Isó Dorottya – A Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület Missziói Napján elhangzott igehirdetése

Ének: 380.

Invokáció: Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében. Ámen.

Introitus:

Tekintetem a hegyekre emelem:

Honnan jön segítségem?

Segítségem az Úrtól jön,

aki az eget és a földet alkotta.

Nem engedi, hogy lábad megtántorodjék,

nem szunnyad őriződ.

Bizony nem szunnyad, nem alszik

Izráel őrizője!

Az Úr a te őriződ,

az Úr a te oltalmad jobb kezed felől.

Nem árt neked nappal a nap,

sem éjjel a hold.

Az Úr megőriz téged minden bajtól,

megőrzi életedet.

Megőriz az Úr jártodban-keltedben,

most és mindenkor. (Zsolt 121)

Dicsőség az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen volt kezdetben most és mindenkor és mindörökkön örökké.

Tekintetem a hegyekre emelem:

Honnan jön segítségem?

Imádkozzunk!

Istenünk! A Krisztusért, a mi Megváltónkért és az ő Szentlelkéért, adj nekünk olyan lelki szemeket, hogy minden bajt, szerencsétlenséget másként lássunk, mint a világ látja, és vigaszt nyerjünk, végül pedig üdvözüljünk. Ámen.

Textus:

„És akkor jelek lesznek a napban, a holdban és a csillagokban, a földön pedig a tenger zúgása és háborgása miatt kétségbe esnek a népek tanácstalanságukban. Az emberek megdermednek a félelemtől és annak sejtésétől, ami az egész földre vár, mert az egek tartóerői megrendülnek. És akkor meglátják az Emberfiát eljönni a felhőben nagy hatalommal és dicsőséggel. Amikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik megváltásotok.” (Lk 21,25-28)

Kedves testvéreim!

Nyakunkon a válság – hangzik minden reggel a magyar rádió reggeli műsora egyik hirdetésében. Mit lehet ilyenkor tenni? – kérdezik. S a válaszuk ez: csak magunkra számíthatunk.

De ha ez így van, ha ez igaz, akkor meg kell kérdeznünk: mi telik saját erőnkből? Mit tudunk tenni? Mire vagyunk képesek?

Lehet átkozódni. Szidni mindenkit, aki szerintünk hibás abban, hogy ide jutottunk. Sokan ezt az utat választják. Veszprém megyei újságunk SMS rovata tele van ilyen szitkozódó írásokkal. A kisnyugdíjas a fiatalokat hibáztatja, a pályakezdésnél álló fiatalok a nyugdíj mellett még dolgozókat. A jobboldali a baloldalit, a baloldali a jobboldalit. A munka nélkül maradó azokat, akiknek van munkájuk, a munkából élő a gazdagokat, a gazdagok talán azokat, akik csupán segélyekből munka nélkül akarnak megélni. Mi telik saját erőnkből? Lehet kétségbeesetten kapaszkodni, megpróbálni fennmaradni a „víz” színén. Igyekezni megtartani azt az életszínvonalat, melyet megvalósítottunk mindez idáig. Csakhogy áldozatok árán ez sem megy: különböző betegségekkel fizetjük meg az árát. Mire futja saját erőnkből? Lehet, hogy éppen a világtól való elfordulásra, hogy a fejünket a „homokba” dugjuk, s úgy teszünk, mintha a világ folyása minket nem érintene. Vagy éppen a mának élés, a carpe diem életfilozófiáját vesszük fel, hogy csak az a fontos, ami ma történik, a holnap nem érdekes, éljünk ma jól és nem kell felelősséget hordoznunk a jövőért. Jöhet az alkohol is, a drog, a mértéktelen szórakozás, a nemtörődömség.

Mire telik saját erőnkből? Csupa-csupa olyan megoldásra, mely nemhogy a kiutat nem mutatja meg, de tovább rontja a válságot, akár gazdasági, pénzügyi, akár erkölcsi, társadalmi értelmében értjük is azt.

De kedves testvéreim! Miért kell nekünk elfogadnunk azt, amit a világ sugároz felénk? Miért kellene nekünk úgy gondolkoznunk a válságról, ahogyan másoktól halljuk? Miért illeszkedünk bele azokba a megoldási módokba, melyeket a reklámok, a bankok, a közvélemény, a világ közvetít felénk? Miért hinnénk, hogy csak magunkra számíthatunk? Miért fogadnánk el, hogy magunkra vagyunk hagyva, s ha magunkon nem segítünk, senki nem fog rajtunk könyörülni? Miért kellene bíznunk abban, ami csak a mesében történhetett meg, hogy Münchausen báró önmagát húzta ki hajánál fogva az őt majdnem elnyelő mocsárból? Miért kellene úgy viselkednünk, és miért viselkedünk sokszor úgy is, mint a világ, mintha nekünk nem volna Urunk, mintha nekünk nem volna reménységünk?

Hiszen mi keresztyén emberek vagyunk, keresztyénnek nevezzük magunkat, akik reménység szerint vasárnapról-vasárnapra, azaz rendszeresen hallgatjuk Isten igéjét és hitünk táplálékául vesszük Krisztus testét és vérét!

Keresztyének vagyunk, keresztyénnek nevezzük magunkat, a keresztyén szó pedig azt jelenti, hogy Krisztus-követő. Nem világ-követő, nem a világ rendjét követő, nem a világ gondolkodását, szemléletmódját követő, nem a világ kilátástalan, reménytelen helyzetébe belesüppedő, nem a világ embert magára hagyó valóságában élő, hanem Krisztus-követő emberek vagyunk, akik Krisztus tanítványi körébe tartozunk, akiknek Krisztus mutatja az utat, akik Krisztus szavain, az igén tájékozódnak. Hiszen az bizonyára nem kétséges egyikünknek sem, hogy Krisztus szava nemcsak a templomban érvényes, hogy Krisztus szava nemcsak a hitre és a hitgyakorlás cselekményére vonatkozik. Krisztus szava, Isten igéje átfogja egész életünket és aki magát keresztyénnek, Krisztus-követőnek vallja, annak élete bármely kérdésében – legyen az párválasztás, a választott társsal való élet és annak módja, legyen az a gyermekvállalás és a gyermeknevelés kérdése, legyen az a pályaválasztás vagy akár az élet nagy és kisebb kérdéseiben való döntés meghozatala – a tájékozódási pont mindig Isten igéje. A kérdés mindig úgy hangozhat el: vajon hogyan döntök Isten tetszése szerint, vajon mi a krisztusi, a hitből fakadó döntés, gondolkodás, szemléletmód, hitvalló magatartás életemnek ebben és ebben a helyzetében?!

Ezért válság idején is, mivel keresztyének vagyunk, Krisztushoz kell fordulnunk, igéjét kell hallgatnunk és meghallanunk. Mert ő mutatja meg az utat, hogy merre haladjunk, mert ő ad biztatást, hogy ne csüggedjünk, ő tölt el reménységgel, hogy legyen bizodalmunk, ő nyitja fel szemünket, hogy tisztán lássunk, ő ad józan ítélőképességet, hogy különbséget tudjunk tenni jó és rossz között, krisztusi és világi között; és igéjében találjuk meg a megoldási módokat is, melyek bizonnyal képesek kivezetni a válságos időszakokból embert, társadalmat, egyházat.

Krisztus szava, melyet az imént olvastam Lukács evangéliumából, éppen arra mutat rá, hogy katasztrófák, szörnyűségek, válságok alkalmával a népek „kétségbeesnek tanácstalanságukban” és az „emberek megdermednek a félelemtől”, de Jézus tanítványai felegyenesedhetnek és felemelhetik fejüket, mert Jézus szava elveszi a tanácstalanságot, feloldoz a dermedt, csüggedt állapotból azáltal, hogy örömhírt hirdet követőinek, s örömhírében megmutatja azt, ami örök, a múlandóval szemben; megmutatja azt, ami elegendő a földi küzdelmek között; és megmutatja a boldog jövő nagyszerű perspektíváját, ami felé tart e világ és életünk.

S, mi, ma ezen a missziói napon ennek az örömhírnek lehetünk boldog fültanúi és ezzel az örömhírrel meggazdagodva térhetünk haza a mindennapokba, hogy válságunk, válságaink közepette felegyenesedve, emelt fővel kezeljük és küzdjük le azokat.

Egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket – hirdeti Krisztus ma népének, nekünk – mert ti tisztán láthatjátok, és tudhatjátok, hogy nem a világ az örök, mert az múlandó. „Minden e földön csak elmúlandó, semmi nincs itten megmaradandó”. (EÉ 372/1) S, ami múlandó, arra nem építhetjük fel egész életünket!

A hétköznapok sodrásában, a napi gondok küzdelmeiben oly sokszor úgy élünk, úgy érezzük: ez az állandó, ez a stabil, ez a biztos, ez a rendíthetetlen és örök. Ez: vagyis a világ. Oly sokszor úgy rendezzük az életünket, és úgy rendezkedünk be a világba, mintha örökké itt élnénk és maradnánk, mintha minden törekvésünket, igyekezetünket, időtöltésünket ennek a célnak a szolgálatába állítanánk. A bolond gazdag bibliai példázatára elég csak utalnom, hiszen mindannyian ismerjük. De vajon sokszor mi nem ugyanúgy hajszoljuk a pénzt, ahogyan a bolond gazdag? Vajon nem jellemző ránk is sokszor a mértéktelenség? Pedig Pál apostol azt mondja Timótheusnak, hogy „nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle”. (1Tim 6,6–7) A megelégedettséggel párosuló hit tehát elég lenne a világban való élethez, hogy szükségleteinket előteremtsük és életünket fenntartsuk. Hiszen nekünk Krisztus hirdeti – egy másik helyén az evangéliumnak –, hogy még a mező liliomairól, az ég madarairól is gondoskodik. Hát sokkal inkább megadja gyermekeinek, nekünk, mindazt, amire szükségünk van!

Nem e világ az örök, s mi sokszor mégis, gyermekeinket is csak erre az életre készítjük fel. Amikor hittanóra helyett inkább matematika versenyre megy gyermekünk, pedig nem készül matematikusnak; amikor sport vagy tánc, vagy egyéb programra megy, pedig nem akar sportoló vagy táncművész lenni; amikor a vasárnapi templom helyett hagyjuk, hogy aludjon, mondván: hadd pihenje ki magát – vajon gondolunk-e arra, hogy ideig való, múlandó dolgokért, múlandó kedvtelésért, múlandó célokért a gyermek Krisztussal való kapcsolatát akadályozzuk, veszélyeztetjük. Talán ezért nem maradnak meg gyermekeink konfirmáció után a gyülekezetben. Mert már nem tudják, hogy nem e világi és annak dolgai az örökkévalók, hanem a Krisztussal való kapcsolat, a vele összekötő ige, s az az élet, melyet Krisztus készített nekünk a mennyei világban. „Ne kívánd lelkem, ami múlandó, azt keresd inkább, ami állandó!” (EÉ 372/1) – biztat az ének másik két sora.

Mert arra építhetjük fel életünket, ami állandó, amiről igénk folytatásában ezt olvassuk: az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el. (21,33)

Ezért bátran számolunk e világ múlandóságaival, azzal is, hogy megmozdul lábunk alatt a talaj, azzal is, hogy válságba kerül életünk, világunk, azzal is, hogy elmúlik fölöttünk egy-egy rendszer, egy-egy történelmi időszak, mégsem rendülünk meg, mert tudjuk: ez a világ rendje, „a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak” (Ézs 54,10), de az, ami örök, az a miénk. Isten irgalma, Krisztus beszéde megmarad örökké, s az üdvösség örökkévaló öröme is ránk vár.

Egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket – hirdeti Krisztus ma népének, nekünk – mert ti tudhatjátok, hogy bármely szorongattatás, bármely válság el nem veheti tőletek váltságotokat, mely Krisztus Urunk kereszthalála, áldozata révén megváltott benneteket bűntől és haláltól, megszabadított a világ és a Gonosz hatalmától.

Kedves testvéreim! Bármekkora is a válság, bármennyire is szorongat az élet nehézsége, tudjátok, higgyétek, és kapaszkodjatok belé erősen, hogy a legnagyobb ellenség már legyőzetett, aki Krisztusban van, azon erőt nem vehet; s minden egyes küzdelem, minden egyes harc, mely ér bennünket, csupán e világi küzdelem, melyen éppen Krisztus erejével s a váltságunkba vetett hittel lehet felülkerekedni.

Emlékezzetek testvérek, Dávid és Góliát történetére! Milyen kicsi Dávid és milyen hatalmas Góliát, harcedzett katona! De Dávid azt mondja: „én a Seregek Urának, Izráel csapatai Istenének a nevében megyek ellened, … még ma a kezembe ad az Úr...” (1Sám 17,45-46) És Dávid tudja, a Seregek Uránál, a mi Istenünknél, a mi Krisztusunknál nincs erősebb sem e világban, sem a mennyekben. S ő ott harcol a mi mindennapi harcainkban, életünk napi küzdelmeiben is. S ha ő velünk, kicsoda ellenünk?

Hallgassuk meg Luthert, milyen biztatóan szól váltságunk örömhíréről: „Íme az igazi Mester, ki a jeleket helyesen tudja értelmezni, nem úgy mint a csillagjós jövendőmondók, akik csupa gonoszt olvasnak ki a jelekből, rémítvén az embereket. Mennyire másként beszél a Krisztus! Amit az ész és e világ a pusztulás jelének lát, abban ő meglátja a jót, s meg tudja benne találni a boldogító, édes szót: „a ti váltságtok.” Oly vigasztaló képet tud kihozni belőle, hogy annál felségesebbet szív nem kívánhat. Mert mi mást jelent „a ti váltságtok”, mint hogy téged, ki most az ördög foglya s minden ő nyilának célpontja vagy, akit szorongat és nyomorgat a világ s tengernyi veszélyes szükségben úgy megrekedtél, hogy se magad, se társad abból kisegíteni nem tud, – Krisztus megszabadít s magához visz, ahol úrrá leszel ördögön, világon, halálon, mert mindezek lábad előtt fognak heverni?!” (Jer, örvendjünk keresztyének! 19. o.)

Egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket – hirdeti Jézus ma népének, nekünk – mert ti azt is tudhatjátok, hogy a világ története nem csupán válságokon és konszolidációkon, háborúkon és békés időszakokon keresztül ívelő, az ember bukdácsolását, hatalomvágyát, elnyomó szándékát, irigységét, kizsákmányolását tükröző és megörökítő valóság, hanem mindenek fölött, sőt mindenek előtt az üdvösség történetének valósága. Amelyben az ember cselekvése, melyet történelemkönyveink tartalmaznak és tanítanak, csak másodlagos az Isten cselekvéséhez képest! Mert az emberiség történetében az az igazán hangsúlyos, hogy a világ Isten akaratából jött létre, s Isten a világot Krisztusra nézve, az ő keresztjével a világtörténelem középpontjában teremtette. „Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég” – mondja Jézus. (Jel 21,6)

S ez azt is jelenti: világunk történelme, az emberiség története egy boldog befejeződés felé tart, hiszen a célnál Krisztus vár ránk. A célnál az üdvösség teljessége vár ránk, ahol már nem lesz sírás, ahol megszűnik minden küzdelem, válságok sem sújtanak többé, minden szorongattatás, katasztrófa, nehézség örökre megszűnik, s csak Krisztus lesz ott, akivel örökre együtt lehetünk!

Krisztus tanítványainak kell-e ennél több vigasztalás, és reménység? Nem, hiszen ennyi az üdvösség, ennyi a beteljesedett, minden üldözéstől és szenvedéstől való megváltás!

Egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket – mert amit Krisztus örömhíre hirdet nektek, az összehasonlíthatatlan azzal, amit világi szemmel látnánk. Hiszen a világ szerint a világvége a kiteljesedett válság által következik be. Mennyi katasztrófafilm szól erről a televíziónkban! Vagy atomháború következik be, vagy természeti katasztrófa, gonosz emberek ármánykodása teljesedik ki, vagy földöntúli lények foglalják el a Földet. De mi tudjuk: a jövő nem ez, a vég nem ez, hanem egy boldog találkozás immár színről-színre a minket mindig vezető, megtartó, igéjét útmutatásul, vigaszul, biztatásul adó Jézus Krisztussal.

Egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket – hogy míg éltek, hogy míg élünk, szemünk szüntelen arra a célra nézzen, akivel minden válság megoldódik, akinek igéje soha-soha el nem hagy minket, akinek igéje mindig elegendő tájékozódási pont, hogy krisztusi módon éljünk, és hozzuk meg döntéseinket, aki felé tart életünk s e világ élete és történelme, s akihez megérkezve a múlhatatlanba, az örökkévalóba jutunk.

Egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket – hogy ami szemünk előtt van, mint keresztyén, azaz Krisztus-követő embereknek, az hasznosuljon embertársaink számára is. Ne csak mi tudjunk az örökkévalóról és Krisztus váltságáról, hanem ők is! Ne csak a mi szívünket bíztassa a krisztusi boldog jövő, hanem az övékét is! Ne csak néhányan legyünk és maradjunk Krisztus követői, hanem minél többen, egyre többen!

S hogyan tudjuk hasznosítani a mi Krisztustól kapott örömhírünket? Ha nem e világ gondolkodását, szemléletét követő szokás-keresztyének módján siránkozunk válságunk kilátástalanságán, hanem hitvalló élettel tanúskodunk Krisztusról, a minden válságból kiutat mutató Megváltóról, és az ő váltságáról, mely már ma biztos reménnyel, egykor pedig beteljesedett örömmel ajándékozza meg övéit.

Urunk irgalmát kérem, hogy e küldetésben helyt tudjunk állni, s így eszközei legyünk a válságból való kilábalásnak, a váltsághoz vezető evangéliumnak, az üdvösség örök örömének! Ámen.

Imádkozzunk!

Úristen, mennyei Atyánk! Tőled kapunk szüntelenül mindenféle jót bőséggel, és te őrizel meg minket kegyelmesen naponként minden gonosztól. Kérünk téged, add nekünk Szentlelkedet, hogy mindezt teljes szívünkkel, igaz hitben felismerjük és kegyes jóságodért, s irgalmadért hálát adjunk most és örökké, Jézus Krisztusért, a te Fiadért, a mi Urunkért. Ámen.

Áldás:

Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, az Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal! Ámen.

Ének: 374.