Ifj. dr. Fabiny Tibor: A test- metafora ereje

A test tagjai a test fejétől kapják az életet: Krisztus nélkül az egyházat nem lehet elképzelni. Bár Krisztus mindenkinek az Ura, de csak a keresztényeknek a feje. A testnek egybe kell forrnia a fejjel, hogy belőle életet nyerjen (Ef 4,15, ill. 5,32). A közösség (koinonia,  communio) – részesedés. Krisztus teste sok tagból áll, írja Pál apostol a locus classicusban, 1 Kor 12-ben. Mindnyájan valamivel megajándékozottak vagyunk – mondja-, s egymás ajándékaira, „karizmáira” kölcsönösen szükségünk van. „A láb” nem mondhatja: „Mivel nem vagyok a kéz, nem vagyok a test része.”„A fül” nem mondhatja: „Mivel nem vagyok a szem, nem vagyok a test része.” Az egyes testrészeknek, végtagoknak, szerveknek szük­sé­gük van egymásra. Más-más a funkciójuk, de ugyanazt a testet él­tetik! Ezért a „testben”, az egyházban Isten egye­se­ket prófétákul, másokat apostolokul, másokat tanítókul, gyámo­lí­tókul, kormányzókul rendelt. A felsorolást természetesen folytathatjuk.

A testben közösség,  részesedés, egyen­lő­ség van, és nem „hierarchia”. A világ értékrendjében, a „világ lel­kében” vannak kicsik-nagyok, szegények-gazdagok, szol­gák-szabadok, fogyatékosok-egészségesek, munkások-értel­mi­ségiek, zsidók-görögök, konzervatívok-liberálisok.  Krisz­tus értékrend­jében, az „Isten lelkében” nincs zsidó, sem görög, sem katolikus, sem protestáns, sem magyar, sem sváb, sem tót, se szolga, se szabad, se szegény, se gazdag, sem egészséges, sem fogyatékos, sem férfi, sem nő, sem konzervatív, sem liberális, sem fiatal, sem öreg. Mindnyájan egyek vagyunk a Jézus Krisztusban” (Gal 3,28).

Ám Pál apostol szerint nemcsak arról van szó, hogy meg­ajándékozottak vagyunk, de még nem is csupán arról, hogy szük­sé­günk van egymásra, hanem arról is – és itt a meglepetés-, hogy e testben: „a gyen­gébbeknek látszó részek is nagyon szükségesek”. Amíg a világ értékrendje a darwini törvényen alapszik: az erősebb túlél, a selejt kihullik. Krisztus testének, a koinoni­ának a törvénye szerint pedig a lenézettre, a gyengékre is szükség van.  Azt olvassuk, hogy „Isten szer­kesztette így a testet egybe”, hogy ne csak az erősek ad­has­sa­nak a gyengéknek, hanem a gyengék is az erőseknek! A kölcsönhatás-energiaátadás törvénye: „És ha szen­ved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicső­ségben ré­szesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi.”

A keresztény közösség élő organizmus, amelyik kiábrázolja, meg­jeleníti Krisztus testét, az egyházat. A test organizmus és nem organizáció. Krisztusnak tagjai nem az egyes felekezetek, hanem az egyes hívők. Az egységet nem a „központok” biztosítják,  hanem a tagoknak a Krisztushoz való viszonyulása. Nem a szervezetek, hanem a hitek teremtik az meg egységet, amit nem megvalósítani kell, hanem amihez vissza kell térni. Ez az egyház eredendő egysége, ami az Atya-Fiú-Szentlélek közösségében mindig is adott volt.

Szer­ves részei vagyunk a testnek; s ez érzékszerveinkkel is megtapasztalható,  látható módon akkor valósul meg, amikor Ő a testével és vérével táplál minket. Ilyenkor szó szerint megindul a testben a „vérkeringés”. Miért éppen a kenyér és a bor lettek ennek a communionak a kifejező jegyei? „Mert amiképpen a kenyér sok összezúzott búzaszemből készül, s ekképpen sok búzaszem teste az egy kenyér testévé válik…, ugyancsak a szőlőszemek is elvesztvén saját alakjukat, a bor és ital közös testévé válnak…, s ekképpen az ő javaival és a mi bajainkkal való közösség révén egy tésztává (kaláccsá), egy kenyérré, egy testté, egy itallá leszünk” (Luther)

E krisztustestben, az egyházban az elmúlt kétezer év során nem egyszer „keringési zavarok” támadtak. Bár az egyház megindul a megszentelődés útján, e földön mégsem lesz soha tökéletesen tiszta, folt nélküli. A keresztyén közösség mindig kevert test (communio mixta) marad: egyszerre a szenteknek és a bűnösöknek a közössége (communio sanctorum és communio peccatorum). Amikor Pál apostol Gal 6-ban arról ír, hogy egymás terhét hordozzuk, ez a teher a másik ember bűnének súlyát is jelentheti! Pál pontosan arra kér minket: „Igazítsátok helyre az ilyet, szelíd lélekkel”. Ha a test másik tagjának terhét, betegségét, bűnét meglátom, s ha felvállalom, hogy „szelíd lélekkel” helyreigazítom és hordozom, vizsgáljam meg magam, van-e bennem ehhez elég evangéliumi lelkület! Látom-e saját bűneimet?

Az egyház akkor tölti be igazán küldetését, amikor a rosszakkal, a bűnösökkel vállalja a szolidaritást. Akkor fénylik legjobban a keresztyén szeretet, ha felvállalom a bűnösöknek az ő bűneiknek a terhét. E testben állandóan „anyagcsere” zajlik. A bűnösök „bajainak” és a szentek „javainak „szüntelen cseréje. A szeretet mindig a legmélyebbre száll le. Gal 6,3-hoz írt kommentárjában ír  Luther arról, hogy a tudásom nem az enyém, hanem a tudatlanoké, tisztaságom pedig a bűnösöké, gazdagságom a szegényeké. „A hívő hisz abban, hogy az összes szent java az övé, és az ő baja a szenteké is. Így mások viselik az én terhemet és az ő erejük az én erőm… Ily módon képzettségem nem az én tulajdonom, hanem a tanulatlanoké… Tisztaságom nem az én tulajdonom, hanem azoké, akik testükben bűnöznek, nekik vagyok elkötelezve, Istennek felajánlva tisztaságomat értük, védelembe vévén őket, kimentvén őket. Így fedezem el Isten és emberek előtti tisztességemmel az ő gyalázatukat… A szentek közössége nem taszíthatja magától el a bűnöst, mintha számára idegen lenne. Megmentését önmaga odaadásával Isten előtt könyörögve szorgalmazza…”

Ismételnünk kell: Krisztus mindenkinek az Ura, de csak az ő testének a feje. Vigyáznunk kell, mert a test metaforát könnyedén nem terjeszthetjük ki a körülöttünk lévő világra, hiszen az sohasem lesz corpus christianorum, bármennyire is szeretnénk azt, ha ez így lenne. A communio-t és a societas-t is meg kell különböztetnünk, noha igaz, hogy az egyház szociológiai, politikai és jogi szempontból is megközelíthető. Ám lényegét tekintve az „egyház csak a lelki-szakramentális értelmezésben lép elő olyan elrejtett valóságként, amelyet Isten teremtő Szentlelke hoz létre a hívő lelkekben.” (Vajta Vilmos) 

A krisztustest a világban él, a világért él, fájnak neki s világ vérző sebei. Ezért szolidáris, ezért azonosul minden földi szenvedéssel. Imádkozik továbbá az elszáradt, elsorvadt, elhalt testrészekért, tudván tudva, hogy egy idegen, ellenséges test is létezik, amelyik látható, vagy láthatatlan módon a világ kezdete óta harcban áll a krisztustesttel. Tyconius a 4. század elején szembeállította az Úr testét az ördög testével. Ágoston inkább a két civitas (civitas dei – civitas diaboli) küzdelméről beszélt. Erre a küzdelemre, az éberség szükségére figyelmeztette  a Fej a tagokat már a földi szolgálata kezdetén.

Az egyház és a társadalom is e világban él. A társadalom is test, ám e kozmikus méretű harcban ő nem vesz részt, mert semleges. A krisztustest tagjai a társadalom testének is a részesei, a társadalom egyes tagjai a krisztustestben vannak, de a társadalom, mint test nem részese a krisztustestnek. Az egyháznak feje, az egyháznak és a társadalomnak Ura, a világnak azonban „fejedelme” van. Ez akkor is így van, ha az Úr legyőzte ezt a fejedelmet, hiszen amíg az egyház a földön él, addig küzdenie, harcolnia és szenvednie kell (ecclesia militans), hiszen a legyőzetett  még továbbra is a „sarkát mardossa”. Csak az új aionban történik meg az, amiről a reformátusok is énekelnek: „a „győzedelmes egyház Urával egyesül” (ecclesia triumphans). Az egyház csak akkor töltheti be küldetését e világban, ha só lesz a világban, s nem akkor, ha maga is elvilágiasodik és világivá válik. Mert az ízét veszített só nem tudja a fejedelem fogságában vergődő világ számára a szabadulás örömüzenetét hirdetni.

A társadalmat, a poliszt is az Úr irányítja. Azt a karddal és a törvénnyel, amíg az egyházat az evangéliummal. Az egyház sem válhat csupán társadalommá, s társadalom sem válhat egyházzá. Ahhoz, hogy segíthessék egymást, mindkettőnek meg kell őriznie azonosságát. Az egyház maradjon egyház (communio), a társadalom pedig maradjon társadalom (societas), s az egyház tagjai munkálkodjanak a társadalom jólétén, a társadalom pedig olyan államhatalmat szavazzon meg, amely biztosítja az egyház működéséhez a feltételeket.

Egymásra vagyunk utalva, ezért a szolidaritásra igencsak szükség van. Ahogyan Krisztus a világ bűneit hordozza, részesedik az idegen bűnében, s ő vállalja fel annak büntetését, az egyháznak is ilyen odaadással kell hordoznia nemcsak saját tagjainak bűnét, hanem a világot is. A vállalnia kell a szolidaritást a betegekkel, a kisemmizettekkel, az alkoholistákkal, a munkanélküliekkel, a szegényekkel, a származásukra, a fajuk, nemük vagy szexuális orientációjuk miatt megkülönböztettekkel, akár valóban bűnösök ők, vagy csak annak neveztetnek. De vállalnia kell azokkal is a szolidaritást, akik meggyőződésük miatt liberálisaknak vagy éppen konzervatívaknak bélyegeztetnek. Vállalnia kell  a szolidaritást azzal is, aki haraggal néz a másikra, hiszen a harag  ő terhe és bűne, s ha valóban szeretem őt, leveszem azt a terhet róla.

Krisztus egyházának, az ő szeretetének „dekonstruálnia”, „disszeminálnia” kell önmagát, hogy hatékony legyen. Önmagát meg kell tagadnia, hogy önmaga maradhasson. Az önmagát megtagadó szeretetnek olyan gyógyító ereje van, hogy a societas eredetileg sötétségben és keménységben élő tagjai is megvilágosodhatnak és megolvadhatnak, s communio tagjaivá válhatnak, hogy  ők is hívogassanak. De ha a másik evangelizálására, megtérítésére legkisebb esély sincsen, szeretetemet akkor sem vonhatom meg tőle. Az önmagát tékozló, szétszóró isteni szeretetet nem korlátozza, hogy az látszatra mennyire hatékony, látványos  vagy eredményes.  Az általunk megtapasztalt, feltétel nélküli, elénk jövő kegyelmet és szeretetet nekünk is feltétel nélkül tovább kell adni.

Az Ő testének tagjai az ő teremtett világárét, a bűnösökért, a másokért, egymásért egyaránt felelősek.
Mert eredetileg az egész teremtett világ az Isten teste. A bűneset azonban halálos sebet okozott a teremtett testnek. Ezért kellett az Istennek a gyermekben megtestesülnie, majd ezért kellett halálra adatnia a Fiútestnek. Az ő megtöretetett testébe keresztségünk által betagozódva az ő testének tagjaivá váltunk, és így az ő halálában és feltámadásában részesülünk. Ilyen alapon élhetünk és halhatunk a világ gyógyulásáért. Teremtettségünk jogán egymásra utaltak, egymásnak valóban tagjai vagyunk. „Senki sem különálló szi­get, amely teljes lehet önmagában, minden ember a kontinens egy szelete, a szárazföld része, ha egy rögöt mos el a tenger, Európa lesz kisebb... bárki  hal meg, én leszek kevesebb, mert az emberiség része vagyok, sose kérdezd tehát, kiért szól a harang, mert érted szól.” (John Donne)