Bedecs Réka – 2010. 03. 07. – Ézs 43, 22 - 25.

Isten kétezer éve ugyanazzal kampányol 

Ézsaiás könyve feladta mára a leckét. Égő-véres és ételáldozatokról beszél, ezeket pedig jelen pillanatban minden valószínűség szerint legfeljebb az otthon főlő leveshússal, vagy a talán csak istentisztelet után elkészülő második fogással tudjunk összekapcsolni.

Egyszóval hiába is kezdenék el a testvéreknek előadást tartani az ősi izraeli áldozati kultusz, különböző fajtáiról, mert ez a téma teljesen idegen a mai kor emberétől és igazán nem vehetném zokon, ha a padok közt egyre többen kezdenének el a már említett ebédről gondolkodni.

Nem kell azonban történelem órát tartanom ahhoz, hogy közelebb jussunk ehhez az igéhez. Elég néhány dologra rávilágítani. Ézsaiás könyvének ez a része arról az időszakról szól, mikor Izrael, Isten választott népe már hosszú ideje az ókor egyik legnagyobb birodalma, Babilon fogságában élt és várta az Úr szabadítását. Azzal, hogy Isten Jákóbot az egyik ősatyát emlegeti, emlékezteti Izrael népét arra, hogy milyen régóta él már az Úrral kötött szövetségben. Felidézi népe számára közös történelmüket. Ennek eszközeként említi meg Ézsaiás próféta az áldozati fajtákat.

Az égő, véres, étel és illatáldozat jelentése és jelentősége azonban nem a bemutatásukkal kapcsolatos folyamat részletezésében rejlik, hanem túlmutat önmagán. Az áldozat egyfajta közös nyelv volt Izrael és Isten között. Hosszú időn keresztül ez volt az a nyelv, amin keresztül zavartalanul az ember az Úr felé fordult. Akkoriban ez éppoly természetes módja volt az Isten megszólításának, mint napjainkban az imádság.

De ahogy az igében olvashattuk, ez a sokáig használt forma megbomlott. Maga a rítus ugyan nem szenvedett csorbát, de az ember lelkében eltávolodott teremtőjétől, az áldozat pedig csupán üres cselekedetté vált. Gondoljunk csak bele, mennyi minden van az életünkben, amiből a megszokás és rutin hatására egy idő után kiveszik a lényeg. Nem vagyunk képesek ezt mindig megakadályozni. Sokszor képtelenek vagyunk arra a megújulásra, ami visszavezetne minket cselekedeteink valódi lényegéhez.

Ebben a helyzetben volt Izrael népe is. Elfogadta ugyan a Teremtő Isten felé nyúló karját, de időről időre elengedte. Az emberek a mai állapotokhoz hasonlóan sokszor akkor sem tudtak megmaradni az Úr közelségében, mert önös érdekeik megakadályozták, hogy kizárólag Istennek szolgáljanak. Végrehajtották az akkori kultuszokat, ahogy mi keresztények is évről-évre befizetjük az egyházadót, eljárunk templomba, meghallgatjuk Isten igéjét és tisztában vagyunk akaratával, de a hétköznapokban sokszor figyelmen kívül hagyjuk mindezt.

Ahogy Jákób háza népe megannyiszor elhagyta az Urat miután megfogadta, hogy csak neki szolgál, úgy hagyjuk el mi is napról-napra Gondviselő Atyánkat. Gondoljunk csak a tékozló fiú újszövetségi példájára. A gyermek semmibe vette szülőjét, hiszen még apja életében kikérte örökségét, de az apa odaadta fele vagyonát, és mikor fia koldusként jelent meg nála elé futott és lakomával fogadta az ellene vétkező gyermeket. Így tesz Isten is. Kiszolgáltatja magát nekünk és minden cserbenhagyásunk ellenére gondot visel ránk.

Arisztotelész a híres pogány görög filozófus azt mondta: „Mondjunk le az elveszett emberekről”. Ez a pogány felfogás, amit ma több, magát kereszténynek mondó szekta, mint pl. a szcientológusok egyháza is hangsúlyoz, ellehetetlenítené a világot.

Hiszen Isten a legfőbb jó, akinek lényege a szeretet. Ezért nem hagyja elveszni a bűnös embert, hanem utána megy, lehajol hozzá és megbocsátja vétkeit. Ezt tette újra és újra Izrael népével is, mikor hitet tettek Uruk mellett, de mivel választott népe emberei mindig elfordultak tőle, az Élő Isten létrehozta a világ máig létező legnagyobb és legsikeresebb szövetségét, melynek a történelem során sokat látott haderő és fegyverek helyett a feltétel nélküli, áldozatos szeretet volt az alapja. A legnagyobb szövetségért azonban a valaha kirótt legnagyobb árat kellett fizetnie.

Saját nyelvükön kellett az emberekhez szólnia. Testvérek, mi az, ami nekünk leginkább fáj, amit nem tudunk megérteni, amivel nem tudunk megbarátkozni? A halál. Az, amikor elvesztünk valamit vagy valakit, amit, és akit szerettünk.

Ez sokszor megtörténik életünk során. Átéljük korszakok, kapcsolatok, emberek halála során és számos más esetben is. Természetesen nem lehet az elvesztett dolgokat fontossági sorrendbe tenni, de ha mégis megpróbálnánk egészen biztos, hogy az első helyeket szeretteink elvesztése töltené be.

 És, bár először találkozunk, nem is ismerjük egymást, ha magukra nézek, azt is biztosra vesszem, hogy akinek gyermeke van, annak az ő elvesztése fájna leginkább. Én még fiatal vagyok, és nincs gyermekem, de le sem tudom írni, mit éreztem, mikor megtudtam, hogy a pótanyukám elvesztette a kisbabáját. Egyre gyakrabban hallunk olyan esetekről is, hogy valakit megölnek, és a szülőnek kell eltemetnie gyermekét.

Minden jóérzésű ember ereiben megfagy a vér, ha arra gondol mit él át egy szülő ilyenkor. De aztán becsukjuk az újságot vagy kikapcsoljuk a tévét és nem gondolunk többet arra, hogy ez velünk is megtörténhetne. Pedig már megtörtént.

Az Élő Isten kétezer éve újraértelmezte az áldozat ókori fogalmát. Addig, ahogy az ézsaiási igéből is kiderül, Isten elfogadta a neki szánt áldozatot. Jézus halálával azonban ő mutatott be áldozatot egyenként minden embernek saját vétkei eltörlésével. Nem azért, mert az Úr kegyetlen és haragvó, aki csak úgy tud megbocsátani, hogy hagyja megöletni egyszülött Fiát. Hanem azért, hogy megmutassa szeretetének nagyságát. Így hozta a világ tudomására, hogy végtelen, a legnagyobb fájdalmat is eltűrő, az összes áldozatot felülmúló kegyelem az, amivel az ember felé fordul. Ez a végtelen kegyelem az, ami örökre elmosta és szükségtelenné tette az áldozat használatát.

A magát kiszolgáltató Isten tehát minden határt átlépett. Fia születésével, életével, halálával és feltámadásával, elvette az ember bűnét és örök életet ajándékoz a benne bízóknak. Nem egy tőlünk távol álló Isten, hanem egy gyermekét elvesztő Apa várja, hogy fogadjuk el az áldozatot, amit bemutatott értünk, és kéri, hogy amint Luther Márton is hangsúlyozza, naponként térjünk meg az Úrhoz és emlékezzünk a velünk kötött szövetségre. Mert, ha az ember nem feledi a szövetséget, akkor Isten részéről minden pillanatunkat meghatározóvá tud válni az, az ézsaiási mondat, hogy „vétkeidre többé nem emlékezem”.

 Testvéreim, Isten nem változik. Akkor, sem ha választások vannak. Ő nem egyik vagy másik pártnak a korrupt vagy hataloméhes vezetője, akinek a véleménye ciklusonként változik mindenről. Isten kétezer éve ugyanazzal kampányol és még most is többen vannak a hívei, mint a világ pármelyik pártjának szimpatizánsai. Ő ma is azt ugyanazt kéri, amit Ézsaiás idejében kért.

Ettől válik élővé 2010. március 7-én Csornán egy több, mint kétezer éves ószövetségi szöveg, és ettől él a keresztyénség is. Attól, hogy az Isten igéje nem változik. Épp ezért Ő az egyetlen hatalom, aminek a szárnyai alatt oltalmat, békét és boldogságot nyer az ember. Ő az egyetlen erő, akire érdemes szavazni.

Csak azt kéri, hogy ha kimegyünk azon az ajtón, akkor ne felejtsük el. Azt kéri, próbáljunk meg minden pillanatban élni és nem visszaélni értünk hozott áldozatával. Azt kéri, hogy kövessük a Szeretet Istenét a meghalt és feltámadott Jézus Krisztust, aki a pogány filozófiával ellentétben nem azt mondja, hogy mondjunk le az elveszett emberekről, hanem azt, hogy értük jött a Földre.

 Legyünk bátor és tudatos szavazók! Hagyatkozzunk Ézsaiás útmutatására és kövessük Jézust, a Krisztust!

„De akik az Úrba bíznak,

erejük megújul,

szárnyra kelnek, mint a sasok,

futnak, és nem lankadnak meg,

járnak, és nem fáradnak el.”

Legyen életünk része ez a több mint kétezer éves kampányszlogen, és sohasem leszünk elégedetlen szavazók. Ámen.