Darvas Anikó – Jövő idő – 2Kor 6,2

Eljött az ideje, hogy kiálljak ide. Jó ideje tudtam, hogy ez be fog következni, de a jövő idő most jelen idővé vált. Egy kisebb csoporttal beszélgettünk az előkészítés során erről az alkalomról, de a többiekről nem tudom, készültetek-e erre a mai istentiszteletre, és mit vártatok tőle. Azt azért remélem, hogy hiába volt ez még a jövő kérdése, azért nem szorongással vártátok. A Tamás mise forma talán van, akinek ismeretlen, de az remélhetőleg sejthető volt, hogy egy istentisztelet nem tartogat félelemre okot adó dolgokat. Még akkor sem, ha nem tudjuk, milyen lesz pontosan. Tudom, hogy a jövőt várni nem mindig megy könnyen. Hadd olvassam fel, mit emel ki Pál apostol Isten üzenetéből a korinthusiakhoz írt második levélben, a hatodik fejezet második versében:

A kegyelem idején meghallgattalak, és az üdvösség napján megsegítettelek. Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja! Ámen. Első hallásra furcsa talán a jövő időn gondolkozva ennyi mostot hallani – most van a kegyelem ideje, most van az üdvösség napja. Olyan dolgokról beszél, kegyelemről, üdvösségről, amikről mint a távoli jövő eseményeiről szoktunk gondolkozni. Majd, ha eljön az üdvkorszak… Majd, ha eljön Isten országa... Hát eljött Isten országa – azt mondta Krisztus, mikor a farizeusok kérdezték tőle, mikor jön el: az Isten országa közöttetek van. Jelen időben. Egyébként nem is nagyon lehetne más időben leírni ezt a Szentírásban, mert ahogy a magyar nyelvben nincs jövő idő, úgy igazán a görögben sincs – a jelen idejű igealak egy fajtájával tudják kifejezni a jövőre vonatkozó dolgokat. Hasonlóan, mint a magyarban. Gondoljatok bele – ha szólsz otthon, hogy este elmész  dumálni a haverjaiddal, annyit mondasz, anya/apa, este elmegyek. Mondjuk, ha a szobád kitakarításáról van szó, valószínűleg hozzáteszed, hogy majd kitakarítod. Jobb azt, ugye, bebiztosítani, hogy ezt nem jelen időben értetted. Ez a kis majd szócska fontos segítség, sokszor ezzel lehet csak megkülönböztetni a jelent és a jövőt. Tudom, hogy a jövőre sokan úgy tekintenek, hogy bizonytalan, kiszámíthatatlan, és ezért kicsit félelmetes is. De van egy másmilyen jövőképem is, amit legjobban egy friss élményemmel tudok megmutatni.

Egész különös látványban volt részem múlt héten. Péntek reggel ködbe burkolózva ébredt Budapest. Nekem is erős Garfield-hangulatom volt – muszáj dolgozni menni? Pont nekem? Pont ma? Nem magyarázom. Végül csak felültem a buszra. Aztán amint átmentünk a Duna fölött… Azt képzeljétek el, hogy a híd közepéről szinte semmit nem lehetett látni. A híd korlátja és a víz még látszott, a két part viszont már ködbe veszett, a távolabbi dolgok pláne… de ezen az egész masszán keresztül szembesütött a nap. Semmi, de semmi nem látszott, tejfehér lepel rejtett mindent, semmit nem lehetett látni, csak a napot, ami áttündökölt a ködfalon. Ilyen lehet a jövő. Csak az látszik belőle, amit magad elé képzelsz – de a ködös jövő minden pillanatában, az összes „most”-ban ott fénylik Isten világossága.

Tény, hogy számunkra ismeretlen a jövő – s nehéz elfogadni, hogy attól, hogy én nem tudom minden részletét, vagyis nem én tartom kézben a dolgokat a legapróbb részletekig, attól még érezhetem magam biztonságban. Miért nehéz ez? Szerintem azért, mert gyereknek lenni nehéz. Nagyon nehéz. Nekem sokszor a fejemre olvasták gyerekkoromban, mikor felnőtt akartam végre lenni, akit nem irányítanak, hogy majd visszasírom még a gyerekkort. Hát… a gyermekséghez nagy-nagy bizalom kell. Bizalom a nagyok felé, akik helyettem irányítják az életemet, hogy jól csinálják. Ha felültetnek a csúszdára, majd elkapnak a végén; olyan óvó néninél hagynak ott az óvodában, aki aranyos, és értem fognak jönni délután. Bízni kell bennük, hogyha elmegyünk nyaralni, nekem csak a kedvenc játékaimat kell vinni, mert ágyról, ebédről a nagyok gondoskodnak. Bízni, hogy jót akarnak nekem, s jól döntenek a fejem felett. Isten gyermekének lenni is ugyanezzel a bizalommal lehet – rábízom magam, ráhagyatkozom, hagyom, hogy vezesse az életemet. Hagyom, akkor is, mikor úgy érzem, csúszdára ültetett – azzal a reménnyel, azzal a bizalommal, hogy ott áll a csúszda végén, és elkap.

Isten vezeti az életemet. Igen, de nem kapunk hozzá kézbe egy forgatókönyvet. Nem a ki nevet a végén pályáján kell végigmennünk bábuként, sokszor kerülünk választási helyzetbe. Döntést hozunk – erre megyek, vagy arra. Isten kegyelme, hogy az ő gyermekeként nem tudunk rosszul választani. Nem kell rettegnünk, hogy talán nem a megfelelő döntést hoztuk, nem kell félnünk, hogy mégis a másik utat (a másik iskolát, a másik fiút vagy lányt, a másik szakmát) kellett volna választanunk. Nem kell ezen rettegnünk, mert Isten végtelen kegyelméből megáldja a döntésünket, és kihozza belőle a legjobbat – nincs más dolgunk, mint ezt bizalommal kivárni, és hálásan elfogadni. Van, hogy töri magát az ember, küzd, próbálja ilyen-olyan utakon elérni a nagy, szép célokat, s úgy érzi, nem megy. Aztán… aztán jön a kegyelem. Annál szebben, sajnos, én sem tudom elmondani, mint Dsida Jenő egy versében, az Egyszerű vers a kegyelemről-ben. Leírja, hogy megpróbált ő mindent, csodát próbált tenni, hívta az embereket arannyal, ezüsttel, nem jöttek. Gyönyörű szavakkal naponta tíz hegyibeszédet mondott, senki se hallgatott rá. Tüzet akart rakni az erdőben, hogy ne fázzanak az állatok, de nem lobban lángra a gyufája. Minden igyekezete hiábavaló volt. És aztán egyszer csak: 

...S egyszer csak maguktól
gyűlnek az emberek,
együgyű szavamtól
sírásra fakadnak,
ránéznem alig kell
s a tűz is felszökken, -
az Úr áll mögöttem.  

No, ez a kegyelem. A kegyelem, ami jelen van már a világunkban, nem pedig a jövő kérdése – ahogy felolvastam Isten szavát: A kegyelem idején meghallgattalak, és az üdvösség napján megsegítettelek. Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja! Ámen. 

Imádkozzunk!

Gondviselő Atyánk!

Köszönjük, hogy óvó szeretettel figyeled gyermekeid terveit, választásait. Kérünk, áldd meg útkereséseinket, segíts, hogy könnyű lélekkel tudjuk meghozni döntéseinket, s add áldásodat ezekre a választásokra, hozd ki belőlük kegyelmesen a legjobb eredményt.

Ámen.