Balicza Iván – Pünkösdi ökumenikus vesperás – 2003. június 7.

Pünkösdi Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! 

Tíz év igazán nem sok az egyház kétezer éves történetében, a mi első kerületi felekezeteink történetében mégis egy kis egyháztörténet. Ennyi ideje már, hogy Pünkösdkor találkozunk, hogy közös vesperással ünnepeljük meg a Szentlélek eljövetelének napját, az egyház születésének és egységének ünnepét. Öröm, szeretet és hála hoz össze bennünket, és ezzel az örömmel, szeretettel és hálával köszöntöm most minden testvérünket, reformátusokat, római és görög katolikusokat, evangélikusokat, akik ma este is eljöttek, hogy egy szívvel és egy szájjal, egy lélekkel dicsérjük Krisztust, a mi egy Urunkat.

Nem tudom, kinek mond valamit közülünk Helmuth Thielicke neve. Helmut Thielicke a 20. század egyik legnagyobb német evangélikus teológusa volt, egyetemi lelkész, a hamburgi nagy evangélikus dóm híres igehirdetője, akinek több teológiai könyve és igehirdetés gyűjteménye is megjelent. De arról is közismert volt, hogy milyen mélyen ápolta az ökumenikus kapcsolatokat, a világ minden táján. Egyik könyvében így meséli el egy ilyen élményét. Dél Afrikában járt, és a herero törzs kicsiny keresztény közösségének tagjaival találkozott. Együtt térdeltek a puszta homokos földön, az úrvacsorát ünnepelték. Senki nem értette egy szót sem abból, amit a másik mondott, írja Thielicke. De amikor a kezemmel a kereszt jelét rajzoltam a kenyér fölé, és kimondtam Jézus nevét, a fekete arcok felragyogtak. Ugyanabból a kenyérből ettünk és ugyanabból a gyökérből készült pohárból ittunk, és ők nem tudták, hogyan mutassák ki szeretetüket irántam. Soha nem láttuk egymást, földrajzi, kulturális és szociális távolságok választottak el minket egymástól, de átöleltek minket nem e világból való kezek. Ekkor kezdtem megérteni a Pünkösd csodáját. Megértettem az Egyház titkát: nem e világból való kezek ölelnek minket. Így ír Thielicke.

És most bocsánatot kérek, különösen is bocsánatot kérek katolikus testvéreinktől, hogy amit mondok, az ünneprontó, szomorú lesz. Nem megbántani akarom katolikus testvéreinket. De el kell mondanom egy másik történetet, ami nem a 20. században, hanem a 21.-ben történt, ezen a héten. Berlinben volt vasárnap a német evangélikus egyházi napok, amely ökumenikusnak volt meghirdetve, a római katolikus egyház is részt vett rajta. Mivel mind katolikus, mind evangélikus részről egyre jobban szeretnék, igénylik az úrvacsorai közösséget is egymással, a katolikus egyház vezetői előre figyelmeztették híveiket, hogy ez nincs megengedve. Ennek ellenére voltak, akik nem törődve a figyelmeztetéssel, szívük és hitük szerint döntöttek. Így tett egy katolikus pap testvérünk is, és hogy jelezze, nem ért egyet a hivatalos állásponttal, testvéreinek tartja az evangélikusokat, részt vett az evangélikus úrvacsorában. Szerdán püspöke magához rendelte, felfüggesztette papi hivatalából és eltiltotta az áldozástól.

Ha most keserű és cinikus akarnék lenni, azt mondhatnám: milyen jó, hogy a dél afrikai hereróknak nincsenek teológusaik – az ő teológiájuk csak annyi: szeretik Krisztust és szeretik mindazokat, akik Krisztushoz tartoznak. Az ő teológiájuk ennyi, többet nem kérdeznek.

Tudunk-e egységben lenni? Meg tudjuk-e mutatni a szétszakadozott egyháznak és a széthúzó, pártoskodó társadalomnak, világnak, hogy van Valaki, akinek nem e világból való kezei ölelnek át minket? Hogy lehetnek véleménykülönbségek köztünk, láthatunk másként teológiai kérdésekben, de az egy Atya gyermekei egymásnak testvérei? A testvérek pedig szeretik és elfogadják egymást.

Erre az egységre mutat Pál apostol, amikor azt írja az efezusiaknak: „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja mindeneknek.”

Nincs katolikus, református, evangélikus Jézus. Nincs katolikus, református, evangélikus hit. A hitvallások lehetnek különbözőek, de hit csak egy van: a Jézus Krisztusban való hit. És nincs katolikus, református, vagy evangélikus Isten. Isten csak egy van, aki mindeneknek Atyja. Erre tanít az Ige, erre tanít a Szentlélek.

Pünkösdkor az egyház csodája áll előttünk, hogy emberek, akiket sok emberi gondolat, vélemény, szokás, társadalmi, szociológiai, kulturális különbség választ el egymástól mégis átélik, hogy nem evilági karok ölelik át őket és eggyé lesznek szeretetben, megértik és elfogadják egymást. Ezek azok a pillanatok, amikor Isten Lelke munkálkodik közöttünk és mi egy szívvel, egy szájjal, egy lélekkel kezdjük el Istent dicsérni.

Ma úgy tűnik, hogy a fellángolt ökumenikus lendület tüze takaréklángon ég csupán. De a Szentléleknek semmiféle intézmény, teológia, senki nem szabhat korlátokat – ott munkálkodik, ahol akar. Ahol pedig imádkoznak érte, ahol engednek neki, ott bizonyosan munkálkodik, és áttörést hoz. Milliók szívében ébreszti fel a vágyat, hogy a krisztushívők közössége váljék újra eggyé, Krisztust megvalló és őbenne eggyé forró szeretetközösséggé Így akarta ezt mindnyájunk Ura, Jézus, ezért imádkozott főpapi imájában.

Ma tehát mi Jézus akaratának megfelelően vagyunk együtt. És mit kell tennünk, ha az ünnep elmúlik? Élnünk kell tovább a Szentlélek vezetése alatt. Jobban, intenzívebben, radikálisabban kell megélnünk kereszténységünket. Legyünk valóban keresztények, krisztusi, Krisztushoz hasonlító emberek. Hiszen a kereszténység nem elmélet, hanem élet. A hit mindig megélt hit, életstílus, amely tetteinkben mutatkozik meg. A hit tisztaságban, szeretetben, reménységben élt élet. A reménységhez hozzátartozik az imádság. Akik most együtt vagyunk, mostantól fogva imádkozzunk rendszeresen egymásért, és felekezeteink megbékéléséért, az egység megvalósulásáért. Így lesz pünkösdi ünneplésünknek továbbvivő eredménye.   Ámen.