Bence Imre – Kol 4.2-4. – 2009. 05. 17.

Keresztyén Gyülekezet!

Testvéreim az ÚR Jézus Krisztusban! 

Zörgessetek és megnyittatik nektek! 

Hétköznaponként, amikor jövök hazafelé, sokszor állok meg a Bécsi kapu alatt, s rácsodálkozom a templomra. Egyszerű és szép. Mi tagadás, jó nézni is. Ilyenkor gyakran látom a turistákat is. Ott állnak a templom kapuja, vagy az üveg-ajtaja előtt, egyik kezükben útikönyvvel, a másikkal a kilincset fogják, rázzák. Szeretnék, hogy kitáruljon az ajtó, szeretnék megpillantani azt, amiről az imént még csak olvastak, ami még „titok” előttük. S aztán mennek tovább. Az ajtó nem tárult fel. Olykor azonban, amikor érdeklődő csoportot látok, én magam teszem számukra lehetővé, hogy belépjenek a templomba.

Amikor te jössz – kedves testvérem – az istentiszteletre, akkor már mindig nyitva van ez a kapu, s minden gond nélkül, akadályok nélkül juthatsz el a padokig.

De hagy kérdezzem meg tőled: vajon tényleg nyitva van-e minden ajtó, amikor te a templomba jössz? 

Mert az még nem minden, hogy beléphetek egy templomba, egy ajtón vagy egy hatalmas kapun keresztül. Az még nem elég, ha nyitva van számomra a templom kapuja. Az még kevés, valóban kevés, ha én nyugodtan be tudok ülni egy templomba, de közben nem tárul ki minden ajtó! Mire gondolok. Két ajtóra, amelynek a kitárulása nélkül hiába van minden templomkapu nyitva.

            1. Az egyik az igehirdető ajka!  Azzal a természetességgel jövünk a templomba, hogy az ajtó nyitva lesz, de nem gondolunk arra, hogy ennek az ajtónak is ki kell tárulnia. Gyakran csak az igehirdetés alatt morfondírozunk, hogy már megint valami unalmas igehirdetést hallunk, s nem is köt le igazán, nem nagy „durranás”. Unalmas és közhelyeket tartalmaz, általánosságokat hallhattunk már megint.  A homiletika – az igehirdetés tudomány sokat foglalkozik azzal, hogy milyen a jó igehirdetés. De elméletben hiába tanulja meg az ember. Egy újságcikkben elmélkedett valaki a hosszú és lapos igehirdetésekről. S miközben ezt az írást olvastam, a magam gyötrelmeire gondoltam. Hányszor vívódom szombat estéken azért, hogy mit mondja, és hogyan mondjam? Mi teszi érdekessé az igehirdetést? Milyen szavakkal lehet az Isten igéjét tolmácsolni. S ne tudjátok meg testvéreim, hogy milyen rossz érzések gyötörnek akkor, amikor egy elmondott igehirdetés után megyek le ezen a néhány lépcsőn! Tudod milyen keserű érzés annak, akinek kötelességszerűen kell igét hirdetni, hogy szavai voltak ugyan, mondott valamit, de nem tudja, hogy az ÚR igéjét hirdette-e?

Testvérem! – Megrángattad-e ma jobboddal az ajtó kilincsét? Odafordultál-e ma az imádságban az Istenhez, hogy – amint Pál is írja – az ÚR nyisson ajtót az igének? Odafordultál-e az Úrhoz, hogy ez az első ajtó, az igehirdető ajka táruljon fel, s valóban az Isten igéjét hirdesse. Ne a maga bölcselkedéseit mondja, ne is azt, amit hallani szeretnék, hanem azt, amit mondania kell, az evangéliumot? Odafordultál-e ma az Istenhez, hogy mindaz, amit itt átélünk az igehallgatásban, az úrvacsora ünneplésében, abban Isten megérintő, új életet teremtő evangéliuma szólaljon meg. Hogy ne a rutin, ne a megszokottság uralja az istentiszteletet, hanem élet fakadjon a szavakból.

S szoktál-e azért könyörögni, hogy az igehirdető ajka minden élethelyzetben az ige hirdetésére nyíljon ki. Mert a szószéken viszonylag ritkán hirdetjük az igét. Hetente egyszer-kétszer. De mennyi helyzet van – a temetéstől kezdve a gyermekek tanításáig, a lelkipásztori beszélgetésektől a nem egyházi fórumokon való megjelenésig, ahol az evangélium szavának kellene hangoznia. Imádkoztál már azért, hogy Isten nyisson ajtót az ige előtt, nyissa meg a szánkat? Az enyémet, az igehirdetőkét, és minden keresztyénét?

            2. A másik ajtó, az igehallgató szívénél van!  Mert hiába hangzik az evangélium, az Isten élő igéje, ha a fülünk és a szívünk zárva van előtte. Akkor még az „aranyszájú szentjánosok” igehirdetése is csak falra hányt borsóként hull a földre. S megint csak a magam gyötrelmeire gondolok, arra, hogy mennyire fáj az igehirdetőnek, ha azt látja, hogy a rábízott közösségeken nem változik semmi, ha azt tapasztalja, hogy a hallgatói indulatai és gondolkodása, vagy az emberi kapcsolatok nem változnak semmit. Ilyenkor magamat is vádolom, hogy talán nem imádkozom azért eleget, hogy ezt a másik ajtót, a szíveknél lévő ajtót is nyissa meg az Isten. S nem csak a tiedet. Hanem azokét, akik nem itt a szószék alatt ülve hallgatják a szavamat. Hanem talán egy kórházi betegágynál, egy családi otthonban vagy éppen egy iskolai hittanórán hallgathatnak. Legyen tehát buzgóbb az imádságunk azért, hogy az Isten igenis nyissa ki ezt a két ajtót az ige előtt.

Kérlek benneteket testvéreim, hogy ezekben az ínséges időkben ezért imádkozzatok sokszor és buzgóón. Zörgessetek és megnyittatik nektek, zörgessetek buzgón Isten ajtaján, hogy az igét hirdetők ajka, és a szívek táruljanak, hogy az üdvösség ismeretében, az Isten szeretetének az ismeretében formálódjanak az életek, a gondolkodások és az emberi közösségek. 

            Luther Mártonról olvastam egy történetet. Egy alkalommal az asztalnál ült és a széke mellé odasomfordált a kutyája is. A kutya arra várt, hogy a gazdája egy csontocskát dobjon felé. S amikor Luther látta a kutya tágra nyílt, csillogó szemét, akkor így szólt: „Ha én így tudnék imádkozni. Ahogy a kutya erre a húsra néz! A gondolatai csak a húson járnak, másra ő nem gondol, mást ő nem remél...” 

Kedves Testvérem! Már csak a „húst” kell felmutatni! Az apostoli kérés, hogy az imádkozásban legyetek kitartók, egy olyan közösségnek szólt, akik már ismerték a „húst”! Jézust, a feltámadott Urat, aki reményük és erősségük volt. Reá kell, hogy figyeljünk mi is.

Nem csak azért mutatok rá, mert Jézus is erővel tanított az imádságra, hanem azért, mert Rá tekintve valóban erősödhet az imádságunk, olyan „kívánatos” az az ajándék, amit nekünk készített, olyan kívánatos, mint a kutya szemében a hús, amit a gazda a kezében tart. Olyan kívánatos az a békesség, a bocsánat, az új és az örök élet, amit a kereszthalála és a feltámadása által nekünk szerzett, hogy valóban epekedő szemmel, imádkozó lélekkel csünghetünk rajta. Hogy ajándékát – az evangéliumot – nekünk is megszólaltassa, és másokat is ezzel gazdagítson! 

Vannak turisták, akik egynéhány kilincsrángatás után tovább mennek.  De vannak olyanok is, akik addig nem nyugszanak, míg ki nem nyitja valaki nekik az ajtót.

Zörgessetek és adatik nektek!

Az imádkozásban legyetek kitartók és ne szűnjetek meg hálát adni, imádkozzatok azért is, hogy az ige elől tűnjön el minden akadály, és táruljon fel minden ajtó.

És a megnyittatás öröme – formálja a szíveket és a közösségeket!        

Ámen