Balicza Iván: Magnificat

„Mária pedig ezt mondta: Magasztalja lelkem az Urat, és az én lelkem ujjong Istenben, az én Üdvözítőmben, hogy rátekintett szolgálóleánya megalázott voltára: … mert nagy dolgokat tett velem a Hatalmas, és szent az Ő neve, irgalma megmarad nemzedékről nemzedékre az őt félőkön.” (Lk 1, 46-55)

 Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

J. S. Bach ezt a kantátát, amelyet ma este hallunk, Mária látogatásának ünnepére írta. Magát az evangéliumi történetet, Máriának Erzsébetnél tett látogatása eseményét hallottuk az oltár előtti felolvasásból. Mit keres egy Mária történet az evangélikus egyházban? Nos, A reformáció korában még megtartották a Mária ünnepeket, de a hangsúlyuk többé már nem Mária személyén, hanem Isten cselekedetén, és Jézuson, Isten legnagyobb ajándékán volt. Máriának helye van tehát az evangélikus egyházban is, úgy, mint aki Isten kijelentésének hordozója.

Joggal mondhatnánk a Magnificatot, Mária Istent magasztaló énekét akár a világirodalom legszebb istenes versének is. De a Magnificat ennél több, - Ige! Isten Igéje, amely Istenről szól, az Ő nagy tetteiről. Isten Igéje, amely ma is megszólít minket, és amely ma is élő és ható. Mária éneke nem Máriáról szól, nem Máriát dicsőíti, hanem a hatalmas, a kegyelmes, a hűséges, az ígéreteit teljesítő Istent. Azt mondja el nekünk, ha nem látjuk is Őt, ha nem is érezzük, hogy valami rendkívüli történne, ha csak a hétköznapok megszokott eseményeit éljük is, - mégis belekapaszkodhatunk szavába: megígérte, tehát úgy is kell lennie.

Hisszük-e mi komolyan, hogy Isten ígéretei megvalósulnak? És nem csak általában, a világ nagy történelmében, nemcsak mások életében, hanem személyesen a miénkben is? Hisszük-e, hogy ma is beteljesedik mindaz, amit az Úr ígért? Hisszük-e, hogy életünkre az a Jézus a megoldás, akit Isten megígért, aki eljött közénk, és hozzánk is eljön? És várjuk-e így, azzal a szent várakozással és hittel, hogy nekünk is beteljesedik Isten ígérete, és mi is személyes átéléssel mondhatjuk: Találkoztam Jézussal?

Mária éneke, a Magnificat, a „Magasztalja az én lelkem az Urat” mintegy válasz Erzsébet Máriát magasztaló üdvözletére. Mária  egyértelműen elutasítja Erzsébet hódoló szavait, és figyelmünket a hatalmas Isten felé irányítja. Saját személyének csak annyi szerepet szán ebben, hogy teljes szívvel örül annak, hogy Isten kiválasztotta, és eszközül használja őt ígéreteinek megvalósulásában, és ezt kegyelemnek tartja, és semmiképpen sem érdemnek. Magát Isten kicsiny, elesett, alkalmatlan és méltatlan eszközének tudja, akit Isten érthetetlen és meg nem érdemelt kegyelme mégis kiválasztott, és felhasznál tervei, ígéretei megvalósulásában. Máriát tehát nem az erényei és nem a hite emeli mások fölé, hanem Isten választása, ez a választás pedig nem az érdemek szerint történik, hanem kegyelemből. Isten nem küldi el előbb az ő választott embereit pályaalkalmassági vizsgálatra, az Ő kegyelme nem függ az ember alkalmasságától, képességeitől, érdemeitől, Isten kegyelme megelőlegezett kegyelem, amelyre legfeljebb válasz lehet a hitben járó élet, de semmiképpen nem előfeltétele.

Mária Istent magasztaló éneke először tehát azt mondja el nekünk, hogy Isten senkitől, tőlünk sem kér rendkívüli képességeket, erényeket, teljesítményeket. Isten kegyelme megszólít és hív minket, mindenkinek szól, és mi csak annyit kell, hogy megtegyünk, hogy erre a felénk is áradó kegyelemre alázatosan és szerényen azt feleljük: Igen Uram, történjen velem a Te beszéded szerint.

Mária éneke arról is szól, hogy a múltban, mindabban, ami vele eddig történt, felismeri Isten hatalmas tetteit. Hogy ez mennyire nem volt egyszerű, ahhoz érdemes felidézni Mária múltját. Mi is történt vele? Egy egyszerű, talán nem tévedek, és nem is bántom meg senki érzékenységét, ha azt mondom, hogy műveletlen, szegény falusi kislány egyszer csak valami rendkívülit él át. Angyal jelenik meg neki, és bejelenti, hogy Isten kiválasztotta őt. De ez a kiválasztás nem azzal jár, hogy csodálatos ismeretek, képességek birtokában lesz, hanem egészen hétköznapi módon szólva: terhes lesz! Abban a korban a zsidóságban hallatlanul nagy szégyen volt, ha egy leány házasságon kívül teherbe esett. Megvetetté, megítéltté, kitaszítottá lett, akitől mindenki elfordult: a szülei, a családja, a zsinagóga, családi és vallási, társadalmi számkivetetté vált. Ezért olyan nagy dolog jegyesének, Józsefnek az a magatartása, hogy amikor kiderül a dolog, nem akarja nyilvánosan megszégyeníteni Máriát, bár minden joga megvolna rá, mégis inkább csendben, feltűnés nélkül akarja felbontani jegyességét. Csak az újabb isteni beavatkozás, az álmában megjelenő angyal üzenete, hogy: „ne félj magadhoz venni Máriát, mert aki benne fogant, az az Istentől származik”, téríti el Józsefet szándékától.

Mária ebben a megalázottságban is felismeri Isten útját, és magasztalni tudja Őt mindazért, amit Isten tett vele. Mert nem az útra, hanem a célra néz, arra a célra, amely felé éppen ezen az úton vezet Isten terve.

Vajon mi felismerjük-e múltunk, életünk nehéz eseményei mögött is Isten terveit, útjait? És vajon tudunk-e a nehéz, talán néha megalázó, vagy szenvedéseken át vezető utakért, eseményekért is hálát adni, és magasztalni értük Istent? Nem azért, mintha jó lett volna az, ami történt velünk, hanem azért, mert Isten cselekedett, és mert felismertük, hogy mindazzal, ami történt Istennek terve volt az életünkben. Ígéreteit váltotta be, nevelt, formált bennünket, eszközül használt minket. Múltunkra, eseményekre visszanézve tudjuk-e mondani Máriával együtt: „Hatalmas dolgokat cselekedett velem az Úr”?

A harmadik dolog, amire Mária Istent magasztaló éneke, a Magnificat tanít bennünket, hogy boldogok legyünk. Mária énekéből évezredek messzeségéből is sugárzik a boldogság. Annak a boldogsága, hogy megszólította, kiválasztotta őt az Isten, hogy belenyúlt életébe, hogy munkálkodásának eszközéül használja őt. Annak a boldogsága, hogy jó Istent megtapasztalni, jó Istenhez tartozni, jó benne hinni, bízni, jó az embernek az Isten kezében tudni magát. Látszik-e rajtunk is ez a boldogság? Látszik-e rajtunk a hit boldogsága, az Istenhez tartozás boldogsága, annak a boldogsága, hogy megtapasztaltuk Isten ígéretének beteljesedését, hogy ismerjük Jézust, hogy jó nekünk kereszténynek lenni? Ha valóban így éreznénk, nem lenne a szánkon annyi panasz, siránkozás, elégedetlen morgás. Hiszen aki meglátta életében Istent, annak ujjong a lelke, mint Máriának.

Végül még egy, amire Mária éneke tanít minket: arra, hogy Isten beváltja, teljesíti ígéreteit.

Életünket és világunkat nézve sokszor kételkedünk ebben. Hol van az ígéret beváltása, hogy Isten szétszórja a gőgösöket, hogy letaszítja trónjukról a hatalmasokat, hogy felemeli a megalázottakat és javakkal lát el éhezőket? A harmadik évezred elején is gőgösek a pénz hatalmát élvezők, uralkodnak az erősek, népek, nemzetek, embercsoportok élnek megalázottan, és a világ kétharmada éhezik. És itt van még a végtelen önzés, a hatalmon lévők aroganciája, a mások lenézése. De hol van itt jelen Isten?

És mégis, Mária arra tanít meg, hogy mindezeken felülemelkedhet az, aki Jézust várva nem engedi, hogy úrrá legyen rajta a csüggedés. Isten nem feledékeny, ha megígért valamit, azt véghez is viszi. Nem mindig, sőt, általában nem úgy, ahogyan mi azt elképzeljük, várjuk. A Messiás, a Krisztus eljövetelét sem úgy valósította meg, ahogyan azt az Ószövetség népe elképzelte. Mária életében sem úgy cselekedett, ahogyan azt Mária várta volna. És mégis eljött a Messiás, megszületett Mária gyermeke, Jézus. Az út meglepő volt, de az ígéret teljesült. Isten megígérte, hogy jelen lesz ebben a világban, hogy Megváltó születik ebbe a gondokkal, szenvedésekkel, bűnökkel terhes világba, hogy felkarolja az embert és irgalmas lesz. És valóra váltotta ígéretét; hiszen itt van közöttünk, velünk Jézus, és örökre benne marad a világban. Ő a mi életünk legdrágább, féltve őrzött kincse. Erről szól, ezt hirdeti Mária Erzsébetnél tett látogatásának ünnepe, erről tesz hitet az ötödik evangélista, J. S. Bach is csodálatos kantátájával.