Balicza Iván – 2010. 08. 15. – Fil 3,7-14

Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! 

Gyakran mondjuk, hogy rohanó világban élünk. Minden felgyorsult, az emberi tudásanyag öt évenként megduplázódik. Harminc évvel ezelőtt álmomban sem gondoltam, hogy számítógépen fogom írni az igehirdetéseimet, hogy az internet világhálóján fogok milliónyi információ között böngészni, hogy mobiltelefonnal fogok bárhonnan bárhova telefonálni, vagy pár óra alatt elutazom olyan helyekre, ahová régen csak napok alatt lehetett eljutni. A felgyorsult világ lehetőséget ad arra, hogy időt nyerjünk, és mégis egyre kevesebb időnk van. Mert abba a véges időbe, ami az életünk, egyre több mindent akarunk beszorítani, igyekszünk minél több célt megvalósítani. Ezért mi is rohanunk, lehetőségek és célok után, és soha nincs időnk. Nincs időnk egymásra, nincs időnk önmagunkra és nincs időnk a lelkünkre, Istenre. Rohanó világban élünk, rohanó emberek vagyunk, de egyre felszínesebben élünk.

Egy utazó írta, hogy amikor az indiánokkal volt, azok egy idő után megálltak, leültek, beszélgettek, és amikor siettette őket, hogy tovább kell menni, akkor azt mondták: Nem, már nagyon sokat jöttünk és nagyon gyorsan. Most meg kell várnunk, amíg a lelkünk utolér minket.

Michel Quist francia pap a Nincs időm című meditációjában így imádkozik:

Mindenki rohan, mindenki szalad az idő után, hogy időt nyerjen.

Bocsánat: nincs időm, ezer más dolgom van - mondják.

A gyermek játszik, nem ér rá.. majd később.

Az elemistára házi feladatai várnak, nem ér rá... majd később.

A középiskolásnak különórái vannak, nem ér rá... majd később.

A fiatalember éppen szórakozik, tanfolyamra jár, sportol; nem ér rá... majd később.

Az új házas napestig dolgozik, új lakását rendezi, nem ér rá... majd később.

A családapának kenyeret kell keresni, gyermekei vannak, semmire nincs ideje... majd később.

A nagyszülőknek unokái vannak, nem érnek rá... majd később.

Azután már késő!... Soha többé nem lesz már idejük semmire...

Földi idejüket rohanásban töltik el, s idő hiányában célba sosem érnek!...

Uram, Te nem tévedsz soha, amikor az időt megszabod az embereknek: Mindegyiknek kimérsz annyit, hogy az általad kitűzött célt teljesíteni tudja. De nem szabad ezt az időt múló kis célokért elvesztegetni, elpazarolni.

Uram, kegyelmedet kérem, hogy a nekem adott időben lelkiismeretesen, jól végezhessem el azt, amit elvársz tőlem, és életem célját elérjem.

Nem azzal van baj, hogy nincs időnk. Azzal van baj, hogy van ezer célunk, de nincs egy életcélunk.

Pál apostol, akinek a filippiekhez írt leveléből hallottuk a felolvasott részletet, szintén rohanó ember volt. Ő azonban nem öncélúan, a maga által kitűzött célok felé rohant, hanem Isten felé. Az ő életcélja istencél volt. Ennek a célnak, az Isten Krisztus Jézusban neki adott elhívásának rendelt alá mindent. Minden mást pedig értéktelennek, szemétnek, kárnak ítélt. Pál életfilozófiáját így is meg lehetne fogalmazni: Ami nem Krisztus felé visz, az értéktelen, sőt, kár; ami Krisztushoz visz, az értékes. Ez a gondolat van a 15. sz-i svájci misztikus remete, Flüe-i Miklós mély imádságában:

Én Uram, én Istenem,
vedd el tőlem mindenem,
ami gátol Feléd!

Én Uram, én Istenem,
add meg nekem mindenem,
ami segít Feléd!

Én Uram, én Istenem,
fogadd el az életem,
hadd legyek egészen a Tiéd!

Pál vallomásából egy szót szeretnék kiemelni. Azt mondja az apostol, hogy igyekszem, hogy meg is ragadjam, ti. a célt, Krisztust. Amit így fordít a Bibliánk, hogy igyekszem, ez a görög nyelvben úgy van, hogy diókó. És ez a szó erőteljesebb tartalmú, mint az igyekszem, amiben egy kicsit a sikertelenség és az előre mentegetőzés is benne van. A görög diókó azonban olyasmit jelent, hogy törekszem, hajszolok, rohanok, sietek. Nem érek rá megállni, más célokat nézegetni, más utakon kitérőket tenni. Lehet azt mondani, hogy Pál beszűkült látókörű volt. Azonban az élet azt igazolja, hogy célhoz csak azok érnek, akik eltökéltek, és a szemüket nem fordítják el a céltól.

Rohanó világban élünk, és rohanó emberek vagyunk. Mi után rohan a világ? Pénz, siker, karrier, élvezet, hatalom, egészség, hosszú élet, és hasonlók. Mi is ezek után a célok után rohanunk? Vagy az egyetlen maradandó, örök cél után, Isten után? Milyen a mi életünk: öncélú, vagy istencélú?

A célváltás nem úgy megy, hogy elhatározzuk: mostantól Krisztus a célom. Hanem úgy, ahogyan Pálnál is történt: mert megragadott engem a Krisztus. Ott a damaszkuszi úton meglátta és felismerte Krisztus hatalmát és kegyelmes szeretetét, és ez lenyűgözte őt, megváltoztatta, megállította, új töltetet adott a lelkének. Onnantól kezdve lett Pál életcélja Krisztus lett.  Megtapasztalt valami nagyot, amiről korábban sejtelme sem volt, a Krisztus szeretetét, és ez halványít el benne minden más értéket. Mert a Krisztussal való összehasonlításban minden más értéktelennek, kárnak és szemétnek bizonyul. A Krisztusért, az ő ismeretének páratlan gazdagságáért ad fel mindent, és éppen ez a „Krisztusért” a döntő. Pál a feltámadott Jézus Krisztusban megtalálta az igazi értéket, az emberi élet örökértékű célját. Ezután törekszik, ezt igyekszik megragadni. Jól tudja, hogy még nem érte el, hiszen a Krisztussal való közösségre törekvés egy egész élet programja. Ezért mondja: Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, tudom, hogy nem értem el még a célt: de törekszem! És ez azt jelenti, hogy nem nyugszom bele a gyarlóságaimba, nem térek napirendre a bűneim, bukásaim, kudarcaim fölött, hanem nekifeszülök, minden erőmet beleadom, mert tudom, hogy megragadott Jézus, az övé vagyok, elhívottja vagyok, az ő megbocsátó kegyelméért elfelejthetem azokat, amik a hátam mögött vannak, és az Ő feltámadásának erejével megújulva futhatok tovább az Ő pályáján az igazi érték, a cél, a krisztusi emberség felé.

Kérjük az Urat, hogy így ragadjon meg minket is, hogy mi is felismerjük az igében, és az úrvacsora bűnbocsátó szentségében Krisztus irántunk való személyes szeretetét, kereszthalálának és feltámadásának nekünk szóló ajándékát, és a Szentlélek felébressze bennünk az igyekezetet, hogy megragadjuk Krisztust, és istencélú emberek legyünk.  Ámen.