Dr. Margot Käßmann – Hálaadás a szabadságért – Gal 5,13–15

Keresztyén Gyülekezet!

Pál sorai, amelyeket az apostol közel kétezer évvel ezelőtt írt a galatáknak, meglepően jól illenek a mai napra, amikor azt a csodát köszönjük meg, amelyet Isten húsz évvel ezelőtt tett lehetővé. Hálás vagyok ezért a csodáért, azért, hogy egy elválasztó határok nélküli Németországban élhetek Európában. Ugyanakkor kissé frusztrált is vagyok, mert irritál az a gondolat, hogy vajon kik is azok, akik ünneplik az európai fal ledőlését. Tegnap kaptam egy Tchibo-reklámot a következő felirattal: „20 éves faldöntés” – egy alpakkából készült emlékérmet lehetett rendelni egy NSZK- és egy NDK-pfenniggel és az erőszakos szétválasztás szimbóluma gyanánt egy darab szögesdróttal, valamint a berlini falnak egy eredeti darabjával. Őszintén megvallva néha az a kérdés fogalmazódik meg bennem, az elmúlt évek során mekkora mennyiségben adtak el „berlini falat”, és hogy mindez vajon valódi-e. De persze ez inkább üzleti kérdés… Kövessük textusunkat három lépésben. 

Szabadságra elhíva

A keresztyén szabadság, amelyről Pál itt beszél, a világ minden kényszerétől és megítélésétől való saját belső szabadságot jelenti. A keresztyének úgy értelmezik az életüket, mint Isten ajándékát. Ennek értelme van, hiszen Isten értelmet ad az életünknek, amely történéseivel betagozódik Isten emberek által megvalósuló történetébe, melynek mi is részesei vagyunk. Isten így szól: „Ne félj. Itt vagyok veled, és most hozd ki a legjobbat az életedből.” Ez helyezi életemet Isten horizontjába. Nem kell állandóan igazolnom magamat, másokkal kiszúrnom, másokon felülkerekednem. Nem kell félnem, ha valami félresikerül, ha magányosnak érzem magam, ha felteszem a kérdést, hogy mi végre vagyok a világon. Isten igent mond rám – ennek belátása nagy belső függetlenséget és nyugodtságot ad. Aki így tud élni, valóban szabad ember. Aki magát legbelül mások ítéletétől, kordivatoktól, rövidtávú sikerektől szabadnak érzi, annak van bátorsága az élethez, kedve a jövő formálásához, s képes örömét lelni az életben.

A szabadság gondolata éppen a reformáció egyházaiban kapott központi jelentőséget. A keresztény ember szabadságáról című írásában Luther Márton ezt máig figyelemre méltó és izgalmas módon fejtette ki. Iránymutató a két mondat között húzódó feszültség: „A keresztény ember szabad ura mindenkinek és nincs alávetve senkinek.” – „A keresztény ember készséges szolgája mindenkinek, és alá van vetve mindenkinek.” A keresztény ember szabadsága egyrészt teljesen feltétél nélkül, egészen egyszerűen ajándékozott szabadság. És mégsem marad következmények nélkül. Ez a szabadság mindenekelőtt hitbeli kérdéseket érint, ahol minden kényszer nélkül érvényesül. Ebből adódik a lelkiismeret szabadsága, amely felelős szabadságként valósul meg a magán- és a közéletben.

Ezért a szabadság protestáns értelemben sosem szabadosság, amelyet manapság gyakran a szabadsággal kevernek össze. A szabadság sohasem jelentheti értékek és álláspontok banálissá és triviálissá züllesztését. Nem, a szabadság a felelősségről és az Isten szavához való kötődésről szól. A szabadság ezért protestáns szempontból sohasem liberális az abszolút individualitás értelmében, hanem magát mindig a közösségre vonatkoztatja.

Ez a szabadság megláttatja velem saját méltóságomat, még akkor is, ha szegénységben, betegségben vagy más határokon belül kell élnem. Ez a szabadság arra kötelez, hogy tartsam magam a Tízparancsolathoz, még akkor is, ha ezt Európában sokan idejétmúltnak tekintik. E szabadság következetes átélése egyszerűvé tesz, még akkor is, ha egyébként sokat birtokolhatnék.

A szabadság nem azt jelenti, hogy nincsenek szabályok, hogy minden az én ízlésem szerint zajlik, mindentől függetlenül azt teszem, amit akarok. A keresztény ember szabadságáról című írásában Luther Márton ezt máig figyelemre méltó és izgalmas módon fejtette ki. A két mondat között húzódó feszültség sokatmondó: „A keresztény ember szabad ura mindenkinek és nincs alávetve senkinek.” – „A keresztény ember készséges szolgája mindenkinek, és alá van vetve mindenkinek.” Ez azt jelenti, hogy a másik embernek köze van hozzám. 

A szeretet a legfőbb parancsolat

A szabadság keresztyén értelemben a szeretethez, a felebarát iránti szeretethez kötődik. Fontos számomra, hogy itt még egyszer világossá válik: a keresztyén szeretetparancsolat a zsidó szeretetparancsolatban gyökerezik. Ezen a szeretetparancsolaton keresztül azzal a vallással állunk összeköttetésben, amelyhez maga Jézus is tartozott. A szeretetet elsősorban egy nagyon szép érzelemként éljük meg, amelyet párok között látunk, de szülők és gyermekek között is. A szeretet azonban az embertársaink iránti döntő beállítottság az életben. Azonnal érezhető, hogy valaki igazán szereti-e az embereket, vagy pedig mizantróp. Az emberek iránti szeretet elnézőbbé és életvidámabbá tesz minket.

Emlékezzünk vissza húsz évvel ezelőttre. 1989 egy sok feszültséggel teli év volt. Májusban európai egyházaink összegyűltek Bázel városában egy nagy találkozóra az igazságosságért, a békéért és a teremtés megőrzéséért. Már akkor érezhető volt valami a wind of change-ből, a változás szeléből. Egy újkeletű érdeklődés ébredt Kelet és Nyugat között, amelyet talán felebaráti szeretetnek is nevezhetünk. Ez a folyamat, amelyet az NDK-beli egyházak indítottak 1983-ban, főleg Kelet-Németországban vezetett nagy összegyülekezésekhez az igazságosságról szóló nyílt és szabad vitákkal a kiutazás kérdésében, a békéről az atomfegyverkezést illetően és a teremtésről például a bitterfeldi környezetrombolással kapcsolatosan. Az ilyen típusú viták akkoriban újak voltak. És a templomok hirtelen megteltek, mert a szabadság helyszíneivé váltak, ahol az emberek bátrakká lettek, és nyíltan kezdtek beszélni.

Magyarország ekkor döntő szerephez jutott. Még ma is jól emlékszem a feszültségre, amellyel lélegzetvisszafojtva néztük a nyugat-németországi televízióban, hogy hogyan kezdték 1989. május 2-án a magyar–osztrák határt lebontani. Június 27-én csodálkozva figyeltük Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter szimbolikus szögesdrótátvágását. Valami megmozdult. A wind of change, a szabadság illata először Magyarországon vált érezhetővé.

Az NDK-ban még inkább felébredt a reménység. NDK-polgárok százai érték el a nyugatot Magyarországon keresztül, illegálisan vagy az NSZK budapesti követségén keresztül. Majd augusztus 19-én Sopron mellett a páneurópai piknik alkalmával kereken hatszáz NDK-polgár menekült át a határon. 1989. augusztus végén közel százötvenezer NDK-polgár tartózkodott Magyarországon. Az Önök országának vezetősége a szabadságnak elsőbbséget kezdett adni az egyezményekkel szemben, olyan beállítottsággal, amelyet felebaráti szeretetnek neveznék. A vezetőség engedte, hogy a menekültek átlépjék a határt.

És aztán jöttek sokan a budapesti, prágai, varsói követségre, és végül 1989. szeptember 30-án Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter a prágai követségen hírül adhatta, hogy a menekültek kiutazhatnak. Sohasem fogom mindezt elfelejteni, a vonatokat, amelyek keresztülrobogtak az NDK-n, a zavargásokat a drezdai főpályaudvaron. 1989. október 5-én a vonatok Hofnál elérték a Német Szövetségi Köztársaság területét.

Ez egy történelmi példa volt arra, hogy miként válik valósággá a szabadság emberek szeretetén keresztül. Bennünket, németeket mélységesen összeköt a magyarokkal ez a szabadságszeretet, amelyet 1956-ban elnyomtak, de az évek hosszú során utat tört magának 1989-ben. A másik szabadságát előtérbe helyezni minden konvencióval szemben, a másoktól átvett törvény ellenében – ez egy mélységesen keresztyén magatartás. 

Egymást marni és falni

És ma? Vajon nem csalódtak az emberek az új Európában? Elszálltak a remények? Nem, ez a történelem végképp fals és végzetesen téves interpretálása lenne. Ma sajnos különösen is létezik közöttünk „egymás marása és falása”, amiről Pál olyan érzékletesen beszél. Olyan ez, mint az izraeliták zúgolódása negyvenéves pusztai vándorlásuk alatt az egyiptomi húsos fazekaktól az ígéret földjéig. Ahogy akkor is, ma is jelen van a gyanakvás, az irigység és a régit az újnál jobbnak mutató kísértés. Vannak nemzeti, sőt bizony újra nemzetiszocialista tendenciák, amelyek ellen közösen kell küzdenünk. Emberek, akik borzalmas tradíciók mentén igyekeznek mások érzéseit manipulálni, és akik ismét arról beszélnek, hogy egyesek értékesebbek, mint mások – és hirtelen megint csak rasszról, származásról és bőrszínről van szó.

Németországban iszonyú tapasztalatokat gyűjtöttünk ilyen nacionalista mozgalmakkal kapcsolatban, és meg vagyok győződve arról, hogy megvan az erőnk ahhoz, hogy Németországban és Magyarországon egyaránt ellenállhassunk ezeknek a romboló tendenciáknak az emberek iránti szeretet erejével, akik mind – a bőrszínüktől és a származásuktól függetlenül – ugyanabban a méltóságban részesülnek mint Isten képmásai.

Robert Gernhardt csodálatosan fogalmazta meg ezt a felismerést:

„Szóltam éjszaka: Legyen világosság! De nem világosodott.

Szóltam: Váljék a víz borrá! De a víz maradt.

Szóltam: Béna, járni tudsz! De mankón állt továbbra is.

Akkor a legbutábbnak is világossá vált, hogy nem vagyok a Megváltó.”

Valóban, bizonyos alázat szükséges minden tevékenységünkhöz. De ez nem felhívás a tétlenkedésre! Hozzuk ki magunkból a legjobbat, mint Istennek a világba küldött munkatársai, hogy a világot felelősséggel alakítsuk és irányítsuk. Küldöttek vagyunk, és a szolgálatba állítás a feladatunk legszebb része. És a hit, amely abból fakad: Krisztus kinézi belőlünk, hogy képesek vagyunk a szolgálattal a világban élni. Itt rejlik életünk értelme és forrása, adottságainkkal együtt elfogadottak vagyunk, így „akar” bennünket a teremtő Isten. „Tekintélyes” emberek vagyunk, mert Krisztus tekint ránk. Kegyelem és ajándék az, hogy ebben a szolgálatban állhatunk.

Még ha olykor zúgolódunk is mint az úton lévő egyház, mert taglétszám-csökkenéssel küzdünk, mert kevesebb a pénzünk, mert úgy tűnik, sivatagi időket kell átvészelnünk, és még ha a kelet és a nyugat egybefonódása Németországban és Európában nehezen is alakul, arra mindig számíthatunk, hogy Isten eleget ad az élethez. Lehetünk egyház a mi időnkben, ehhez elegendő erőt, mannát és fürjet fogunk kapni. Talán nem gyúlnak mindenhol azonnal jelzőtüzek, de megvigasztalnak embereket, istentiszteletet ünnepelnek, hirdetik az evangéliumot, betegeket kísérnek, éhezőket táplálnak, haldoklók felé nyújtanak kezet, gyermekeket keresztelnek, úrvacsorát osztanak – bárhol történnek ezek, ott egyház vagyunk Jézus Krisztus követésében, Isten népeként az úton.

Igen, egyházainkat, keresztyén hitünket gyakran éri támadás az új Európában, de ugyanott az emberekben mégis felébred egy új vágyódás a hit után és egy új érdeklődés a keresztyén meggyőződések és értékek után. Mi tesszük a dolgunkat, Isten pedig majd rajtunk keresztül hatni fog a világra. Mint ahogyan Luther Márton oly találóan megfogalmazta: „Mégsem mi vagyunk azok, akik az egyházat fenntarthatják, elődeink sem voltak azok, utódaink sem lesznek azok, hanem ő volt, és ő az, és ő lesz, aki mondja: veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (1539)

Ebben bízunk. És ebben az Isten iránti bizalomban vészeljük át vészterhes időnket, mint ahogyan a zsidók is átvészelték a sivatagban töltött idejüket. Isten ad elég mannát, hogy ezt az utat járhassuk a sivatagi idők dacára is. És ha zúgolódunk, Isten meghallja zúgolódásunkat, és új bátorságot ajándékoz, hogy reménységben örvendezve, bánatban türelemmel és az imádságban kitartóan járhassuk tovább utunkat keresztyénekként a mi helyünkön, a mi időnkben.

A németországi egyházak tagjaiként Önök, a magyarországi egyházak iránt mély kötődést érzünk e közös történelmi folyamatban. Hálás vagyok, hogy az egyházak – nem utolsósorban a protestáns egyházak – olyan különleges szerepet vállaltak Európa békés forradalmában. Az „erőszak nélkül!” felhívás a lipcsei, drezdai és kelet-berlini templomokból hangzott kifelé az utcákra. Ezeket az eseményeket lélegzetvisszafojtva követtük nyugaton, emlékezve az ellenállás brutális, sőt gyilkos leverésére, amely 1989. június 3-án és 4-én a Tienanmen téren (a Mennyei béke terén) Kínában zajlott – és féltettük azokat az embereket, akik a szabadságukért küzdöttek. Hogy imádságok és gyertyák egy diktatúrát térdre kényszeríthetnek, mi is alig mertük remélni. Isten útjai a szabadság felé nyilvánvalóan nagyobbak annál, mint amit mi egyáltalán remélni merhetünk. 

Befejezésként

Két héttel ezelőtt Koreába utazhattam a Németországi Protestáns Egyház tanácsával. Először Észak-Koreában, utána Dél-Koreában látogattunk meg keresztyéneket az összetartozás szimbólumaként, amely megosztott országrészeinket egymáshoz vezette. Mindkét oldalról láttuk a határt. A demilitarizált zóna kétszáznegyven kilométer hosszú és négy kilométer széles. Egymillió katona áll ott egymással szemben. Amikor Phenjan felől elértük a határt, láttunk egy táblát: hetven kilométer Szöulig. Simán odautazhattunk volna, de ehelyett százhatvan kilométert kellett Phenjanig visszautazni, hogy onnan repülhessünk Pekingbe, ott pedig átszállhassunk egy szöuli járatra – háromezer kilométer kerülővel. A Németországi Protestáns Egyház tanácsa megtette ezt az utat, hogy a megosztott ország mindkét oldalán meglátogasson keresztyéneket, akik egymást nem tudják meglátogatni. Kelet- és Nyugat-Németországban számunkra is döntő fontosságúak voltak az ilyen látogatások. De mi legalább meglátogathattuk egymást, legalább nyugatról keletre és nyugdíjas korban fordítva is. A koreai határ átjárhatatlan. És a koreaiak az elválasztottság hosszú évei után irigykednek ránk az egyesülésünk miatt. Irigykednek ránk és alig értik – holott értették –, hogy ez óriási gazdasági erőfeszítéseket igényel, hogy elkerülhetetlen feszültségekkel jár, csak mert néhányan úgy gondolják, hogy a nyugat a keletet valósággal bekebelezte. Természetesen vannak személyes emberi csalódások, de az, hogy létezik vágyódás vissza az elválasztottság régi idejébe, érthetetlen számukra.

Hogy Isten lehetővé tesz egy szabadságban töltött új együttlétet – ez valóban egy csoda. Hálásak lehetünk érte. Hálásak mint emberek, de mint egyházak is Európában. Ünnepeljük tehát ezt a hálát. Ámen.