Bence Imre – Nagyheti igehirdetéssorozat 5. – 2010. 04. 01.

Keresztyén Gyülekezet!

Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! 

Amikor a ma esti igehirdetésre készültem, egy kicsit elbizonytalanodtam. Hisz a sorozat címe ez: Oly távol vagy tőlem, mégis közel. S a mai igét, s az igével kapcsolatban az úrvacsora ajándékát végig gondolva úgy érzem, hogy talán sokkal találóbb lenne ez a cím: Oly közel vagy hozzám, mégis távol. Ezzel, a cím megfordításával akarom jelezni azt, hogy ami az utolsó vacsorakor történt, abban Jézus valóban egészen közel jött az emberhez, de az úrvacsora misztériumát ésszel felfogni aligha tudjuk.

Jézus tanítványaival való közösségének három - legfelső - lépcsőfokát ismerhetjük most meg. Máté - talán nem is tudatosan -  azt rajzolja elénk, hogy a keresztre induló Jézus számára milyen fontos az övéivel való kapcsolat, és azt hogyan erősíti. A történet első része az ünnep előkészületéről szólt.

A kovásztalan kenyerek első napján odamentek a tanítványok Jézushoz, és megkérdezték tőle: „Hol akarod megenni a húsvéti vacsorát, hol készítsük el?” Ő ezt válaszolta: „Menjetek a városba ahhoz a bizonyos emberhez, és mondjátok neki: A Mester üzeni: Az én időm közel van, nálad tartom meg a húsvéti vacsorát tanítványaimmal.” A tanítványok úgy tettek, amint Jézus parancsolta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát.

 A pászka ünnepét a legközvetlenebb hozzátartozói körben ünnepelték a zsidók, és amikor Jézus a tanítványoknak utasítást ad, hogy hol, és miként készítsék elő az ünnepet, akkor jelzi, hogy a tanítványok az ő legközvetlenebb hozzátartozói. Nem csak az rajzolódik ki ebből a rövid leírásból, hogy Jézus számára elemi fontosságú az ünnep, hisz ő is tartja a hagyományt, és tudja, hogy a hagyomány nem egyszerűen külső formák megtartása. Hanem az is, hogyan tekint a körülötte lévőkre Jézus. Egy alkalommal – amikor Jézust anyja és a testvérei, tehát közvetlen családtagjai keresték, - Jézus a sokaságnak ezt mondta: Ki az én anyám, és ki az én testvérem? Az, aki hallgatja és megtartja az én beszédemet! Így tehát a tanítványai váltak a legközelebbi hozzátartozóivá. Velük készül az ünnepre. A vacsora elkészítésénél nincs megemlítve a pászka-bárány.  Nem véletlenül! Bár pászka- vacsorát ünnepelhettek bárány nélkül is a zsidók, de csak akkor, amikor a templomtól távol voltak. A szórvány zsidóságban a pászka vacsora liturgiájában a kovásztalan kenyér és a hálaadás pohara lett hangsúlyos. Staufer megjegyzi azt is, hogy Jézusnak nyomós oka volt, hogy lemondjon a pászka-bárány elfogyasztásáról, hisz a zsidó eretnektörvények megtiltották az aposztatáknak, hogy pászka-bárányt egyenek.

De azt hiszem, hogy ennek a lelki üzenetéről sem szabad megfeledkezni: Arról, hogy miért kell oda áldozati bárány, ahol a szent és a bűntelen jelen van! Jézus a bárány, akiről már keresztelő János kinyilatkoztatta: Íme, az Isten báránya, aki hordozza világ bűneit!

A tanítványokkal való közelségének első lépcsőfoka tehát az ünnep. Mert az ember azokkal ünnepel szívesen, akiket szeret. A második lépcsőfok pedig az asztal közösség, hisz az ember az asztal közösségben éli meg a legmélyebb közösséget. Így ült Jézus asztalhoz azokkal, akik szeretik, és az egyiptomi fogságból való szabadulás emlékére készült az örömteli vacsorára. De az ünneplők örömét beárnyékolja Jézus őszinte, mély szava. 

Amikor este lett, asztalhoz telepedett a tizenkét tanítvánnyal. Evés közben így szólt: „Bizony, mondom néktek, hogy közületek egy el fog árulni engem.” Erre nagyon elszomorodtak, és egyenként kérdezni kezdték tőle: „Talán csak nem én vagyok az, Uram?” Ő pedig így válaszolt: „Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem. Az Emberfia elmegy, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja: jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik.” Megszólalt Júdás is, az áruló, és ezt kérdezte: „Talán csak nem én vagyok az, Mester?” „Te mondtad” – felelte neki.

Az őszinte, mély, fájdalomból jövő szó tönkre teszi az ünnepet. De vajon lehet-e ott felhőtlenül és átéléssel ünnepelni, ahol nincs őszinteség? Van e igazi ünnep ott, ahol a rituálék elfedik a szívek indulatát? Bizony, sok ünnepünkön tapasztaljuk ezt, a formaság azt kívánja, hogy vágjunk vidám képet, és legfeljebb a smink elfedi a szívünk keserűségét! Álarcok mögött is lehet ünnepelni, de az sohasem az igazi. Az asztalközösség intimitásában. Jézus a családfőnek járó helyet foglalja el, és Jézus az első falatok után – először általában valami zöldséget fogyasztottak - szól arról, hogy egy valaki el fogja őt árulni. Nem csoda, hogy a tanítványok megszomorodtak, hiszen azt gondolták, hogy legalább ezt az estét a feltétlen biztonság légkörében ünnepelhetik. Velük van Jézus, és ez olyan jó! De közben velük van az áruló is! Nem csak köztük van az áruló, hanem BENNÜK van az árulás! Ahogy hirtelen kérdezgetni kezdik, hogy nem én vagyok az Mester, az egyszerűen megdöbbentő. Micsoda bizonytalanság ez. Bár tudjuk, hogy a mindvégig kitartással hencegő Pétert Jézus hogyan intette, és hogyan figyelmeztette, de ez valahogy a másik véglet. De hát nem ilyenek vagyunk mi is? Sohasem tudjuk, hogy mi lakik bennünk! Sohasem tudjuk, hogy mire vagyunk képesek! Sohasem tudjuk azt sem, hogy mit fogunk művelni azzal, aki a legközelebb áll hozzánk! És sohasem tudhatjuk, hogy mikor leszünk tagadókká, árulókká, megfutamodókká! Minden tanítvány potenciális áruló. S ezt Jézus is tudja. S mégis vállalja velük az asztal közösséget. Mert szereti őket, mert éppen őértük, a potenciális árulókért akarja meghozni azt a nagy áldozatot, amelyben Ő, mint ártatlan bárány feláldozza magát. Nem azért ülnek ezek ott Jézussal egy asztalán, mert méltók rá, hanem azért mert Jézus szereti őket. Ne gondold testvérem, hogy azért térdelhetsz az ÚR asztalához, mert méltó vagy rá! Nem! Hanem azért mert méltatlan vagy, és Jézus mégis szeret téged. S így érkezünk a Jézussal való közösség csúcsához, az ünnep előkészítése után és az asztalközösségben egyszer csak történik valami:

Miközben ettek, vette Jézus a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, a tanítványoknak adta, és ezt mondta: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem!” Azután vette a poharat és hálát adott, nekik adta, és ezt mondta: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. De mondom nektek: nem iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában.”

Nem akarom most az pászka vacsora minden apró részletét feleleveníteni, hisz az kötött liturgiából és kötetlen beszélgetésekből állt. A kovásztalan kenyér magasba emelésekor e szavakat mondta a családfő: Íme nyomorúságunk kenyere! Az evangélista csak azt jegyzi fel, hogy Jézus, túl a megszokott liturgián, milyen szavakat mondott: „Vegyétek, egyétek ez az én testem!” majd amikor a kelyhet - harmadszor – a hálaadás poharaként emelte magasba, és adta a tanítványainak - az ő vérének, az új szövetség jelének nevezte azt. Én testem és én vérem! S a tanítvány száját éri a kenyér, és a kehely karimája. .Ízleli a macesz ízetlenségében is kellemes ízért, és kóstolja azt a olajsűrűségű édes bort, amely az ünnepen volt. Ott van a kenyér, és ott van a bor, de Jézus szava cseng a fülében: ez a testem, ez a vérem! Jézus ennyire egy akar lenni a tanítványokkal. Nem csak az ünnep megosztása, nem csak az asztal közösség fűzi őket egybe, hanem az, hogy ő étellé és itallá lett, hogy egyé legyen teljesen a tanítványaival. Hogy átjárhassa a tanítványokat. És ezt ünnepeljük, ezt a hallatlan közelséget. Amely hallatlan titok is: Jézus a kenyérben és a bor jegyében velük van! „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem lakik, és én őbenne.”- mondja Jézus. Tehát ezt a teljes közösséget kínálja nekünk az Úr, ezt a közvetlen közösséget, hogy testünk erejévé legyen. Most is!

Minden úrvacsorai liturgiában elhangzik: Ezért valamennyiszer eszünk e kenyérből és iszunk e pohárból az ÚR halálát hirdetjük amíg el nem jön. Igen, e kenyér, e pohár emlékeztet újra és újra arra, hogy Krisztus meghalt értünk, és arra is, hogy ez a halál táplál, éltet az üdvösségre.

A felette nagy titkot csak a bizalom nyitottságával fogadhatjuk. De Jézus közelségét eztán a szeretet cselekedeteiben köszönhetjük meg. Ámen