Isó Dorottya – Igehirdetés 2010. május 9-én Rogate vasárnapján konfirmáció ünnepén
Ige: 130. zsoltár
Kedves testvéreim!
Ínséges időkben élünk. Nem a mostanában gyakran emlegetett gazdasági válság miatt, nem is a hazánkban uralkodó, de más országokban is jelenvaló korrupció miatt. Még csak nem is amiatt az erkölcsi züllöttség miatt, amelyben élünk, amely áthatja népünket.
Azért élünk ínséges időket, mert Isten-ínségben vagyunk. Mert életünknek éppen azt a vonalát, szálát szorítottuk ki az életünkből, a hétköznapjainkból és az ünnepeinkből is, melyek az élet, a lét legalapvetőbb, legmélyebb összefüggéseit adják. Isten-ínségben élünk, mert éppen az Istennel való kapcsolat került ki vagy került perifériára az életünkben, pedig ezáltal volnánk képesek igazán megérteni emberlétünk értelmét, küldetését, állapotát, távlatait, általa pedig képessé válnánk a körülöttünk lévő világot is igazabbá, szebbé, tisztábbá, s így boldogabbá tenni.
Ínséges időket élünk, mert életünknek önmagunk akarunk értelmet adni, önmagunk akarjuk értékeinket meghatározni, a fontossági sorrendet felállítani, az ember ember voltának lényegét meghatározni.
Ínséges időket élünk, mert Istent csak akkor keressük, amikor úgy gondoljuk, szükségünk van rá. Rendelkezésünkre akarjuk őt állítani, aki mint Aladdin csodalámpájának szelleme, csak akkor bukkan elő, és azért, hogy kívánságainkat teljesítse. Voltaire, a francia filozófus mondta ki ennek a gondolkodásnak és magatartásnak az alapelvét: Istennek az a dolga, hogy megbocsásson.
Ebben az ínségben most megszólít bennünket az Isten. Megszólít, hogy a tőle távol levőket, az őt életük perifériájára szorító embereket, visszavezesse önmagához. Megszólít, hogy övéit, az ő útján járókat, a vele kapcsolatban élőket erősítse, gazdagítsa a hitben és a keresztény életben.
Megszólít, mert tudja, hogy nincs annál nagyobb mélység, melybe ember kerülhet, mint amikor Isten nélkül él az ember. Nagyobb mélység az, mint bármely emberi csalódás, nagyobb mélység minden kudarcnál, a súlyos betegségnél is, nagyobb ínség még a halálnál is.
Miért? Azért, mert bármennyire is szakítja el magát az ember Istentől, bármennyire is hangoztatja szabadságát és függetlenségét Istentől, nélküle mégsem tud élni. Már az életet magát is tőle kapta. Ha Isten nem teremti meg ezt a világot, és nem akarja, személy szerint, hogy én megszülessek, akkor nincs világ, nem vagyok én magam sem. Csupán illúzió, tévhit az a gondolat, hogy ez a világ magától, véletlenszerűen, pusztán az értelemmel nem rendelkező anyag átalakulása folytán alakult volna ki.
Isten nélkül az ember a mélységek mélyén van, mert Isten nélkül nincs jövője sem. Hiába tervezi meg életét, hiába gyűjt sok milliót maga köré, hiába teremt luxuskörülményeket maga körül, hiába képzeli, hogy ha tervei megvalósulnak, akkor végre minden rendben lesz körülötte. Még azt sem tudjuk, hogy a következő óra mit tartogat számunkra! S egy napon mindent, mindent itt kell hagyni, mert a földi lét véges, és senki nem tudhatja, hogy mennyi ideje van még hátra!
Isten nélkül az ember bűnökben vergődő ember, aki bűnében egyre csak mélyebbre és mélyebbre süllyed. Isten nélkül ugyanis nincs, aki kihúzhatná őt onnan. Mert a bűn olyan, mint a mocsár. Egyre beljebb és lejjebb csúszik bele az ember. S ki mondhatná közülünk, hogy ő nem bűnös, hogy ő mentes ettől? Mindannyian éreztük már és éreztettünk a haragot, mely gyilkos indulat a másik ember felé. Bűn. Mindannyian mulasztottunk már el valami jót megtenni. Pedig ez is bűn. Mindannyian mondtunk már rosszat a másikról a háta mögött. Ez ugyanúgy bűn. És az irigység, a hazugság, a hanyagság, a kétszínűség, a megbízhatatlanság - mind-mind bűn.
Annak pedig mindannyian tanúi vagyunk, milyen mélységekbe taszítja az embert, az embervilágot, a bűn: amikor szánalom nélkül öl halomra embereket; amikor háborúban pusztítja egyik ember a másikat; amikor szenvtelen gőggel rúg a gazdag ember a szegénybe; amikor a hatalommal bíró lenézi a kisebbet.
Isten nélkül az ember elveszett az ember, mert mindent megront benne és körülötte a bűn, melytől szabadulni képtelen, melyért azonban Isten felelősségre vonja, számon kéri őt. Ezért a legnagyobb mélység az Isten nélküli élet, mert az embernek Isten nélkül kilátása sincs egy bűntől szabad életre, Isten azonban számon kéri őt, s akkor a földi élet vége a teljes megsemmisülést jelenti számára. Akkor nincs üdvösség, nincs örök élet, számára nincs mennyország.
Az életnek, a bűnökkel teli életnek ezt a mélységét éli át a zsoltáros is, akinek szavain keresztül szól ma Isten hozzánk: "A mélységből kiáltok hozzád, Uram! Uram, halld meg szavamat, füled legyen figyelmes könyörgő szavamra! Ha a bűnöket számon tartod, Uram, Uram, ki állhat meg akkor?" (1-3 versek)
A zsoltáros könyörgő szavai egyúttal utat is mutatnak az Isten-ínségben élő ember és embervilág számára, az Isten-ínség következményeitől, a bűnök sokaságában és az élet kilátástalanságában vergődő és szenvedő ember és embervilág számára. Kiálts az Istenhez, azaz imádkozz hozzá! Mondd ki, valld meg, hogy nélküle elveszett vagy! Ne szégyelld elmondani, ha eddig nélküle éltél; ne szégyelld kimondani, hogy bűneid elszakítottak tőle! Ne félj megvallani, hogy elveszett vagy Isten nélkül! Ne félj könyörögni hozzá bocsánatért, azaz a bűnöktől való megszabadulásért!
Mert bár Voltaire gúnyos mondata természetesen nem igaz, Istennek nem dolga, nem kötelessége, hogy megbocsásson, de azért az Isten képes és akar megbocsátani. Ő az egyetlen ezen a világon, aki úgy bocsát meg, hogy egyúttal eltörli, kitörli életünkből a bűnt, amit elkövettünk. Bűnbocsánatával így új alapra, egy tiszta, bűntelen alapra helyezi mindig újra az ember életét. Mindig újra, amikor tiszta szívből, őszintén kérjük őt, és ő megbocsát. „De nálad van a bocsánat - vallja zsoltárosunk is - ezért félnek téged.” (4. vers)
Luther Márton is ezt énekli meg ismert énekünkben zsoltárunk feldolgozásával: "Nálad nincs is másnak helye, mint csak az irgalomnak. ... Bármily sok is a mi bűnünk, még több az Úr kegyelme; kész ő mindig, hogy a bűnöst karjával fölemelje." (EÉ 402/2. 5)
Irgalmas Urunk van, aki azért bocsát meg, mert szeret bennünket. Ez a szeretet mutatkozott meg akkor, amikor Jézus Krisztus keresztre ment értünk. Ez a szeretet vitte őt a szenvedésbe, és ez a szeretet támasztotta őt fel a halálból, hogy aki hisz őbenne, aki hozzá fordul bűnei bocsánatát kérve és remélve, annak ne csupán e földi lét jusson osztályrészül, hanem az örökkévalóság, az örök boldogság is.
Isten megszólít minket, Isten-ínségben élő embereket és embervilágot, hogy bíztasson hozzá való könyörgésre, imádkozásra, hogy buzdítson a bűnvallásra és reményt adjon a bűnbocsánatra.
Isten alkalmakat is teremt számunkra, melyekben elnyerjük a bűnbocsánatot, melyekből részesedve megtisztulunk a bűntől mindig újra! Gyermekkorunk keresztsége volt az első ilyen alkalom. Hiszen a víz, mely fejünkre hullott, bűnös voltunktól szabadított meg minket. A gyónás is ilyen alkalom. Amikor megvallhatjuk, hogy tudunk bűnösségünkről, és vágyódunk a bűnbocsánatra. Amikor embertársunkkal való kapcsolatunk is megújulhat, megváltozhat a bűnvallás által, hiszen azt mondjuk, megbocsátottunk mi is azoknak, akik vétettek ellenünk. S ha mondtuk, szívből kellett, hogy mondjuk, őszintén - ezután pedig nincs többé helye a haragnak, az ellenségeskedésnek.
Az úrvacsora is ilyen alkalom. Amikor Krisztus testét és vérét vesszük az ostyában és a borban magunkhoz, és az értünk meghaló Krisztus így belénk költözik, hogy betöltse szívünket, lelkünket, életünket és kiűzzön onnan minden bűnös gondolatot és szándékot. Lehet kérdés, hogy szükségesek-e számunkra ezek az alkalmak? Életbevágóan szükségesek! Nélkülük nincs megtisztulás, nincs bűnbocsánat, az ember megmarad bűnei mocsarában. Lehet kérdés, hogy milyen sűrűn szükségesek számunkra ezek az alkalmak? Ha nem kérdés, hogy milyen sűrűn mosakodjunk, mert testünk bepiszkolódik, izzad, és felfrissülésre, megtisztulásra van szüksége, akkor nem lehet kérdés, hányszor valljuk meg bűneinket és vegyük magunkhoz az Úr szent vacsoráját! Minden alkalommal, amikor az Isten templomába hív, vagyis minden istentiszteleten, minden alkalommal, amikor asztala terítve áll, s ő készen vár, hogy megvendégelhessen bennünket!
Isten megszólít ma minket, hogy Isten-ínségünket elvegye, s helyébe bűnbocsánatot, életet és üdvösséget adjon!
A zsoltáros bizakodása pedig kitartásra is ösztönöz bennünket. Számára nem kétséges, hogy amit Isten akar, azt mindig megteszi. Számára nem vitás, hogy amit Isten ígér, azt meg is adja. Még ha e pillanatban az ígéret beteljesülésének nyoma sem látszik. "Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom ígéretében. Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt." (5-6 versek) Ahogyan az éjszaka közepén az őröknek sem kétséges, hogy eljön a reggel, úgy bizonyos Isten bűnbocsátó ígéretének teljesülése.
Ezért Isten megszólít ma minket, hogy kitartó imádkozásra és a bűnbocsánatból való életre vezessen el minket, még akkor is, ha látunk sok nyomorúságot, bajt, betegséget körülöttünk, még akkor is, ha látjuk, hogy a bűn következményei még nem töröltettek el, van elmúlás és fájdalom is, mert az ígéret áll, s a bűnök egy napon teljesen kitöröltetnek e világból.
Addig pedig mennünk kell, hirdetnünk és vinnünk Isten bűnbocsátó örömhírét, hogy enyhítsünk minden fájdalmat és betegséget, szenvedést és az elmúlás félelmét.
Kedves testvéreim!
Isten-ínséges világunkban ennél szebb, teljesebb és igazabb élete nem is lehetne az embernek, minthogy Istenhez kiált bűnei mélységéből, tőle veszi a bűnbocsánatot a gyónás és az úrvacsora alkalmain, és míg a bűn teljesen ki nem töröltetik ebből a világból, ő maga is a bűnbocsánat örömhírének hirdetője, követe lesz az emberek között, mint a zsoltáros, akinek szavain keresztül ma megszólított minket az Isten.
Kedves konfirmandusok!
Adja Isten, hogy legyetek bűnbocsátó szeretetének egy életen át megtapasztalói és követei!
Kedves testvéreim!
Adja Isten, hogy lehessünk mindannyian az ő bűnbocsátó szeretetének megtapasztalói és követei egész életünkön át át! Ámen.