Dr. Fabiny Tamás: 1 Jn 4,9-18

Szeretett Gyülekezet, Testvéreim a Jézus Krisztusban itt az óbudai evangélikus templomban, valamint a rádiókészülékek előtt, határon innen és túl!

Életünkhöz alighanem elválaszthatatlanul hozzátartozik a mobil telefon és az arra küldhető szöveges üzenet. Két napja a következő meglepő sms-t kaptam egy barátomtól:

„Bocs, hogy zavarlak, de sürgős... Van egy barátom, aki messziről jön. Szállásra és kis törődésre van szüksége. Úgyhogy megadtam neki a te telefonszámodat és lakcímedet. Kérlek, fogadd be, szeresd őt, megérdemli. Az ő neve: Názáreti Jézus.”

A különös karácsonyi sms valósággal rímel mai igénk legelső mondatára, amely az ünnepi liturgiában is felhangzott már: „Abban nyilvánul meg irántunk Isten szeretete, hogy Egyszülött Fiát küldte el a világba, hogy éljünk őáltala.”

Ha jól számoltam, mai igénk néhány mondatában 18-szor szerepel a szeretet szava. János apostol egész levele költői látomás az agapéról, vagyis a szeretetről. Karácsony a szeretet ünnepe? Az Isten szeretetéé. Anélkül hiábavaló próbálkozás, kétségbeesett emberi erőfeszítés lenne a mi szeretetünk. Sok karácsonyi kudarc mutatja ezt. Családi konfliktusok, magány, depresszió és öngyilkossági kísérletek a szomorú jelei annak, hogy az ember – az isteni agapé nélkül – nem képes a szeretetre.

János levelének központi gondolata ebben a tömör meghatározásban összegezhető: „Az Isten szeretet.” Nem mindenki érti jól ezt a mondatot. Évtizedekkel ezelőtt keresztapám ezt akarta egy kis dunántúli templom falára íratni. A biztonság kedvéért a festő kezébe nyomta a cédulát, rajta a három szó: „Az Isten szeretet.” A derék mesterember vakargatta a tarkóját, erősen gondolkodott, majd csak kibökte: „Tisztelendő úr, nem jó ez így?” – „Aztán mi a baj?”- kérdezte keresztapám. – „Hát a helyesírásba csúszott hiba, hiszen a múlt idő jele két t! Csak úgy kéne írni, hogy „az Isten szeretett” Mondanom sem kell, hogy keresztapám (nevét is elmondhatom, Józsa Mártonnak hívták, tudják, ő volt a híres templomépítő), szóval mondanom sem kell, hogy Marci bácsi rögtönzött prédikációt tartott az iparosnak arról, hogy Isten szeretete nem múlt időben értendő, hanem ő ma is és mindenkor maga a szeretet…

„Az Isten szeretet” – bármennyire is definíciószerűen hangzik ez a mondat, az nem valamiféle elvont fogalmat takar. Isten szeretetének mindig iránya van. Ebben az esetben ez az „irántunk” szóban jut kifejezésre. A mi Urunk „Deus pro nobis”, értünk való Isten. A szeretetnek ugyanez az iránya fogalmazódik meg az úrvacsorai liturgiában (ma is lesz úrvacsora): „ez az én testem, amely érettetek adatik … ez az én vérem, amely érettetek ontatik ki”, mondja Jézus.

Az első tehát, amit erről a szeretetről megtudtunk, hogy annak mindig iránya van. Az mindig konkrét. Isten nem úgy általában szeret, hanem mindig a konkrét és bűnös embert. Téged és engem.

A második, amit Isten szeretetéről alapigénkből megtudhatunk, ugyanilyen vigasztaló: kiűzi a félelmet. „A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet.” A Biblia éve vége felé érdemes az első teljes magyar Újszövetség-fordítást elkészítő Sylvester János szavait is idézni: „Az röttegés nincs az szeretetben, hanem az teljes szeretet kirekeszti az röttegést.” Testvéreim, minden tisztességes embertől távol kell, hogy álljon a kirekesztés gondolata. Ebben – és csakis ebben – az összefüggésben azonban helyénvaló: „az teljes szeretet kirekeszti az röttegést.”…

Félelem és rettegés: olyan archaikus fogalmak ezek, amelyek kezdettől fogva mindmáig uralhatják az embert. Ádám, az első ember a bűnbeesés után – mint a rajtakapott gyerkőc – elrejtőzik félelmében, és ezt mondja az Úrnak: „meghallottam hangodat, és megijedtem”. Az Újszövetségben pedig a halász Péter így kiált fel, amikor rádöbben arra, hogy Jézusban a Szenttel találkozik: „Távozz tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok!”

Ádám és Péter az Istentől félt. Korunk embere talán sokkal inkább fél a másik embertől – vagy éppen önmagától.

Az ötgyerekes édesanya fél agresszív férjétől, és rendszeresen a szomszédoknál keres menedéket.

A narkotikumba belekóstolt fiatal – tisztább pillanataiban – fél, hogy a lejtőn nincs megállás.

A dolgozó fél, hogy az új esztendőben elveszíti állását. A munkáltató fél, hogy a válság tönkreteszi a céget.  Az óvodavezető fél attól, hogy nem tudják az intézmény fűtési számláit kifizetni. A kórházigazgató fél, hogy elmaradnak majd életmentő műtétek. A kis nyugdíjas fél a holnaptól, a nyomortól, a jövőtlenségtől.  A tinédzser fél a háborútól, az AIDS-től, a haláltól.

Kosztolányi Dezső az egyik Esti Kornél novellában így jellemzi egy kisgyermek szorongását: „Félt a kendős öregasszonyoktól, a kakastollas csendőröktől. Félt attól, hogy édesapja – nem tudni, miért – főbe lövi magát, s ilyenkor előre befogta a fülét a két tenyerével, hogy ne hallja majd a pisztoly dörrenését. Félt attól, hogy nem kap elég levegőt, s szobáról szobára járkálva különböző bútorokat ölelgetett, hogy az erőfeszítéstől mellkasa kitáguljon, s meg ne fulladjon. Félt a koporsóüzletektől s a haláltól.”

Szinte végtelen bőséggel kínálkoznak további példák a hétköznapokból vagy a szépirodalomból. Egy börtönnaplóban ez áll: „A múltban csalódtam, a jelent utálom, a jövőtől borzadok.”

Igen az ember már nem is egyszerűen élőlény, hanem félőlény.

Kiáltozás című versében refrénszerűen ismételgeti József Attila: „Nagyon félek a büntetéstől.” Hogy is kezdődik ez a vers? „Jaj, szeressetek szilajon!” Igen, a költő alighanem legalábbis megsejtette az újszövetségi igazságot: „a teljes szeretet kiűzi a félelmet”.

A dán filozófus, Sören Kierkegaard pedig így ír egy helyen: „A teljes létezés rettegéssel tölt el, a legkisebb szúnyogtól kezdve az inkarnáció titkaiig bezáróan.” Idézzük csak ismét János apostolt, Sylvester János veretes fordításában: „az teljes szeretet kirekeszti az röttegést”.

Igen, csakis az isteni agapé a „teljes szeretet”. Az ember szeretete mindig töredékes. Még akkor is, hogy ha ajándékok tömegével próbálja leplezni képtelenségét a teljes és feltétel nélküli szeretetre. Vagy talán kétségbeesetten keres valamiféle karácsonyi hangulatot. A napokban láttam egy filmes tudósítást egy amerikai asszonyról, akinek házában nem kevesebb, mint 37 karácsonyfa áll. Mindegyik feldíszítve, csillogó külsővel. Csak talán a ház lakójának az élete marad végtelenül szürke. Hiába a sok külső fény, belőle már kihalt a jó érzés. Ő már kiégett.

A harmadik, amit a maga szeretet-szemináriumában megtanít nekünk János apostol, az ebben a mondatban foglalható össze: „Ha így szeretett minket az Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást.” Az emberek egymás közti szeretete mintegy válasz Isten kezdeményező agapé-szeretetére. Isten szeretete olyan, mint a Nap: saját fénye van, és sugarai mindent átjárnak. Az emberi szeretet pedig olyan, mint a hold: nincs saját fénye, viszont visszaveri a rá eső fénysugarakat. Ha „az rettegést kirekesztő szeretet” átjár minket, akkor nem félünk, hanem élünk őáltala. A megélt szeretet az egyház létformája. Ez várja tőlünk a világ.

Olykor megtapasztaljuk azonban, hogy az egyházak szándékait és társadalmi szerepét félreértik. Talán legfrissebb példa erre az az interjú, amelyet Gyurcsány Ferenc miniszterelnök úr adott néhány nappal ezelőtt a Népszabadságnak. Ebben az elmúlt évek bizonyos „konzervatív fordulatáról” beszél, majd nem is leplezett indulattal azt mondja, hogy „ha így megy tovább, a házasság anyakönyvezése előbb-utóbb visszakerül az egyházakhoz, kötelező lesz a hitoktatás, míg végül a legfőbb hatalom megmondja, miként kell élni és értékeket választani”. Ez a karácsonyra időzített kormányfői üzenet azért is lett ilyen karcos, mert az alkotmánybíróság megsemmisítette azt a törvényt, amely szerint a házasságon kívüli bejegyzett élettársi kapcsolat lényegében egyenértékű lenne a házassággal, akár hetero-, akár homoszexuális párok esetében. Nem feladatom az Alkotmánybíróság érvrendszerének bemutatása. Arról viszont – az egyházi álláspont rögzítése céljából – szólnom kell, hogy valóban sürgető feladatnak érezzük a családok, ezen belül pedig a házasság intézményének védelmezését. Isten teremtési rendje szerint egy férfi és egy nő szövetsége a házasság, és kívánatosnak tartjuk, hogy ez az intézmény továbbra is alkotmányos védelemben részesüljön. Ezt a meggyőződésünket nem tudjuk feladni, ám természetesen szó sincs arról, hogy az egyház szeretné anyakönyvezni a házasságokat, vagy hogy kötelező hitoktatást szorgalmaznánk. A Miniszterelnök úr az általa vizionált elképzelésekkel kapcsolatban ezt is mondta: „Meg kell nyomni a vészcsengőt.” Természetesen szükség van tisztességes véleménycserére, az álláspontok egyértelmű meghatározására, de így ünnep táján mi vészcsengő helyett a Weöres Sándor által is megszólaltatott száncsengő, vagy általában a karácsonyi csengettyű hangjára figyeljünk.

Hiszen karácsony második napja van. Eleink úgy tartották, hogy az úgynevezett sátoros ünnepek első napja arról szól, hogy mit tesz értünk az Isten, a második pedig arról, hogy erre válaszul miként él az ember. Németül ez még szójátékszerűen is megfogalmazható: az első a „Gabe”, Isten ajándéka, a második az „Aufgabe”, az emberi feladat. János apostol feladja nekünk a leckét, a szeretet leckéjét. Ha Jézus iskolájába járunk, akkor nem fogunk megbukni.

Karácsonykor sokszor idézzük János evangéliumának elejét: „Az ige testté lett, és lakozott közöttünk”. Isten szeretete is megtestesült. Keze és lába lett, Jézusban. A mi szeretetünk hogyan testesül meg? Van-e keze-lába? Van-e agya, intellektusa, ötlete, energiája, és főképpen szíve? Nemeshegyi Péter jezsuita atya eredeti módon érti ezt a mondatot, hogy Isten emberré lett: Nem kővé – mondja -, nem állattá és nem is angyallá. Az angyal szeretni tud, de meghalni nem. Isten emberré lett Jézusban, aki meg is tudott halni értünk. Mai igénk is ezt hangsúlyozza: „Isten elküldte Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.” Ha az előbb azt mondtuk, hogy az isteni szeretetnek keze és lába volt, akkor most arra kell utalnunk, hogy ezt a kezet és ezt a lábat átszögezték a Golgotán. Nem különb a tanítvány a mesterénél. Ma István nap is van. Amikor talán a Pistákra koccintunk (Isten éltesse őket sokáig), akkor ne felejtsük el, hogy István volt az első keresztyén vértan, akit a Jézusról szóló tanúságtétele miatt köveztek meg Jeruzsálemben. Ő tudta, hogy a jézusi út az önfeláldozó szeretet útja.

Kedves Testvéreim!

János apostol szeretet-szemináriumának hallgatói lehettünk. Ismételjük át röviden a tanultakat. Az első, hogy az isteni szeretetnek mindig iránya van, annak célja az ember. A második, hogy a teljes szeretet kiűzi a félelmet. A harmadik pedig, hogy válaszként az isteni szeretetre, nekünk is szeretetben kell, és lehet élni.

Igehirdetésemet egy, két napja kapott sms felolvasásával kezdtem, amelyben egy „karácsonyi vendég” befogadását bízták rám. Talán más is kapott ilyen üzenetet. Ha nem sms-ben, akkor egy igehirdetésen keresztül. Talán éppen ebben az órában. Most, karácsony második napján meg kell magunktól kérdeznünk, hogy befogadtuk-e ezt a bizonyos vendéget otthonunkba? Szállást talált-e nálunk? Szerettük-e őt, és törődtünk-e vele? És ha igen, akkor marasztaljuk-e őt, hogy csak lakjon nálunk, érezze otthon magát életünkben? Megbecsüljük-e ezt a látogatót az ünnep után is?

Adja Isten, hogy őszintén és jó szívvel, igennel tudjunk válaszolni.