volt a kereszten, emlékeztetőül arra, ki is volt ő. Egy másik közeli, az út szélén álló keresztnél mindig gyertya ég. Egy család tragédiáját jelzi a gyertyafény. Teljesen váratlanul és szokatlan helyen egy szarvas ugrott eléjük, és már elkerülhetetlen volt a tragédia. 

Csak felidézni is szörnyű ezeket az eseményeket, de még ennél is rosszabb az, amikor autózva éppen odaérünk egy tragédia helyszínére. Hosszú kocsisor, villogó kék fények, mentőautók, forgalmat irányító rendőrök. És az ablakokból kíváncsian figyelő emberek. Sokszor az autók sora azért halad lassan, mert mindenki kíváncsi. Mindenki tudni akarja, mi is történt valójában. Vannak, akik meg is állnak, kérdezősködnek, tekintetükkel keresik az áldozatokat, keresik a túlélőket. 

És valahol mélyen a szívünkben átsuhan rajtunk a félelem. Én is feküdhetnék ott az összetört autóroncs, a szétszóródott üvegszilánkok közt. Mindez velem is megtörténhetett volna. A szarvas ugorhatott volna az én autóm elé is. Azt a STOP táblát én is elnézhettem volna, én is lehettem volna az az ártatlan ember, akit egy szembe jövő elalvó sofőr halálra gázolt. Az ott lehetne az én autóm roncsa. Az a test, amelyik ott fekszik, lehetne az én testem. Néhány hét múlva valaki, aki szeretett, most nekem állítana emléket azzal, hogy egy keresztet helyez el az út szélén. 

Ezen a mai napon, nagypénteken együtt érkezünk meg egy tragédia helyszínére. Itt is van nézelődő, kíváncsiskodó tömeg, itt is vannak, akik gyorsan továbbhajtanak, hiszen munkanap van, sietni kell. Mi, akik itt vagyunk a templomban, akik a rádión keresztül figyelünk az eseményekre, mi mégis tudni szeretnénk, mi is történt itt a Golgota hegyén. Miért áll itt ez a kereszt? 

Mi is tudni szeretnénk, hogyan történhetett mindez így. Hogyan lehet, hogy egy ilyen ígéretes élet ilyen véres véget ért? Lehetett volna tenni ez ellen valamit? Megelőzhető lett volna mindez, vagy talán éppen így kellett lennie? Hogy ő hal meg és nem mi? Hogy az ő teste, élete tört össze a miénk helyett? 

A tudósítók szerint, a beszámolók alapján, az egyik mondat, amit a haldokló Jézus kimondott ez volt: „Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engem?” 

Hogyan juthattunk idáig. Hiszen ő az a Jézus, aki csodálatos csillagzat alatt született. Már a születése pillanatában csillag jelezte, hogy Isten keze, védőn, óvón, áldón fölötte van. Hamar kiderült róla, hogy különleges képességei, adottságai vannak, és azok, akik megismerték, úgy érezték mindent érdemes elhagyni, és otthagyni azért, hogy a közelében lehessenek. Hogyan történhetett mindez, hiszen ő étel volt az éhezőknek, gyógyszer volt a betegeknek. Hogyan történhetett mindez, amikor nem is olyan régen még úgy ugrálta őt körül a tömeg hozsannát kiáltva, mintha ujjongó gyerekek csapata kísérné. 

Jézus az életében kétszer is hangot hallott a mennyből. Isten kétszer is megszólalt, hogy tudtára adja ki is ő. Először a keresztelésénél, a Jordán vizénél, azután még egyszer a hegyen, ahol imádkozott, újra hang hallatszott Isten szava: „Ő az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm!” Nem hallotta mindenki a hangot, de ő igen. Jézus tisztán hallotta az Atya hangját. És az a szeretet, ami ebben a mondatban volt erőt adott neki minden nehéz helyzetben. Ez a szeretet hajtotta, vitte őt akkor is, amikor mások már rég összetörtek volna a terhek alatt. Ez a szeretet adott erőt, amikor éjjel nappal tanított, gyógyított, tette, amit tennie kellett, és a feladat egyre több és több lett. Ez a szeretet, az Atya hangjából kihallható szeretet adott erőt, amikor közeledett a kikerülhetetlen megpróbáltatás. Amikor a tanítványai nemhogy segítették, de értetlenkedtek, rendre kudarcot vallottak, amikor ellenségei úgy vadásztak rá, mint a kiéhezett kutyák. Ez a hang, az Atya hallható hangja volt a menedéke, ez volt az erőforrása, az éltetője: „Ő az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm” Ebben bízott. Ez a hang volt az Istentől kapott biztosíték, a reménység, hogy az Atya keze védőn, óvón fölötte van. 

És akkor egy napon hirtelen mindez eltűnt. Éppen a lehető legrosszabb pillanatban. Az emberek özönlöttek Jeruzsálembe a húsvét ünnepére. A főpapok idegesek voltak, a rómaiak is idegesek voltak, de még Jézus tanítványai is idegesek voltak a levegőben érezhető feszültség miatt. És aztán a feszültséget nem lehetett tovább bírni, a húr elpattant és Júdás gyilkos tekintettel a szemében felállt, otthagyta az utolsó vacsora asztalát. Mint vihar előtt a csend, olyan volt az olajfák hegyének csendje, amikor Jézus imádkozni kezdett. És a vihart kísérő eső első cseppjei a földre hullottak. Már hiába hangzott a kérés: Atyám vedd el tőlem a poharat, ne kelljen kiinnom. Nem jött válasz. A hang a mennyből nem szólalt meg. És Jézus elfogadta ezt a csendet, mert ez a csend, a menny hallgatása, ez volt a válasz. 

Ezért nem lepődött meg a csőcselék ordítozásán, a felé közeledő botokkal, kardokkal felfegyverzett csőcselék egyre közeledő moraján. A csók érthetetlen és meglepő volt. Éppen ezzel, egy ennyire közvetlen, bensőséges jellel? De azután már semmi sem volt meglepő. 

Füle nem hallotta többé a mennyből érkező hangot. De egyre erősebben hallotta a gúnyt, a haragot, a gonoszság kegyetlen, embertelen hangjait. Hallotta Pilátus hideg kimért hangját, hallotta az ostor suhogó hangját, a csattanást, ahogyan az ólomvégű ostor végighasította a hátát. Hallotta a gúnyolódó katonákat, a köpködő katonákat, akik csak játszottak vele. Hallotta az úton a tehetetlenül jajgató, siránkozó asszonyokat. Hallotta a kalapácsok súlyos, csattanó hangját a szögeken. Még itt is, szenvedve és haldokolva is hallgatnia kellett a gúnyolódók lelket is megfeszítő kérdéseit, nevetését. 

A füle megtelt ezekkel a hangokkal, szétfeszítették szívét ezek a hangok, miközben ő feszülten figyelt, várt, reménykedett egy másik hangban. A szeretett mennyei hangra várt. Ha volt nap az életében, amikor szüksége lett volna rá, akkor az a mai. Ha volt óra, pillanat az életében, amikor mindennél fontosabb lett volna, hogy ez a hang megszólaljon, akkor ez most az az óra, ez most az a pillanat. De a mennyből mégsem hallatszott a hang. Semmi sem hallatszott a mennyből. Halált hozó csend vette őt körül. 

„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Szétfolytam, mint a víz, kificamodtak a csontjaim. Szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben. Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél.” És végül felkiáltva kilehelte életét. 

Eddig mehetünk ma. Minden további lépés elfedné annak az órának a szörnyűségét, annak a kiszolgáltatásnak, annak az elhagyatottságnak a mélységét. Bármi történik is ezután, ez az óra akkor is itt van előttünk. Vajon miért ő? Miért így? Miért? Bárcsak tudhatnánk, bárcsak megérthetnénk. 

Az egyetlen, amit tudunk az, hogy miatta soha egyikünknek sem kell többet átélnie azt az elhagyatottságot, azt a kiszolgáltatottságot, azt az egyedüllétet. Nem mintha ne lennének nekünk is passióink, személyre szabott szenvedéstörténeteink. Nem mintha ne kellene egyszer majd nekünk is átmennünk a halál megpróbáltatásán. De soha nem leszünk már ennyire egyedül, mint ő. Egyéni sorsunkban a mi is szétfolyhatunk, mint a víz. Kétségbeeséseinkben azt érezzük, hogy kificamodtak csontjaink. Rettegéseinkben átéljük, hogy a torkunk kiszárad, mint a cserép, a szívünk, mint a viasz szétolvad bennünk. De soha nem leszünk már ennyire egyedül, mint ő.   

Mi is megjárjuk az életünkben a poklok poklát, hiszen ott állunk a kórházban tehetetlenül, reményt keresve szerettünk ágya mellett. Megérintjük a keresztet, ami gyermekünk, társunk, szeretteink sírját jelöli. Talán mi is csak annyit tudunk mondani kiszáradt cserepes torokkal, hogy szomjazom, és várjuk, amíg a nővér inni hoz nekünk. Várjuk mi is a hangot. A reményt, az életet adó hangot. Feszülten várjuk, mert semmi más nem maradt már. És a hang nem szól. Az Isten hallgat, mint akkor, ott a keresztre feszítés zsivajában. 

De mi mégsem vagyunk már teljesen egyedül. Még ebben a hallgatásban sem, mert ő, a kereszten meghaló egyetlen pillanatra sem hagy bennünket egyedül. Azért, mert ő akkor teljesen egyedül volt, nekünk örökre társunkká lett. Nincs az életünknek olyan mélysége, ami elválasztana tőle. Nem történhet velünk olyan tragédia, ahol egyedül hagyna. Nem tudunk semmi olyat tenni, ami miatt elfordulna tőlünk. Legnagyobb fájdalmainkban, legmélyebb elkeseredéseinkben, Istentől való elhagyatottságunkban, ő mindig velünk van és marad. Amikor azt kiáltjuk ”Hol vagy Isten, egyedül vagyok!” Ő kiált először. Ha semmi más nem megy már, csak ez a kiáltás, ő velünk kiált.

Ezt a kiáltást talán sokan úgy értik, mintha itt fejeződne be, itt érne véget a hit. Pedig éppen ez a kezdet. Jézus úgy halt meg, hogy az Atyához beszélt, aki ott és akkor, abban a pillanatban nem válaszolt. Nem látta, nem halotta őt, mégis belé kapaszkodott, mégis hozzá ragaszkodott, mégis őt szólította meg. Én Istenem, én Istenem! Lehet-e ennél jobban megfogalmazni azt, amit istenhitnek nevezünk? 

Szenvedésében ő a vigasztalás azoknak, akiknek nincs vigaszuk. Elhagyatottságában ő az Istene azoknak, akiknek nincs Istenük. Amikor nem hallotta a szeretet hangját felkiáltott, és hangja nekünk lett a szeretet éltető hangjává. Ámen. 

Imádság 

Úr Jézus Krisztus! Te átélted az elhagyatottságot, a reménytelenséget, a kiszolgáltatottságot. Tudod milyen az, amikor hiába kérdezünk, hiába kérünk, hiába kiáltunk, nem jön válasz a mennyből. Te átélted emberi szenvedésünk és halálunk mélységeit. 

Ezért abban reménykedünk, hogy megértesz bennünket is, amikor testi – lelki szenvedéseinkben, nyomorúságainkban érezzük magunkat végtelenül egyedül. Ismered életünket, amikor betegágyon kínlódunk, amikor elhagyatottak vagyunk, ismered könnyeinket, amikor temetőben állunk meg szeretteink keresztjei mellett. Ismered a lélek szenvedését, amikor nem találunk kiutat, és a ránk nehezedő terheink agyonnyomnak bennünket. 

Erősítsd reménységünket, hogy te nem hagysz el minket ezekben a szenvedésekben, megpróbáltatásokban. Erősítsd szívünket, hogy szenvedéseddel és haláloddal örökre társunk lettél. Bátoríts minket, hogy semmi sem választhat már el bennünket szeretetedtől. Nincs az életünknek olyan mélysége, tetteinknek olyan szörnyűsége, ahol Te ne maradnál mellettünk. 

Kérünk így légy vigasza azoknak, akik vigasztalhatatlanok.  Kérünk így légy Istene azoknak, akik végképp elhagyottnak érzik magukat. Hangod, amely Istenbe kapaszkodva a végsőkig kitartott legyen nekünk a szeretet éltető hangjává. Ámen.