Hegedűs Attila – 2010. január 10 – Sopron

Létrehozás: 2010. január 12., 16:41 Legutolsó módosítás: 2010. január 12., 16:41

Jézus mondja: „Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek.  Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város.  A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban.  Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” Mt. 5, 13-16.

Amikor arról beszélek, hogy mi látszódik, látszódjon vallásosságomból, nem ezek a szavak jutnak először eszembe. Sokkal inkább Jézus más szavai, amelyek a mai ige után pár sorral olvashatók: Amikor imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik az emberek szeme láttára szeret­nek imádkozni a zsinagógában meg az utcasarkon, hogy mutogassák ma­gu­kat! Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor imád­kozol, menj be a szobába, zárd be az ajtót, s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz!

Na ez az, amiből Jézussal együtt én sem kérek: ne legyenek szembe­tűnő­ek vallásosságom­ formai elemei, ne a vallásosság külsőségeinek a látvá­nyos­sá tételéről ismerjenek föl az emberek. Úgy gondolom, a protestan­tizmus alapvető igénye ez: a látszat helyett a lényeg legyen a fontos. Nagyon fontos örökségünk ez.

Másik fontos örökségünk a második parancsolat komolyan vétele: az, hogy ne vedd hiába Istened nevét!, nem csak azt jelenti, hogy károm­ko­dás­ban ne használjuk, hanem azt is, hogy ne akar­­juk mindig, minden helyzetben Isten neve mögé bújni- különösen ak­kor ne, ami­kor valójában saját véleményünkről, esetleg érdekeinkről van szó. Nem érezném erkölcsösnek, ha minden tettem és döntésem mellé oda­­állí­ta­nék egy bibliai szakaszt igazolásképpen. Nem kell mindig mu­to­gat­nom Istennel való kapcsolatomat.

Azt hiszem, sokunknak inkább ez a szemérmesség az alapérték, és nem a vallásosság nyílt mutogatása. Ízléstelennek tartjuk, ha valaki szűk baráti társaságban is Károli Gáspár csodás, de archaikus nyelvét használja. És vérlázítónak, ha valaki azzal indokolja másik, jobban fizető munkahelyre való távozását, hogy az Úristen ezt üzente neki. Mennyivel tisztább saját nevünkben beszélni!

Jézus most mégis egyfajta nyilvánosságról, láthatóságról beszél. Ráadásul éppen úgy a Hegyi Beszédben, mint akkor, amikor a vallásosság formáinak titkosságát hangsúlyozza. Fontos tehát végiggondolni, mire gondol Jézus az egyik, és mire a másik esetben.

Hadd meséljek nagyapámról. Ő a harmincas években járt Teológiára itt Sopronban. Nagy ha­tás­sal volt rá egy finn ébredési mozgalom, amelynek tagjait sajátos formai jelek is összekötötték: nagyapám még idős korában is úgy fésülte a haját, ahogy akkoriban ennek a kegyességi irányzatnak a tagjai. Én ilyet nem szíve­sen tennék: nem örülnék, ha az utcán, ráné­zés­ből, frizurám vagy kabátom szabá­sa alapján rám lehetne ismerni: jé, ez evangélikus keresztyén! Nem hiszem, hogy az össze­tarto­zás­nak és a Krisztushoz tartozásnak ilyen, látványos, választott formáinak kell len­nie.

De figyeljük meg jól Jézus szavait: sóról beszél, amely nem sós hatást kelt, ha­nem saját, belső tulajdonsága az, hogy sós ízű. Hegyen épült városról be­szél, amelynek az a természete, hogy messziről látszik, mint a soproni TV-torony a 85-ös útról. Égő lámpásról beszél, melynek alaptulajdonsága, hogy világít. Egyik sem kiötlött, döntésen alapuló megnyilvánulás, ha­nem a dolgok természetéből fakad. Jézus nem arról beszél, amit muto­gat­ni akarunk, hanem arról, ami magától akar megmutatkozni. És ha nem mu­tat­kozik meg, annak az az oka, hogy nincs is jelen. Ha a só nem sós, nem is nagyon hívhatjuk annak. Ha a lámpás nem világít, erős a gya­nú, hogy nem is ég. Jézus tehát arról beszél, aminek a dolgok lényege sze­rint meg kell lennie.

Vízkereszt napján Jézusról mint a világ világosságáról halhattak azok, akik jelen voltak az istentiszteleten. A mai igénk ennek tovább­gondolása: ha mi ebben a fény­­ben fürdünk meg, akkor, mint a Holdnak, nekünk is to­vább kell sugá­roz­nunk valamit ebből a fényből. Nem azért, mintha ez er­köl­csi köte­les­sé­günk lenne, hiszen a Holdat sem kötelezi semmiféle eskü, hogy a Nap fé­nyét visszaverje és bevilágítsa vele az éjszakát. Egyszerűen ez a dolgok rend­je. És Jézus nem mond többet, mint hogy engedjétek, hogy a dolgok megtörténjenek: ha fényt kaptatok, hagyjátok, hogy to­vább­tükröződjék másokra! Ha egy város a hegyen épült, hadd lássák!

Néha az az érzésem, mi ezt a kettőt összekeverjük: látványossá tesszük azt, aminek nem kellene annak lennie, és szégyenkezve eltitkoljuk azt, ami­nek természetéből fakadóan meg kellene jelennie.

Nem én vagyok az egyetlen, aki találkozott már annak a kis gyüle­kezet­nek a tagjaival, akik egyforma zakóban, nyakkendőben és frizurában, gyenge magyar nyelvtudással járják a várost, és igyekeznek térí­te­ni. Én rö­vid úton közlöm velük, hogy másik cégnél dolgozom, úgy­hogy békén hagy­nak, de attól még gyakran idegesít egy kérdés: amikor mond­juk pén­tek este a hétvégi bevásárlás után két gyermeket terelgetek hazafelé, miközben mind­két ke­zem­ben egy-egy tízkilós szatyor lóg, való­ban az az iste­ni szeretet legjobb jele, ha leállítanak beszélgetni? Ennyi­re nincs ben­­nük sem­mi empátia? Nem azt várom, hogy vegyék ki kezemből a szaty­rot, de azért van átmenet. És valóban úgy szeretnének engem megté­rí­teni, hogy köz­ben arra sem méltatnak, hogy megpróbálják megtanulni anya­nyel­­ve­met? Nem lehet, hogy felcserélődött a sorrend: az összetartozás jelei – a kö­zös öltöny és frizura – láthatóvá lett, a szeretet és megértés elhal­vá­nyult? Nem lenne jobb fordítva?

Persze aránytévesztésekért nem kell a szomszédba menni. Bár tele vagyunk Luther-rózsákkal, egyházunk éle­­tét nézve néha mégis az az érzésem, mintha annyira szemérmesen kezelnénk Krisz­tustól kapott gyökereinket, hogy már semmi nem is látszik be­lő­­le – szervezetünket, egyházi törvényeinket tekintve olyanná lettünk, mint egy cég, jobb esetben is csak egy a civil szervezetek közül. Dönté­se­inket a jogi és a közgazdasági szempontok jobban befolyásolják, mint a teológiaiak. Persze nem hiszem, hogy az adminisztrációtól a falfestésig min­den egyes döntést bibliai idézetekkel kellene alátámasztani, de ha ennyi­re nem látszik egyházunk egészén, módszerein az, ami a célja, felte­he­tő a kérdés: tudja-e egyáltalán, hogy mi a célja? Olyanná kezdünk lenni, mint az a szerény vegetáriánus, aki annyira szerény, hogy nyilvánosan húst eszik, csak nehogy észrevegyék rajta, hogy vegetáriánus. Már csak az a kérdés, valóban az-e?

És ugyanezzel a dilemmával nézünk szembe saját, személyes életünkben is. Nem hiszek abban, hogy vannak helyek, ahová keresztyén ember nem me­het, zenék, amelyeket nem hallgathat, könyvek, amelyeket nem olvas­hat, italok, amelyeket nem ihat. Mindenre szabadságunk van. De azt sem hiszem, hogy a keresztyén bármit megtehet. Minden lépésénél ott van a kérdés: a Krisztustól kapott örömből fakad, a tőle kapott világos­sá­got segít továbbadni az, amit teszek, vagy éppen elállja előlem a fényt? És ha a Krisztus fényéből élő ember vagyok, akkor magától kell meg­szü­letnie és lát­ha­tóvá válnia a krisztusi döntésnek, mint egy hegyen épült vá­rosnak.

Beszéltem néhai nagyapámról. Testalkatomat ő hagyta rám – sajnos. Haj­vise­letét nem utánozom, és tudom, ezért ő sem haragudna rám. Ugyan­akkor szeretnék valamit mégiscsak megkapni tőle: azt a derűt, hűséget, mély és csöndes hitet, békességet, ami lényéből sugárzott, mint égő lám­pából a fény. Rajta nem csak a vallásosság külső jelei látszódtak, az ifjú­kori elköteleződés egy kegyességi irány mellett, hanem a Krisztustól ka­pott fény is, önkéntelenül, természetes módon, ahogyan átengedte ma­gán Isten szeretetét. És most, majd negyed évszázaddal halála után tu­dom, hogy akik emlékeznek rá, nem a frizurájára emlékeznek, hanem erre a fény­re: a lámpatartóba rakott lámpásra. Ámen.

 

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben