Balicza Iván prédikációja Jób 14, 1-6 alapján

Textus: „ Az asszonytól született ember rövid életű, tele nyugtalansággal. Kihajt, mint a virág, majd elfonnyad, árnyékként tűnik el, nem marad meg. Még az ilyen embert is rossz szemmel nézed, engem is törvénybe idézel?! Van-e tiszta ember, tisztátalanság nélküli? Nincs egyetlenegy sem. Ha meg vannak határozva napjai, ha számon tartod hónapjait, ha határt szabtál neki, amit nem léphet át, akkor légy hozzá elnéző, hogy békén lehessen, és legyen annyi öröme, mint egy napszámosnak!”    (Jób 14, 1-6)  

Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Sajátos érzésekkel állok most itt a szószéken. Tegnap, amikor éppen készültem a mai igehirdetésre, kaptam a hírt, hogy nagyapa lettem, Sopronban megszületett az első unokánk. A születés, egy kis új élet világrajötte fölötti örömhöz sehogyan sem illik az előbb hallott textus, Jób panasza az ember mulandóságáról. De talán éppen ez az ambivalencia segít is abban, hogy megértsük Isten üzenetét életről és halálról. Hogy ne csak a kínzó kérdés álljon előttünk, amelyet Babits Mihály így tett fel, és megválaszolatlanul hagyott: „Miért nő a fű, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?” (Esti kérdés)

Mi az élet? - kérdezi a 90. zsoltár írója is, és azt mondja: hetven, vagy nyolcvan gyorsan elmúló esztendő a születés és halál között, és ezek az évek is tele vannak fáradsággal és szenvedéssel. Miért élünk akkor, mi értelme van a fáradozásnak, a munkának, a jónak és a rossznak, ha mindennek úgyis véget vet a halál? Ha élünk, miért nem lehet bajok, nehézségek nélküli, gondtalan és boldog életünk? Miért rontja el Isten a rövid, gyorsan elmúló életünket szenvedéssel? Hol van, miért hallgat, miért rejtőzik el előlünk a sorscsapások idején? Miért élek még, érdemes-e még egyáltalán élni, ha az életem csupa szenvedés? Nem lenne jobb véget vetni az életemnek? Ezekkel a kérdésekkel birkózik Jób, akinek élete tragédiáit sem ő maga, sem a barátai nem tudják feldolgozni. Úgy gondolom, hogy nincs olyan ember, nincs olyan sors a világon, aki nem ismerné ezeket a ránktörő kérdéseket. Szenvedek és Isten hagyja, nem törődik velem. Mintha nem is lenne, hallgat, elrejtőzik.

A héten, csütörtökön az egyetemista ifjúsági órán az elrejtőzködő Istenről beszélgettünk. Szó esett Pascalról, a nagy tudósról és filozófusról is, aki a Gondolataim c. könyvében azt írja: Az elrejtőzködő Isten fogalma azt jelenti, hogy Isten az ember számára láthatatlan, megismerhetetlen és sokszor érthetetlen is. És mégis hisszük, hogy ő ott áll minden mögött.

A Jób könyve is erről az elrejtőzködő és Jób számára érthetetlen Istenről szól. Jób nem érti élete eseményeit, sorsát, szenvedését, már életének célját, értelmét sem, de mégis makacsul ragaszkodik ahhoz az Istenhez, aki elrejtőzött előle. Perel vele, vádolja, a mi mércéink szerint hívő emberrel össze nem egyeztethető módon beszél, de hátat nem fordít neki, kitart amellett, hogy az elrejtőző és érthetetlen Isten adjon választ neki kérdéseire.

A hallott rövid szakaszban Jób a mulandóságról, a halálról beszél. A halál az, amely mindennél inkább elrejti az ember elől Isten arcát, amely megsemmisít mindent, amit az életben alkottunk. Mi értelme van az életnek, ha a vége a halál? Jób szavaiban mintha a legrégibb magyar írásos nyelvemlékünket, a Halotti beszédet hallanánk: Látjátok feleim szemetekkel, mik vagyunk, bizony, por és hamu vagyunk. Valóban szomorú, kétségbeejtő, reménységet összetörő így, a mulandóságnak alávetetten látni az emberi életet.

Éppen ezért olyan nagy dolog, hogy Jób az emberi élet mulandósága, a sors érthetetlensége ellenében is Istennél keres választ. Panaszkodik, vádol, perel, és azt mondja: Tudom, hogy Te vagy a dolgok mögött, ne rejtőzz, állj elém, és adj választ nekem! Luther Márton ezt úgy mondta, hogy a bajok, a szenvedés, a halál, ezek Isten álarcai, larva Dei, amelyek mögött mégis ott rejtőzik a Mindenható Isten, a kegyelem és a szeretet Istene, aki Jézus Krisztus Atyja és a mi Atyánk. Az érthetetlen, elrejtőző Istentől a Jézusban feltárulkozó Istenhez lehet csak menekülni, és Jób makacsságával vallani: tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por felett, és ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg Istent. Jób hite túllát a halálon, és megsejti, hogy Isten a múlandóságon, a halálon túl is Isten, mert ő nem múlandó, hanem örökkévaló.

Babits Mihály egy másik, az Ádáz kutyám című versében ezzel a jóbi, lutheri biblikus hittel vallja:  „Tudod, hogy itt valaki hatalmas/ gondol veled, büntet és irgalmaz,/ gyötör olykor, simogat vagy játszik,/ hol apádnak, hol kínzódnak látszik:/ de te bízol benne. Bölcs belátás,/ bízni abban, kit nem értünk, Ádáz./

Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál,/ bizalommal tudnék én is Annál/ megpihenni, aki velem játszik,/ hol apámnak, hol kínzómnak látszik,/ égi gazda, bosszú, megbocsátás,/ s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!”

Az egész Jób könyve egy szenvedő, meggyötört ember kétségbeesett kiáltása. Egy ember harca a sors, a szenvedés, a mulandóság álarca mögött rejtőzködő Istennel az élet értelméért. Kicsoda Jób? Bibliakutatók úgy gondolják, hogy költött személy. Jób a szenvedő ember típusa. Mint ilyen, ma is itt él közöttünk; egy rákos beteg, egy házastársát, gyermekét gyászoló, egy elhagyott, szociális otthonban tengődő öreg, egy lakásába zárkózó magányos, egy munkáját elveszített. Holnap akár én, vagy te is lehetünk Jób. És holnap akár mi is feltehetjük a kérdést: miért értek a bajok? Miért szenvedek? Mi értelme van így az életemnek? Miért haragszik rám Isten? Miért bánik így velem, miért hagyott el?

De jó lenne, ha akkor eszünkbe jutna az a Jézus melletti kereszten függő gonosztevő, aki így szólt: Mi jogosan szenvedünk, mert bűneink méltó büntetését kapjuk. De ez a Jézus semmi rosszat nem tett. Mennyire világosan látta ez az ember a helyzetet. Mi mind, mindegyikünk, bűneink méltó büntetését szenvedjük. Életünkben, sorsunkban Isten bűn fölött kimondott ítélete teljesedik be. Amelyik napon eszel arról a fáról, amelyről megtiltottam, hogy egyél, bizony meghalsz - mondta Isten. Amelyik napon azt teszed, amit megtiltottam neked, hogy tegyél, meghalsz, mondja nekünk Isten. És mi minden nap azt tesszük, amit megtiltott Isten. Így születünk, vérünkben van az Istennel való szembefordulás. Ezért vagyunk kiszolgáltatva a bűn következményének, a halálnak. De Jézus semmi bűnt nem tett, mindig azt tette, amit mennyei Atyja akart, és mégis szenvedett, és kiáltott, hogy: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Soha, senki elől nem rejtőzött el annyira Isten, mint Jézus elől. Ő miért szenvedett? Miért halt meg? Mert Isten szeret minket, bűnben halott embereket. Elrejtőzik előlünk, de nem hagy el minket. Ítéletünket Jézuson hajtotta végre. Őt elhagyta, hogy minket ne kelljen elhagynia. Jézus elszenvedte a mi szenvedésünket, elhordozta a mi büntetésünket és ezzel megváltott minket. Ha szenvedéseinkben azt keressük, hogy hol van Isten, akkor a kereszten függő Jézusra nézzünk; ott van Isten, ott szenved és hal meg: értünk, miattunk és helyettünk, hogy nekünk ne kelljen meghalni, hogy békességünk legyen Istennel. Nekünk már nem jóbi makacs hittel kell mondanunk, hogy: Tudom, hogy az én megváltóm él, hanem a feltámadt Jézusra nézve a Szentlélektől kapott bizonyossággal valljuk: Jézus él, én is vele, hol van halál nagy hatalmad? Az életnek Ő, az élő Jézus az értelme, mert ő ad erőt, vígasztalást, célt és tartalmat életünknek. Általa élhetünk Isten és embertársaink iránti szeretetben. A feltámadt Jézus a mulandóságot összekapcsolja Isten örökkévalóságával, hogy többé ne a születés és a halál, hanem az örök élet legyen a sorsunk. Hogy jóbi élethelyzetekben is tudjunk Babits szavai szerint bizalommal megpihenni Annál az égi gazdánál, aki hol apánknak, hol kínzónknak látszik, de akiről hittel mondjuk: Jézus Krisztusért ő a mi Mennyei Atyánk.

Ez a reménységünk, amikor gyermek születik a világra és ez a reménységünk, amikor valaki eltávozik a világból. Nem halálra születünk és nem halálra halunk meg, hanem ahogyan Pál apostol írja: ha élünk, Krisztusnak élünk, ha meghalunk, Krisztusnak halunk meg, azért akár élünk, akár meghalunk, a Krisztuséi vagyunk.  Jézus Krisztussal az élet élhető, és ami a legjobb benne, az még előttünk van. Ámen.