Bence Imre – Nagyheti igehirdetéssorozat 3. – 2010. 03. 30.

Keresztyén Gyülekezet!

Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! 

Vannak a szenvedésnek jaj-szavai! Vannak a keserűségnek jaj- szavai! És vannak a szeretetnek jaj-szavai. Most nem a szenvedés jaj-szavait halljuk, most a szeretet jaj-szavai hangoznak el. A Jeruzsálembe érkező Jézus sír népe bűnei felett, és panasza van Jeruzsálemre. Tegnap arra figyelhettünk, hogy a Jeruzsálembe érkező és tanító Jézus folyamatos zaklatásnak, kísértésnek volt kitéve. S miután elhallgattak a kísértő kérdések – Máté így írja le – Jézus a sokasághoz fordult és a kor vallási vezetőiről, az írástudókról és a farizeusokról kezdett beszélni a népnek. Megítélő hangon szólt arról a képmutató stílusról, ami a vallási vezetőket jellemezte. Bár azt is meg kell jegyezni, hogy hangsúlyossá tette: nem a tanításukkal van a baj, hanem az életvitelük őszintesége hiányzik. Ezt követően hangoznak el Jézus jaj-szavai. Sokan azt mondják, hogy ezek a jaj-szavak - Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok! - épp az ellentettjei Jézusboldog-mondásainak. Ezek után a jaj-szavak után hangzik el Jézus Jeruzsálem felett elmondott panasza. Ott áll valahol a templomhegy lépcsőjén, élé tárulhat egyik oldalról a szentély, a másik oldalról a nyüzsgő város, és e szavakkal szól:   

„Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a tyúk szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok! Íme, elhagyottá lesz a ti házatok. Mert mondom nektek: nem láttok engem mostantól fogva mindaddig, amíg azt nem mondjátok: Áldott, aki az Úr nevében jön!”

Szeretném azzal a gondolattal kezdeni az igehirdetésemet, hogy nagyon sok magyarázatot, kommentárt átnéztem már Máté evangéliumáról, de általában mindegyik úgy magyarázza ezt a szakaszt, hogy Jézusnak panasza van Jeruzsálemre, tehát, feddi, elítéli, és ostorozza a várost. Sőt a fenyegető büntetés szava is benne van ebben az igében. Én – akárhányszor olvasom ezeket a jézusi szavakat, - sokkal inkább a féltő szeretet hangját hallom bennük, azt a hangot, amely a távolra sodródott gyermek megmentéséért sóhajtó apa hangja.

Nem keménynek képzelem Jézust, s nem is fenyegető hangvételűnek gondolom szavait. Nekem olyan képem van Jézusról, aki nem kiáltozik indulattal, és főleg nem fenyegetőzik azzal az erővel, amelynek birtokában van! Szavaiban benne van a féltés, a sajnálat, az értetlenség, a szomorúság. Lukács evangélista két alkalommal ír le ilyen történetet, az első alkalommal szinte ugyanezeket a szavakat olvashatjuk, másodszor pedig a Jeruzsálembe való bevonulás után arról számol be az evangélista, hogy Jézus sírt a város felett. A sírás mindenképpen a megrendültség, az átélés jele: Nem közömbös számára az, ami történik, és ami történni fog. S ez is mutatja, hogy nem szikár szigorral, hanem érzésekkel jön Jézus, panasza van Jeruzsálemre, de sír is Jeruzsálem felett.

A panasz abból fakad, hogy Isten a közelségét mindig éreztetni akarta a próféták által és a küldöttei által, de ezt a látogatást, Izráel elutasított. Eszünkbe juthat Jézus példázata a gonosz szőlőmunkásokról, amelyben a király küldötteit a szőlőben dolgozók sorra elkergetik, bántalmazzák, inzultálják és megölik. Pedig nem lenne szőlő, s nem lenne munkájuk, ha nem adta volna nekik azt a gazda. Ilyen az ember. Az Istentől, mint „gazdától” mennyi jót kap, s közben mindet úgy kezel, mint a saját munkájának az eredményét és a saját tulajdonát. Izraelben is azért bántalmazták és ölették meg a prófétákat, mert csak azt nem ismerték fel, hogy mivel Isten kiválasztó szeretetével megajándékozta őket, s a szolgaság földje helyett nekik adta a tejjel- mézzel folyó Kánaánt, nekik az Isten szabadító szeretetére a szív bizodalmából fakadó engedelmességgel kellett volna feleletet adni. S Jézus szavait hallva, már a halálára is utaló próféciát is felfedezhetünk. Hiszen Ő tudta, hogy küldetésének vége halál lesz. Jézus már előre szólt arról a példázatban, hogy a gonosz szőlőmunkások a gazda fiát sem becsülték, hanem egy gyilkos szándékkal fogadták, hogy végre birtokolhassák azt, amit kegyelemből kaptak.

Hányszor? – csendül fel Jézus panasza. S ez a panasz nagyon is érthető. Egy apa korholhatja így fiát. Hányszor megmondtam..., hányszor kértelek..., hányszor figyelmeztettelek.... Ebben a hányszor-ban ott van az odaadás. Többszöri próbálkozás, többszöri kísérlet, többször nekifutás ellenére, minden eddigi kudarcot félretéve próbálja Isten megnyerni az embert.

Nem arra kell gondolni csupán, hogy Jézus hányszor járt Jeruzsálemben. Mert azt egy kezünkön meg tudnánk számlálni. Hanem arra, hogy Istennek mennyi kísérlete volt, hogy megtérésre hívja népét! Számtalan! Pedig a bűn veszélyét egyértelműen ismerhették. S az emlékekben élhetett még a nagy szétszórattatás, a babiloni fogság is. Mert a történelem nem egyszerűen az élet tanító mestere, hanem az Isten cselekvésének helyszíne is. Lukácsnál így olvashatjuk, hogy: nem ismerted fel meglátogatásod idejét! Hányszor akarta az Isten meglátogatni az életedet? Hányszor akart az Isten neked valamit adni? Hányszor nem vetted észre, hogy Ő cselekedni akar, megújítani, betölteni, megszentelni, békességet adni?

Vannak emlékeim különféle látogatásokról. Egyszer – még falusi parókián laktunk – elfelejtettük bezárni a lakásunk egyik ajtaját. Mire hazaérkeztünk egyből feltűnt, hogy valaki járt benn, a konyhai fehér linóleumon ott látszottak a lépésnyomok. Máskor pedig a lakásban voltunk, talán a gyerekekkel játszottunk, vagy zenét hallgattunk, vagy éppen elszundítottunk egy kicsit, s nem hallottuk meg azt, hogy valaki csenget. Volt, amikor utólag nagyon sajnáltuk, hogy nem hallottuk meg a csengetést. De nem így van Istennel kapcsolatban is? Olykor oly elfoglaltak vagyunk, hogy észre sem vesszük, hogy Isten be akart lépni az életünkbe! Olykor elszunnyadunk, nem vagyunk elég éberek, és elszalasztjuk a lehetőségeket. Nem véletlen mondja Jézus a tanítványainak is: Virrasszatok és imádkozzatok!

Csodálatos a kép, amit Jézus használ: Az összegyűjtő, védelmet adó szeretet képe – ahogy a tyúkanyó akarja a szárnyai alá rejteni a kiscsibéit! – úgy akar ő is az övéinek biztonságot adni. Ez egészen közeli védelmet jelent. Jézus védelme nem egy távriasztóval működik, hogy amikor jön a baj, akkor a vészcsengő megszólal a rendőrségen, és jó sok idő telik bele, míg a „szolgálók és védők” kiérkeznek. Itt éppen fordítva van: A veszélyre éppen a tyúkanyó hangja figyelmezteti az el-elkóricáló kiscsibéket, és akkor azok futnak a védő szárny alá.

Jeruzsálem ezt a hangot nem hallotta meg!

És mi? A kezembe akad egy korábban már ismert meditáció: Jézus panasza a címe:    Ti Mesternek hívtok, és nem kérdeztek engem

                                    Útnak neveztek, és nem jártok rajtam

                                    Világosságnak hívtok, és nem néztek reám

                                    Életnek neveztek, és nem kerestek engem

                                    Hatalmasnak neveztek, és nem kértek engem

                                    Bölcsnek hívtok, és nem követtek engem

                                    Irgalmasnak hívtok, és nem bíztok bennem

                                    Igazságnak neveztek, és nem féltek tőlem

                        Ha egyszer örökre elvesztek, ne okoljatok ENGEM !

Mintha csak a farizeusoknak mondaná! Közelinek mondjuk, csak éppen újra és újra elfutunk tőle. Vizsgáljuk meg magunkat!

És lássuk meg, hogy mitől akarta megvédeni az Úr Jeruzsálemet? Mitől akarja egy tyúkanyó megvédeni a szárnyaival a kiscsibéit? Ha jön a pusztítás, ha jön a vihar, ha jön az ellenséges idő, ha jön a ragadozó, a halált hozó, a tyúkanyó testével védi, önmagával védi az övéit.

Mitől akar Jézus megvédeni Bennünket? Jön pusztítás, jön vihar, jön ragadozó, az ellenségetek, mint ordító oroszlán jár körül, hogy kit nyeljen el. Jézus keresztjében éppen ezt fedezhetjük fel: kiterjesztette az OLTALOM a szárnyait, hogy nekünk ne essen bajunk.

Vajon felismerjük-e mentő szándékát? Vajon nem járunk-e úgy mi is, hogy ránézünk a keresztre, és nem vesszük észre, hogy biztonságunk csak alatta lehet. Nem járunk-e úgy, mint akik nem ismerték fel a hozzájuk érkezőt, a közelükben lévőt, a kegyelem forrását, az Istent.

Jézus védett a kereszten mindannyiunkat, Önmagával takarva, Önmagához szorítva, elrejtve, a pusztulás, az ordító oroszlánként körbejáró, nagy ragadozó, az ördög hatalma elől. Ő így védett, így próbált megmenteni. Jézus véd az utolsó ítéletben a kárhozattól, és a pokoltól bennünket.

Áldott az Úr, ezért a gyöngéd, elrejtő, önmagával takarni tudó szeretetért. Önmaga élete árán mentséget hozó és mentséget kínáló szeretetért. Áldott ez a Krisztus, testközelben testét adva menti, és védi az utolsó pillanatig az övéit, minket! Ámen