Bence Imre - 2008. 11. 22. - Ézs. 65,17 - 19

Mert én új eget és új földet teremtek, a régire nem is emlékeznek, senkinek sem jut eszébe. Ezért örvendjetek és vigadjatok mindörökké annak, amit teremtek. Mert Jeruzsálemet vigasságra teremtem, népét pedig örömre.

Vigadozni fogok Jeruzsálemmel, és örvendezni népemmel. Nem hallatszik ott többé sírás és jajgatás hangja. Nem lesz ott olyan csecsemő, aki csak néhány napig él, sem öreg ember, aki magas kort nem ér. Mert a legfiatalabb is százéves korában hal meg, és aki nem ér meg száz évet, átkozottnak számít.

Házakat építenek, és laknak bennük, szőlőket ültetnek, és élvezik gyümölcsüket.

Nem úgy építenek, hogy más lakjék benne, nem úgy ültetnek, hogy más élvezze. Mert népem élete oly hosszú lesz, mint a fáké. Választottaim maguk élnek munkájuk eredményéből.

Nem hiába fáradoznak, nem veszedelemre szülnek, mert az ÚR áldott népe ez, ivadékaival együtt.

Mielőtt kiáltanak, én már válaszolok, még beszélnek, én már meghallgatom. A farkas a báránnyal együtt legel, az oroszlán szalmát eszik, mint a marha, és a kígyónak por lesz a kenyere. Nem árt és nem pusztít szent hegyemen senki - mondja az ÚR.

Keresztyén Gyülekezet! Testvéreim a Jézus Krisztusban!

Örökélet vasárnapján, amikor az elmúló egyházi évben elhunytakról is megemlékezünk, sokan talán azzal az érzéssel érkeztek a templomba, amelyet Zelk Zoltán a Halottaim című versében így fogalmaz meg: 

Izgatottabbak az élőknél,

                        nem ölelnek, csak hadonásznak,

                        úgy szeretnek, csak fenyegetnek,

                        ujjukkal szívemre mutatva

                        számon kérik mindenegy percem.

Mások pedig a keresztelő örömére készültek, s nem az emlékeiket rendezgették, hanem a jövőre tekintettek. Micsoda kettősség: előttünk az élet, és a kicsiny gyermekeket látva felcsillan a remény napsütése.  A szívünkben felidéződnek az elmentek arcai is, és bennünk a mulandóság borúja is erősödik. Tekinthetjük természetellenesnek ezt a kettősséget, azt gondolván, hogy a gyászolók és az emlékezők nem értik az új élet ajándéka fölött örvendezőket, és viszont. De én mégis azt hiszem, hogy éppen ez a kettősség a természetes, hiszen mindannyiunk életében – olykor párhuzamosan, olykor  egymás utáni lüktetésben - ott van e kettő, az élet és a halál, a új születésének az öröme és a mulandóság feletti fájdalom.

Ézsaiás próféta – aki a fogságban élő népnek hirdette az igét – ezt a kettősséget látta maga előtt. Látta azt, hogy az emberi életnek része a sírás, a jajgatás, a gyász és a pusztulás, és meghirdette a reménység alapját: a szabadító Isten szeretetét! A Krisztus előtti VI. század zsidósága azzal a  reménységgel hallgatta a prófétai szavakat, hogy ez, az Isten új teremtése, valójában a föld poráig lerombolt Jeruzsálem újjáépítését jelenti. Mondhatjuk így is, hogy az ő reménység teljesen földi reménység volt. Ezért aztán az Isten újjáteremtő munkáját láthatták abban is, amit maguk a két kezükkel építettek és munkájuk révén megvalósítottak! Nem a halál utáni létre tekintettek, a gondolataikat nem kötötte le a halál utáni léttel kapcsolatos kérdések. A próféta ezért beszél az Isten újjáteremtő munkájával kapcsolatosan arról is, hogy a házak építése, a szőlők ültetése, mondhatnánk azt is, hogy a kultúra és a békesség megteremtése révén valósul meg Isten újjá teremtett világa. Ezért az örök élet vasárnapján arra is gondolnunk kell, hogy az Isten a folyamatos teremtésének a részesei vagyunk, amikor családot alapítunk, amikor a tudásunkat és az értékes emberi tapasztalatainkat az utánunk jövő nemzedékekkel megosztjuk, amikor békét teremtünk, és amikor alázatosságban és békességben élünk.

De a reményünk nem ószövetségi reménység csupán. Mi Jézus Krisztus elhívottaiként élünk és bár a keresztyénség sem tagadja meg az ember földi életben betöltött hivatását. S azt, hogy ezt az Istentől kapta. Mégis tovább merünk nézni, és tovább merünk látni. Tovább tudunk nézni és látni, mert Jézus Krisztus feltámadott és él. A reménységünk már nem csak a földre, nem csak a e világra irányul! Mert a mi reménységünket már Krisztus határozza meg. Mert arról a Jézus Krisztusról neveztetünk, aki maga hívta az övéit a vele való közösségre, arra, hogy a benne való hitben nem ízleljük meg a halált, és arra biztonságra, amit az apostol így fogalmazott meg: Akár élünk, akár meghalunk az Úréi vagyunk. A mi hitünk a feltámadott Krisztusra irányul, aki megígérte, hogy övéivel marad a világ végezetéig, nem csak az életük végezetéig. A mi reménységünk az ÚR Jézus Krisztusra irányul, aki miatt nem kell félnünk az ítélettől. A mi reményünk Jézus Krisztusra irányul, aki által már most az új teremtés részeseiként élhetünk. S éppen ezért a keresztyén ember bár ismeri a szív kétféle indulatát, s megtapasztalja, hogy a halál fájó sebeket tud ütni, de mégis bizalommal tekint a halált győző és új életet teremtő Krisztusra, mert tudja, hogy általa valóban részese lehet a biológiai halálon is átívelő életnek. Aki Krisztusban van – éppen a keresztségétől fogva és a hit által – az új teremtés, a régi elmúlt, és íme újjá lett minden. Mert Isten új teremtése akkor elkezdődött, amikor a Krisztus Jézus eljött, hogy a bűn rontását és a bűn következményét, a büntetést magára vállalja. Az új teremtés folytatódott, amikor Isten feltámasztotta a halottak közül Jézust, s így mutatta meg, hogy számára nincsen lehetetlen, mert a halál sem hatalmasabb az Úrnál. S az új teremtés a mi életünkben is megkezdődik, amikor Isten a Lelke által, a bűnbocsánat erejéből élünk. Ezért talán így sokkal hangsúlyosabb lesz a mondat: Az új teremtés csak az életünkben kezdődik el. Hiszen tudhatjuk, hogy a golgotai kereszt a mi bűneink jele, s az Isten kiengesztelődésének a helye. Tudhatjuk, hogy az Ő szeretete által begyógyul minden seb, és az ö szeretete által a szeretet hordozóivá lehetünk.

Ezért tehát – Testvéreim - amikor reménységgel nézünk előre, kicsiny életekben a reménységet látva, a keresztség fürdőjében lássuk meg az életet is újjáteremtő Istent! És engedjünk, hogy az ő bűnbocsánata és békessége tegyen újjá, olyanná, akik az Úr szolgálatában örömmel forgolódnak. És amikor – Testvéreim - a már elment szeretteinkre emlékezünk, akkor még a szemünk könnycseppjeit is járja át a bizonyosságnak a fénye: Ha Isten úgy teremet újjá, hogy az ő világában nem árt és nem pusztít többé semmi, és Jézus által a halál is legyőzetett, akkor,  bizalommal lehetünk az elmentek felől, mert az Isten szeretetétől még a halál sem választhat el.

Ebben a reménységben induljunk, és figyeljünk úgy az életünk során az újjáteremtő Istenre, Jézus Krisztusba megmutatott szeretetére, váltságunk pecsétjére, hogy életünk az új teremtés részeként hirdesse mindenhol az Isten szabadítását!    

Ámen