Bence Imre – Pünkösd hétfő, 2009. 06. 01. – Lk. 12,32.

Létrehozás: 2009. június 01., 13:01 Legutolsó módosítás: 2009. június 01., 13:02

Jézus mondja: „Ne félj, te kicsiny nyáj, mert úgy tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot!”

Ünneplő Gyülekezet!

Kedves Testvéreim a Jézus Krisztusban!

Érdemes megfigyelni, hogy minden ünnepünk magában hordozza a félelem karakterét is. Karácsonykor a Jézus születését hírül adó angyaloktól rémülnek meg a pásztorok. Húsvétkor az üres sír láttán lesz teljes bizonytalanság az asszonyokban és a tanítványokban. Pünkösdkor pedig először a  tanítványok voltak félelemben, majd az események láttán nagy zavar keletkezett a városba zarándokolt zsidók között is. Mert az, amikor Isten közvetlenül „belenyúl” az ember életébe, s a világ menetébe, az félelmetes. De minden alkalommal elhangzik az isteni vigasztalás is: Ne féljetek! Mert valójában félelmetes az, amikor az Isten belenyúl az ember életébe, de nem attól kell félni, hogy ő belenyúl az életünkbe, hanem attól, ha nem nyúl bele, ha azt tapasztalhatjuk meg, hogy az Isten nem nyúl bele az életünkbe.

S azért lett valójában ünnep a keresztyének számára minden ilyen látszólag félelmetes esemény, mert megtapasztalták, hogy ezeken keresztül az Isten valóban a békességünket akarja. Isten emberré lett – Jézusban áttörte az Isten és ember közötti nagy falat! S mindezt azért tette, hogy számunkra elérhető legyen az Ő szeretete. Isten legyőzte a halált, és a hatalmas kő elhengeríttetett a sír elől. S mindezt azért tette az Isten, hogy megláttassa velünk, tőle semmi nem választhat el, mert Ő még a halál felett is Úr. Isten   elküldte a Lelkét, hogy legyőzze a belső félelemeinket és megtörje a hitetlenséget. S immár tudhatjuk, hogy Isten nem hagy bennünket sohasem árván. Erről szól ez a vigasztaló mondat is! Ne félj, te kicsiny nyáj, mert úgy tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot!

Nem tudom, hogy te milyen érzéssel hallgatod ezt a mondatot. Azt azonban már tudom, hogy nem mindenki hallgatja ezt a mondatot egyforma lélekkel.

Még a rendszerváltás előtt történt. Ifjúsági alkalomra készültünk a beledi gyülekezetben, s nap témájául Jézus „Ne féljetek” bátorítását választottuk. Lelkes fiatalok hatalmas zöld kartonból kivágott betűkkel kiírták ezt a templom kerítésére: Ne félj! Messzire látszott ez a  bátorítás. Néhány perc múlva már csengett a lelkészi hivatal telefonja és először a tanácselnök, majd később a megyétől valaki keresett, hogy miért akarunk mi félelmet kelteni az emberekben! Nem tudtam velük megértetni, hogy ez a mondat nem félelem keltést jelent, hanem éppen a félelem eloszlatását szolgálja.

De nem csak a velünk ellenséges indulatokkal élők hallják ezt a mondatot ilyen lelkülettel. Néhány hónappal ezelőtt éppen az Evangélikus Presbiterek Országos Találkozójára készültünk, egyik testvérünk javasolta, hogy legyen ez a jelmondata a találkozónak: Ne félj, te kicsiny nyáj!  Tetszett az ötlet, hisz kevesen is vagyunk, tehát kicsiny nyájként élünk, vannak félelmeink is, tehát időszerű Jézusnak ez a buzdítása. De néhány nappal később már jelzés érkezett az egyházunk egyik vezetőjétől: nem jó ez a mottó, mert ebből az embereknek a félelem, a kicsinység, és a nyájszellem jut az eszükbe...

Hagy mondjam el, hogy számomra csakis pozitív üzenetet hordoz Jézus szava! Igenis bátorító Jézus szava! Igenis vigasztaló Jézus szava! Mert egy ígéret van benne! S erről sem szabad megfeledkezni.

Ne feledkezzünk meg arról, hogy kicsinyek vagyunk! Tudom, hogy politikai értelemben nem hangzik jól ez a mondat, hisz az elmúlt években éppen azt sulykolták belénk, hogy kicsik vagyunk. Ma az lenne a bátorító, hogy merjünk nagyok lenni! De ezt a mondatot, nem politikai összefüggésekben, nem is a nemzeti érzések összefüggésében kell hallgatni. Ezt úgy kell meghallani, ahogy Isten előtt állunk. S Isten előtt pedig éppenséggel ez a legelső érzésünk: kicsik vagyunk. Nem kell félni a kicsinységünktől! Isten nem azért szeret, mert nagyok vagyunk, vagy mert nagynak akarunk látszani. Isten előtt nem kell röstellnünk a kicsinységünket, azt, hogy fáradtak vagyunk, azt, hogy vannak bizonytalanságaink, azt, hogy gyengék vagyunk, s még azt sem, hogy a kicsinységünkben vannak félelmeink. Mert nem azt szereti bennünk az Isten, hogy nagyok vagyunk. Mózes például ezt mondja a népnek: „Nem azért szeretett meg és nem azért választott ki benneteket az ÚR, mintha valamennyi nép közt a legnagyobbak volnátok, hiszen a legkisebbek vagytok valamennyi nép közt, hanem azért, mert szeret benneteket az ÚR.” Jézus pedig hányszor beszél arról, hogy a kicsinyeké, a kisgyermekeké az Isten országa! Ne feledkezzünk meg arról, hogy kicsiként állhatunk az Isten elé, és Ő a Lelkével tölt be, hogy kicsinyként se legyük értéktelenek. Ő szeret!

Ne feledkezzünk meg arról, hogy kicsiny nyáj vagyunk! Természetesen ez nem azt jelenti, hogy birkamód a nyájszellem rabjaiként teljesen önállótlanok vagyunk. Aki így érti Jézus szavát, az nem ismeri Jézus Krisztus, aki magát, mint jó pásztor nyilatkoztatta ki. Mert ez számomra éppen azt jelenti, hogy bár kicsinyek vagyunk és támadhatók is vagyunk, s ezer veszély fenyeget is bennünket, mégis csak van pásztorunk! A nyáj metafora ebben az esetben nem a gondolkodás nélküli embereket jelenti, hanem éppen azokat, akik tudják, hogy csakis a jó Pásztor szavának engedelmeskedve lehet biztonságban az ember, és a közösség. Tudom, hogy az ember szeret egyénieskedni, kiríni a masszából, szeret egyedinek, különcnek feltűnőnek látszani. És a közösségbe simuló normalitás nem sikk. Néhány hete halottam egy Hamvas Béla idézetet, nagyon megtetszett! Így szólt: "Irtózom attól, hogy bölcs, vagy hős, vagy szent leszek. Magasabb igényem van. Normális ember kívánok lenni. A nagy ember titka nem az, hogy őrült, ellenkezőleg, az, hogy egészséges. Nem az, hogy ő a kivétel, hanem az, hogy ő az egyetemes, a normális.” Ezért amikor Jézus nyárként szólítja meg a kicsiny n sereget, a tanítványok kicsiny csapatát, akkor valójában arra mutat rá, hogy csakis együtt, egy közösségben, és egy közösségként reá figyelve élhetünk normálisan. Ezt a közösségi ráfigyelést munkálja Isten, Lelke által. Ezért élhették át az első pünkösd tanúi, hogy több mint háromezren megkeresztelkedtek. Nem a tömegszellem sodorta őket, hanem az Isten Lelke vezette. Nem a tömeghisztéria mozgatta ezt a sokaságot, hanem az igéjével is munkálkodó jó Pásztor! A Lélek emlékeztessen bennünket arra, hogy Isten kicsiny nyájaként van az életünk biztonságban.

Ne feledkezzünk meg arról, hogy különleges ígéret részesei lehetnek a kicsiny nyáj tagjai! Ez az ígéret pedig az, hogy Isten országa az övék. Máshol ezt így mondja Jézus: Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa! Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet!  Tudom, hogy a válságos időszakban esetleg azzal utasíthatjuk ezt az ígéretet el, hogy nekünk most a boldoguláshoz más kell. Több remény, több emberség, több munkahely. De félre ne értsük! Ez az ország -a miről Jézus beszél - nem a Magyarország. Ez nem egy politikai fordulatot jelent! Ez azt jelenti, hogy azok, akik kicsiny nyájként engedelmes, odafigyelő szívvel a a jó Pásztor cél felé vezető Lelkére hallgatnak, azok részesei lesznek annak, hogy bennük és közöttük az Isten uralma megvalósul. S annak is, hogy a szeretet és a békesség, az igazság és a jóság , a türelem és az öröm igenis valós ajándékok. Nem víziók, nem elérhetetlen fikciók, nem is a virtuális valóság részei, hanem igenis valósan betölthetik az ember életét. És új lendületet adhatnak. Kicsiny nyájként Jézusban bízva, a Lelke által lehetünk ezeknek az áldásoknak a bitokosai.

Pünkösd legyen ezét a megvigasztalódás ünnepe! Minket, kicsiny nyájat, erősítsen meg a Vele való közösségben Isten vigasztaló Lelke!

Ámen

 

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben