Balicza Iván – Egy test tagjai vagyunk – 1Kor 10, 15-17

Textus: Úgy beszélek hozzátok, mint értelmes emberekhez: ítéljétek meg magatok, amit mondok. Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megtörünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e? Mert egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk. (1 Kor 10, 15-17)

Keresztény gyülekezet, szeretett testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Családi életünkben fontos szerepük van a közös étkezéseknek. Amikor asztalhoz ülünk, hétköznaponként sajnos már leginkább csak este a vacsorához, vasárnap az ünnepi ebédhez, ez több mint egyszerű táplálkozás. A családi közösség megélésének alkalmai ezek, amikor beszélgetünk egymással, el lehet mondani mindazt, ami történt, ilyenkor beszélünk egymásnak gondjainkról, terveinkről, mindarról, ami közösen érint és érdekel minket. Örülünk az együttlétnek, az együvé tartozásnak, a közösségnek. Nagy kár, veszteség és néha családok életét súlyosan érintő hiány, hogy a közös étkezések sok családban egyre ritkábbak, az összetartozás élménye, ereje ezáltal egyre kisebb lesz. Pedig többféle jelzést is ad az, hogy együtt ülünk az asztalhoz. Nekem is terítettek, – itt a helyem. Értem is főztek, és közben gondoltak arra, hogy mit szeretek, - törődnek velem. Tőlem is várják, hogy beszélgessek, – érdeklődnek utánam, fontos vagyok.  

Ezt a hétköznapokból vett képet veszi elő Pál apostol, amikor az úrvacsorai közösségről szól a korinthusi keresztényeknek. Arról szól, hogy azok, akik Jézus asztalának vendégei, közösségben vannak nem csak Jézus Krisztussal, hanem egymással is.

Mi általában úgy tekintünk az úrvacsorára, hogy benne az értünk, a bűneinkért meghalt, és feltámadt Jézussal kerülünk szent és életújító közösségbe. Jézus teste, érted adatott, Jézus vére, érted ontatott ki; halljuk a szavakat, és talán magunkban mondjuk: értem adatott, értem ontatott ki. Vagy csak annyit válaszolunk, hogy: ámen, úgy van, hiszem. Ez a Jézussal való titokzatos közösség bűnbocsánatot ad, és új életerőt, mert az úrvacsora az élet kenyere, ahogyan Jézus maga mondta: az én testem bizony étel, és az én vérem bizony, ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak élete van.

Pál apostol azonban nem áll meg itt. Ő tovább lát, és az úrvacsora másik, a vertikális dimenzió mellett a horizontális dimenzióját is elénk tárja. Azt, hogy Jézus asztalánál, miközben az élet kenyerét esszük, egymással is közösségbe kerülünk.

Az első keresztény gyülekezeteknek éppen ez a közösség adta az erejét, ez ajándékozta meg őket az összetartozás élményével. Ez formálta őket, hogy ne csupán egy azonos ideológiában, egy hitben élő emberek halmaza legyenek, mint például egy futballcsapat szurkoló tábora, hanem egy szervesen összenőtt élő test, amelyet a testvéri szeretet vérkeringése lát el a legkisebb sejtig. Hiszen az úrvacsorában mindannyian Jézus testéből és Jézus véréből részesedtek, és ahogyan a vérrokonokat összeköti, hogy ereikben közös vér folyik, úgy köti össze Jézus vére a keresztényeket.

Ezt a közösséget gyakorolták és élték meg az őskeresztények minden nap. Összejöttek az Úr asztala köré, együtt étkeztek, mint egy család tagjai, és vették az úrvacsorát, mint Jézus családjának tagjai. És örültek Jézusnak, és örültek egymásnak. Ez a Jézussal és egymással megélt közösség volt az egyház titka és az ereje.

Ma is így van. A konfirmandusoknak is tanítjuk Luther szavait, hogy: Ott van egyház, ahol az ige hangzik, és a szentségekkel élnek. Erőtlenné lesz az egyház, és erőtlenné lesz a keresztény ember, ha sem igét nem hallgat, sem az úrvacsorával nem él. Megszűnik az összetartozás, közösségből közönséggé lesz, és végül széthullik az egyház, ha nem fűz össze minket Jézus teste és vére. Aki nem, vagy csak nagyon ritkán megy Jézus asztalához, aki nem vesz úrvacsorát, az nem érezheti az összetartozását sem Jézussal, sem a többi kereszténnyel. Hadd mondjam el, hogy azért is érzem budavári gyülekezetünkben az együvé tartozás erejét, mert sokan vagyunk itt, akik rendszeresen, hetente odamegyünk Jézus asztalához, együtt vagyunk, hogy részünk legyen az ő testében és vérében, összemosolygunk az oltárnál, vagy amikor helyünkre megyünk, átéljük, hogy nemcsak Jézussal, de egymással is egyek lettünk. Nem ismeretlenként ülünk már a padokban, hanem mint testvérek. Mert ahogyan Pál apostol írja: Egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk. Csak azt tudom kívánni, hogy azok is, minél többen vágyódjanak erre a közösségre, akik valami oknál fogva távol maradnak a közös asztaltól. Jézus nekik is készített helyet.

Ez a testvéri közösség akkor sem szűnik meg, amikor kilépünk a templomból. Ha találkozunk az utcán, a piacon, szeretettel köszöntjük egymást, talán pár szóra meg is állunk. Számon tartjuk egymást, észrevesszük, ha valakit már hetek óta nem láttunk, érdekel, hogy a másik hogy van, beteg-e valaki, valamilyen gond, teher nyomja-e a szívét. Tudom, hogy vannak közöttünk ilyen testvérek, akik meglátogatják a beteg testvért, felajánlják segítségüket, és ha segíteni nem is mindig tudnak, de legalább meghallgatják, és elmondanak vele, vagy érte egy imádságot. Mert együtt voltunk Jézus asztalánál. Testvéreim, ne felejtsük: egy test vagyunk mindnyájan, akik az egy kenyérből részesedünk.

Utoljára itt még egy témát meg kell említenem, éppen ezzel az egy kenyérből való részesedéssel kapcsolatban. Ez pedig nem más, mint a kereszténység legnagyobb betegsége, szégyene és botránkoztatása, hogy nem tudunk Jézus egy asztala köré összegyűlni. Bármennyire is beszélünk az ökumenéről, bármennyire is vannak örvendetes eredmények az egységre való törekvésben, addig, amíg nem engedjük a másfajta felekezetű keresztény testvért templomunkban a közös asztalhoz, addig nincs egység. Lehet ennek bármiféle oka, az úrvacsoráról való másfajta tanítás, egyházjogi törvény, más gyakorlat, Jézus asztalának összekötni, és nem szétválasztani kell az egyházat. Közülünk talán mindenki tudja, hogy az evangélikus egyház senkit nem utasít el, aki Jézus asztalához szeretne jönni. Jézus maga mondta: Aki énhozzám jön, azt én semmiképpen nem küldöm el magamtól. Ezért mi sem küldünk el senkit, mert az Úr asztala nem a miénk, mi is csak vendégek vagyunk, hogy jönne ahhoz az egyik vendég, hogy elküldje a másikat. Ha valakit Jézus hív meg, úgy, hogy vágyódik úrvacsorát venni, akkor örülünk, mert ő is testvérünk, és helyet szorítunk neki. És ha úgy adódik, hogy közülünk valaki más felekezet templomában érez meghívást az úrvacsorára, nyugodt szívvel és jó lelkiismerettel éljen vele, nem követ el bűnt. A teríték, a forma, a szertartás lehet, hogy más, de az élet kenyere ugyanaz: ott is Jézus adja neki testét és vérét. Ha egyszer majd a bölcs teológusok is rájönnek erre, és a még bölcsebb egyházjogászok is elismerik, akkor megvalósul a keresztények egysége.

De addig is örüljünk az úrvacsorának, a Krisztussal és a testvéreinkkel való közösségnek. Készen vár minket a családi asztal, mindnyájunknak terített a házigazda, a mi Urunk, Jézus Krisztus.  Ámen.