Balicza Iván prédikációja Lk. 7,36-50 alapján

Textus:              A bűnös asszony megkeni Jézus lábát

„Neki sok bűne bocsáttatott meg, hiszen nagyon szeretett. Akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret.”

 Lukács 7,36-50

Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Ezen a szép nyári vasárnapon engedjétek meg, hogy egy kedves mesével kezdjem az igehirdetést. A mesét Marco Lucano amerikai író írta, és a vimexekről, magyarul a foltmanókról szól. Ha jól figyeltek, hamar rá fogtok jönni, hogy mi köze a mai evangéliumi történethez.

A foltmanók kicsi faemberek voltak, és mindegyiket egy Éli nevű fafaragó készítette, akinek a műhelye a falu fölött egy hegyen állt. Mindegyik foltmanó más és más volt. Az egyiknek hosszú volt az orra, a másiknak nagy a szeme, volt köztük magasabb és volt alacsonyabb. De mindegyiket Éli csinálta és ugyanabban a faluban laktak.

Ezek a foltmanók nem csináltak semmi mást, csak az utcán járkáltak, és vagy kis aranycsillagocskákat, vagy szürke pontokat ragasztottak egymásra. Aki szép volt, vagy ügyes, tudott valami különlegeset, azok aranycsillagot kaptak. Aki meg már kopottabb volt, vagy besározódott, elesett, vagy csak megbotlott, az rögtön szürke pontot kapott.

Volt egy foltmanó, akinek már sok szürke pontja volt. Pancsanellónak hívták. Ő is megpróbált magasra ugrani, de mindig elesett. Szeretett volna szépen énekelni, de hamisra sikerült. Ezért aztán újabb szürke pontokat ragasztottak rá. Egy idő múlva már ki sem mert menni az utcára, mert ha meglátták a többiek, azt mondták. Itt jön Pancsanello. Ő olyan ügyetlen, olyan rossz. És már olyan sok szürke pontja van, alig látszik tőle. Ragasszunk rá még egyet, úgyis megérdemli. Pancsanello nagyon elkeseredett. Hiába próbál jó lenni, belőle már sosem lesz jó foltmanó. Így aztán olyanok társaságát kereste, akiknek szintén sok szürke pontjuk volt.

Egyik nap amikor otthon volt és az ablakon leselkedett ki, mert kimenni már nem mert, feltűnt neki egy különös foltmanó. Ennek a foltmanónak nem volt semmi a testén, sem aranycsillag, sem szürke pont. És ha a többiek megpróbáltak ráragasztani egyet, az rögtön lehullt róla. Vajon mi lehet a titka? – kérdezte magában Pancsanello. Úgy gondolta, feltétlenül meg kell tudnia. Milyen jó lenne, ha róla is lehullanának a szürke pontok. Így aztán kimerészkedett és megszólította a különös foltmanót. Mondd, - kérdezte – miért nem ragad rád semmi? Mitől hullanak le az aranycsillagok és a szürke pontok?

Ó, ez nagyon egyszerű, válaszolta a másik. Menj fel a hegyre, Élihez, ott majd megtudod. Én is minden nap meglátogatom – azzal otthagyta Pancsanellot.

Pancsanello félve, hitetlenkedve ment fel a hegyre. De hajtotta a kiváncsiság, és a vágy. Meg szeretett volna szabadulni a szürke pontoktól. Amikor megérkezett a Mester műhelyéhez, félve nyitott be. A Mester megszólította: Pancsanello! Már vártam, hogy eljössz hozzám. Te tudod a nevemet? – csodálkozott Pancsanello. A Mester nevetett: Hogyne tudnám, hiszen én alkottalak. Én minden foltmanó nevét tudom, mert mindegyik az én kezem munkája. De úgy látom, jó sok szürke pontod van. Pancsanello rögtön mentegetőzni kezdett: Én nem tehetek róla, az úgy volt, hogy én mindig jó szerettem volna lenni, aranycsillagot kapni, csak hát .. és Pancsanello lesütötte a szemét. Előttem nem kell mentegetőznöd, válaszolta a Mester. Én így is szeretlek téged, hiszen az enyém vagy, gyermekem. Te szeretsz engem? – csodálkozott Pancsanello. Így is, a szürke pontokkal? Persze, hogy szeretlek – mondta ismét Éli. És a szürke pontokon majd segítünk. Tudod, a szürke pontok, de az aranycsillagok is nem érdekesek. Engem nem érdekelnek. És téged sem kellene, hogy érdekeljenek. Hát milyen alapon osztogatnak jó, meg rossz pontokat a foltmanók? Kik ők, hogy ítélkezzenek? Ők éppen olyan foltmanók, mint te. Hogy ők mit gondolnak rólad, az nem számít. Csak az számít, hogy én mit gondolok. És én azt gondolom, hogy te nagyon értékes vagy. Pancsanello kételkedve, szomorúan csóválta a fejét. Én, értékes? – kérdezte. Hiszen semmit sem tudok. Ha jót akarok, abból is mindig rossz lesz. Márpedig értékes vagy nekem, mondta a Mester. Azért vagy értékes, mert én alkottalak, az enyém vagy.

Azért jöttem, kezdte el Pancsanello, mert láttam valakit…

Tudom, mit szeretnél – szólt Éli. Szeretnéd, ha a szürke foltok rólad is lehullanának. És ez nagyon egyszerű. A foltok csak akkor ragadnak, ha fontosak neked. Minél inkább az lesz a fontos, amit én gondolok rólad, minél inkább bízol a szeretetemben, annál kevésbé lesz fontos, hogy milyen matricát kapsz a többiektől. És akkor nem tapadnak meg rajtad. Ezért gyere el hozzám minden nap. A közelemben leszel, beszélgetünk, és egyre jobban megismersz majd engem. Megismered, hogy mennyire szeretlek, mennyire fontos vagy nekem, hogy törődöm veled.

Pancsanello ekkor arra gondolt: azt hiszem, ezt komolyan mondja. És miközben megszületett benne ez a gondolat, egy szürke pont már le is hullott róla.

Ugye, nem kell sokáig gondolkodnunk ahhoz, hogy megértsük a mese és az evangéliumi történet kapcsolatát? Csak be kell helyettesítenünk a szereplőket. Simon farizeus az ítélkező, másokat megbélyegző foltmanókat képviseli.  A bűnös asszony, akit mindenki megvetett, elítélt, de aki vágyódik arra, hogy megszabaduljon bűneitől, - a mesében ő lehetne Pancsanello. És a Mester, Éli, ez a név az Istenre utal, ő Jézus, akinek egyformán fontos, értékes minden ember, aki egyformán szeret minden bűnöst, és egyformán segít mindenkinek, aki szeretne megszabadulni bűneitől.

Mi a mese és a történet üzenete? Hadd foglaljam össze három gondolattal.

Az első, hogy a Mester szemében minden foltmanó egyformán foltmanó, az Isten szemében pedig minden ember egyformán ember, és  egyformán bűnös,  akár sok szüke pontja van, akár kevés.

A másik gondolat, hogy a foltoktól való megszabadulás, amit akár úgy is mondhatunk, hogy a megtérés, a tisztaság utáni vággyal kezdődik, úgy, ahogyan Ady Endre írta egyik versében: milyen jó volna jónak lenni.

A harmadik gondolat pedig ez: Jézushoz menjen, Jézusnál keresse a megtisztulást az, aki meg szeretne szabadulni bűneitől. Jézus közelében, az Ő szeretetében, az Ő közelében kaphatjuk meg azt a felszabadító lehetőséget, amely elindít minket egy új életbe.

Jézus szeretete új emberré formálja a bűnösöket, és Jézusnak teljesen mindegy, hogy Simon farizeusnak, vagy „a bűnös asszony”-nak hívják, mindkettőjüknek szükségük van arra, hogy bűnbocsánatot és új életet kapjanak. Mint ahogyan nekünk, mindannyiunknak is erre van szükségünk. Tapasztalatból tudom, hogy milyen nehezen ismeri fel a bűnbocsánat szükségét az ember addig, amíg másokat ítélget, másokhoz hasonlítja magát és azt mondja: mit akar tőlem Isten, én rendes ember vagyok a többiekhez képest. A mese képét használva: nekem sok aranycsillagocskám és kevés szürke pontom van. Ezért én nagyobb csodának tartom, ha egy olyan ember tér meg, akinek kevés bűne van, mint ha egy olyan tér meg, akinek nagy és nyilvánvaló bűnei vannak. Jézus mindenkiért meghalt. Az alkoholistákért, az utcalányokért, a gyilkosokért, a tolvajokért, a fehérgalléros bűnözőkért, de értem is és érted is. Nem az a kérdés, hogy van-e bűnbocsánat minden bűnös számára. A kérdés az, hogy kell-e ez a bűnbocsánat az én számomra is, vagy fölöslegesnek tartom, hiszen én nem vagyok olyan bűnös, mint mások.

Elgondolkoztam, vajon hogyan folytatódott tovább az evangéliumbeli két szereplő élete. A bűnös asszonyról még tudunk valamit, a hagyomány szerint ő Mária Magdaléna, aki ott volt Jézus keresztje alatt is, aki elsőnek találkozott vele a feltámadáskor, aki az első gyülekezet megbecsült tagja volt. De vajon mi lett Simon farizeussal? Megértette Jézust? Megértette, hogy neki is ugyanarra a bűnbocsánatra van szüksége, mint a bűnös asszonynak? Megértette, hogy neki is új emberré kell lennie? Vajon élt Jézus felkínált szeretetével? Erről nem szól sem Lukács, sem a keresztény hagyomány. Nyitva marad a kérdés. Talán azért, hogy jelezze: mindegyikünk személyes döntése és felelőssége, hogy mennyire engedjük közel magunkhoz Jézust, mennyire élünk felkínált szeretetével, amely ma is, ebből az igéből is feltárult nekünk.  Ámen