Bence Imre – Nagyheti igehirdetéssorozat 1. – 2010. 03. 28.

Keresztyén Gyülekezet!   Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! 

Virágvasárnappal elkezdődik a nagyhét. S ezen a héten a keresztyén ember a passióra, Krisztus szenvedésére figyel. Én az idei igehirdetés sorozatomnak az Oly távol vagy tőlem, mégis közel! címet adtam. Ezzel a címmel akartam azt kifejezni, hogy hogyan gondolkodunk mi Istenről, és miként gondolunk mi Jézus szenvedésére. Egyrészt van egy idői távolság. Jézus szenvedése és halála közel kétezer évvel ezelőtt történt. S mindig kérdés az, hogy ami ilyen messze van tőlünk, az hatással lehet egyáltalán ránk? Sokszor az idő távolságának ködébe vesznek el az események, és azt gondoljuk, hogy ami Jézussal történt, vagy amit Jézus tett, az éppen annyira elmúlt esemény, mint mondjuk az, hogy Tiberius császár kinek mit mondott. Teljesen közömbös a mi életünk szempontjából, hogy Tiberius hogyan uralkodott, akkor hogyan lehetne közeli Jézus Krisztus tette vagy élete? De az időbeli távolságon túl van egyfajta lelki távolság is. Sokszor érezzük azt, hogy az Isten nem törődik velünk. Úgy gondolunk rá, mint aki egyszer ugyan elindította ennek a földnek a történelmét, de aztán nem igazán törődik vele. Mert ha törődne,akkor nem lenne ennyi baj a világban. Távol van tőlünk az Isten, nem kukkant ránk, nem nézi s főleg nem segíti az életünket. Ezekben a napokban éppen azt szeretném megszólaltatni, hogy az emberi érzéssel távolinak tőnő Isten mennyire közel jött, és az időben távolinak tűnő esemény – Jézus halála – mennyire minket érintő esemény! Így figyeljünk ma a nagyhét nyitányának nevezett evangéliumi történetre, majd olyan igék kerülnek elénk a következő estéken, amelyek – Máté evangéliuma szerint – nagycsütörtökig történteket eleveníti fel. Tehát nem a klasszikus passiótörténetre fogunk figyelni, hanem azokra a Jézus tettekre, szavakra, amelyek azt közvetlenül megelőzték.

Amikor közeledtek Jeruzsálemhez, és Betfagéba, az Olajfák hegyéhez értek, Jézus elküldött két tanítványt, és ezt mondta nekik: „Menjetek az előttetek fekvő faluba, és ott mindjárt találtok egy megkötött szamarat a csikójával együtt: oldjátok el, és vezessétek hozzám. Ha valaki szól nektek valamit, mondjátok meg, hogy az Úrnak van szüksége rájuk, és azonnal elengedi azokat.” Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék a próféta mondása: „Mondjátok meg Sion leányának: Íme, királyod jön hozzád, szelíden és szamáron ülve, igavonó állat csikóján.” A tanítványok elmentek, és úgy cselekedtek, ahogy Jézus parancsolta nekik: odavezették a szamarat a csikójával együtt, ráterítették felsőruhájukat, Jézus pedig ráült. A sokaság legnagyobb része az útra terítette felsőruháját, mások ágakat vagdaltak a fákról, és az útra szórták. Az előtte és utána menő sokaság pedig ezt kiáltotta: „Hozsanna a Dávid Fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsanna a magasságban.” Amint beért Jeruzsálembe, felbolydult az egész város, és ezt kérdezgették: „Ki ez?” A sokaság ezt mondta: „Ez Jézus, a galileai Názáretből való próféta.”

„Mi a valós helyzet, ó barátaim? Az hogy az emberek várnak valamit vagy valakit, maguk sem tudják, hogy mit vagy kit. A fülük figyel, mint a pusztai vadaké.”

Kodolányi János az Én vagyok című regényének az elején adja egy idős, tapasztalt kapernaumi rabbi szájába ezeket a szavakat. S ezek a szavak jól jellemezték a korabeli zsidók lelki állapotát. Vártak valamit, vagy valakit. Ők azt mondták, hogy várják a Messiást, az Isten felkentjét. De abban már nem volt egységes álláspont, hogy ki is a Messiás, és mit hoz a Messiás! Politikai változás, az idegen hatalmasság kiűzése, a vallási megújulás vagy a lelkiség megújulása egyaránt ott volt a várakozások fókuszában.             De ezek a szavak jól jellemzik a mai ember is. Az égető várakozás idejét éljük. S mivel a várakozások ma is lehetnek akár politikai jellegűek – közeledik a választás – vagy lehetnek gazdasági jellegűek – szeretnénk már látni a válság sötét alagútjának a végét - lehetnek vallási jellegűek – az egész egyháznak meg kellene újulni - vagy személyesek – nekem lenne szükségem valamilyen belső változásra – szóval mivel a várakozások ma is élők, ezért aktuálisnak érezzük a szavakat: A fülük figyel, mint a pusztai vadé. Ez a valós helyzet! Szeretnénk hallani a Messiás lépteit, annak a közeledését, aki megoldja problémáinkat, aki feloldja feszültségeinket, aki felcsillantja nekünk a jövő reményét, és nem engedi, hogy a veszteségeink feletti szomorúságban vesszünk el.

Olykor a türelmetlenség hangja szólal meg bennünk: Miért nem cselekszik az Isten? Máskor kételyek fognak el: Hiába minden várakozás!  Hiába figyelünk, mint a pusztai vadak, úgysem történik semmi, ami változást hozna! Olykor becsapottak vagyunk, s elégnek gondoljuk azt, ami nem teljes megoldást. Máskor pedig a közöny lesz már úrrá rajtunk: Oly sokat vártunk, most már úgyis mindegy.

De Jézus bevonulásának története az emberi várakozásra adott isteni felelet. Ez a galileai vándortanító elindult a főváros felé, s a főváros határában egy különleges menetté formálódott az együtt vándorlók köre. Előkerült egy szamár, lengtek a pálmaágat, a földre terítették a felsőruhákat, s a bámészkodók is énekelni kezdtek! Kiáltani, ünnepelni. Mintha az ott állók felfedezték volna, hogy minden várakozásukra az érkező Jézus ad feleletet, hozsannát zengtek, tehát kiáltották: bárcsak megsegítenél! Ó, hány ilyen pompás, vagy ennél sokkal látványosabb bevonulásnak lehettek tanúi emberek a történelem során. Császárok és hadvezérek, führerek, és a nagy vezérek, diktátorok és kiskirályok olyan sokszor vonultak. De ebben mégis sokkal több van, mint bármilyen császár bevonulásban, hadvezéri tettben, felvonulásban. Jézus vonul Jeruzsálembe. Jézus célja Jeruzsálem volt.

Tekintsünk úgy Jeruzsálemre, mint a templom városára, ahol az áldozat bemutatása lehetőség volt! Egyedül itt lehetett áldozatot, Istent engesztelő áldozatot bemutatni. Tekintsünk úgy Jeruzsálemre, mint ami egykor az Isten városa volt, itt állt a szentély, és mégis istentelenné lett. S így ebben a közeledésben két szándékot fedezhetünk fel: Az egyik az áldozat bemutatásának a szándéka. Jézus bevonul Jeruzsálembe, hogy áldozattá legyen. A másik a megszentelés szándéka, Jézus bevonul az Isten nélkülivé lett ember életébe, hogy visszahozza az életébe Istent.

Milyen sokszor mondta a tanítványoknak, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, és most itt az idő, egyszerűen nem lehet már másfelé kanyarodni, nem lehet a céltól eltérni, Jézus indul, mert az áldozatot be kell mutatni, Jézus indul, mert a szentség nélküli emberi életet meg kell szentelni! Ez a küldetése. De mindenképpen ott van az érkezésében a közeledés szándéka: azt munkálja, hogy az Isten legyen újra közel az ember életéhez.

A prófétai szó beteljesül: Íme, királyod jön hozzád.... A szamárháton érkező valójában királyi ranggal érkezett. Hisz Izráel királyai nem léptettek paripákon, fehér lovakon, ők az alázat állatát használták. Nem csak azért mert, ritkaság számba ment azon a vidéken a ló, hanem azért is, mert nekik még a külső megjelenéssel is azt kellett sugallaniuk, hogy ők alázatosak, úgy királyok, hogy Izráel népének a királya az Úr. S minden király egyben az Isten szolgája. (Ó, bár csak így tudnának a ma regnálók is az Istenre gondolni!) Jézus tehát ebben az alázatban jött Jeruzsálembe, s ebben az alázatban lép be a mi Jeruzsálemünkbe is.

De a közelségét megérezni csak azok tudják, akik tudnak hozsannát kiáltani. Ez nem egyszerűen csak üdvrivalgás. Ez sokkal több, annak a kifejezése, hogy segítségere szorulunk. Segítségre szorulunk, mert a magunk erejében nem tudunk Istenben bízni, sem nála megmaradni.  Segítségre szorulunk, mert nélküle mindent elrontunk. Segítségre szorulunk, mert nem tudunk helyesen dönteni, és nem tudunk jól szeretni.

Kedves Testvérem! Mindaddig, amíg a szíved nem sóhajt Jézus felé  hozsannát, a jeruzsálemi bevonulás csupán távoli történet marad. De amikor az életed törékenységét, az életed hiábavalóságát, az életed küzdelmeinek sziszifuszi voltát felismered, vagy amikor rád terhelődik  bűnöd megannyi súlya, és látod, hogy azokat magadtól elrendezni nem vagy képes, amikor a félelmek és a halál terhe szívedre nehezedik, s kiáltani tudsz – hozsannát tudsz kiáltani - akkor egyszerre feltárul az, hogy csakis az érkező Jézus adhat neked segítséget. Amikor vársz valamit vagy valakit, és a várakozásban feszülsz, mint a pusztai vadak, akkor az érkező Jézus léptei jelzik, hogy Isten nem hagy magadra. Közel jön hogy engedelmesen kiengesztelje Istent bűneid miatt. Közel jön kiüresedett szívedhez, be akar vonulni nyüzsgő életedbe, közel jön a szentségétől megfosztott szívedhez, hogy újra ott legyen lakóhelye.

A Jeruzsálembe bevonuló Jézusban fedezzük fel azt, hogy a távolinak tűnő Isten egészen közel jött hozzánk. S mi, a segítségre, kegyelemre szorult emberek újra átélhetjük, hogy nincs távol tőlünk a segítség. Itt van közel van hozzánk az ÚR. Ámen