Vita a győri pápaszobor köztéri felállításáról

Demokráciában tehetségük, hírnevük, személyiségük okán olyanok is kaphatnak emlékművet, akik sok tekintetben nem egyesítik, hanem pártolókra és ellenzőkre osztják a közvéleményt. Vitatható, de markáns arcélű közszereplők alakját is bronzba lehet önteni, ha beleférnek a demokráciába. Csak akkor ennek oda-vissza működnie kell. Kölcsönösen tolerálni muszáj a túloldal hőseit, akiket mi esetleg nem (vagy kevésbé) tartunk hősöknek. Vagy ha ez nem megy, akkor csak olyanok kapjanak emlékművet, akiket szinte mindnyájan tisztelni tudunk.

Okozott némi lokális vihart a Győrben tervbe vett pápaszobor. Eme ügyet papíron az Arrabona Városvédő Egyesület és az Összefogás Polgári Egyesület karolta fel. De mivel a városvédők elnöke KDNP-s városatya is, a dolog mögött – közvetve – ott állhat az észak-dunántúli várost irányító jobboldali többség. A városvédők honlapja szerint Pápai Lajos katolikus megyéspüspök is támogatja javaslatukat.

Nem úgy a baloldali Városi Tükör. A Népszava ingyenes közéleti lapjaként megjelenő helyi orgánum úgy véli: „A lakosság mintegy 13 százaléka vallásos, a többiek viszont nehezen emésztik meg, hogy épp egy pápaszobrot készülnek felállítani püspöki támogatással.” Bakó Ferenc, a győri Civil Kurázsi Kör vezetője akképp látja: a dolog, „mostanság sem erkölcsi, sem politikai értelemben nem aktuális, különösen, hogy polgármesterünknek és az önkormányzatnak nincs arra pénze, hogy a győri Hősök Emlékművet kivakarják az évtizedes piszokból”.

Tény, hogy a város csúcsvezetése szívügyének tekinti II. János Pál emlékét. A Győri Nemzeti Színház előtti teret is róla nevezték el. Ugyanakkor aligha ildomos az ügyet épp a katolikus pedofilbotrány tetőpontján erőltetni. A kérdést higgadtan kellene kezelni. Főszabályként leszögezhetjük: az utca-átkereszteléseknél, köztéri szoborállításoknál nem árt az óvatosság. A döntés indokoltságát az idő múltával lehet elbírálni. Nemcsak élő személyekről tiltott az európai kultúrkörben nyilvános teret elnevezni. Haláluk után is javallott legalább húsz-harminc évet várni, hogy meglegyen a történelmi perspektíva. Persze nagy formátumú, konszenzusos megítélésű személyeknél lehet kivételt tenni az utóbbi szabály alól. Karol Wojtyla azonban nem tartozik ezek közé.

Nagy formátumú volt, de integratív személyiség nem. Rengetegen, a hívek százmilliói  szerették, de majdnem ugyanennyien – ha nem többen – bírálták, néztek rá ellenszenvvel. Például az ugyancsak százmilliós homoszexuális közösség, akiket ő bűnösnek tartott. Az abortusz, a fogamzásgátlás, az embrionális őssejtkutatás támogatói, akiket elítélt. Olyan keresztény hívők, akik vitatták a cölibátus létjogosultságát, amelyhez ő göcsösen ragaszkodott. Rengeteg halálos beteg (és rokonaik), akik jelentős részben az ő merev ideológiai látásmódja okán nem élhettek a kegyes halál szenvedéseket rövidítő lehetőségével. Egyháza politikai nyomást gyakorolt a világi kormányokra, tömegeknek okozva érdeksérelmet.

Úgy vélem, II. János Pál nem volt „a világ” vagy „a nemzet” hőse. A katolikus tanítás szerint élők ikonja volt, aki persze a kommunista rendszerekkel szemben a vallásszabadságért folytatott harca révén a laikusok megbecsülését is kiérdemelte. De elsődleges feladata rá emlékezni mégiscsak azoké, akikhez tartozott. Pillanatnyilag a legjobb kompromisszum az volna, ha egyházi területen (katolikus szentélyben, templomkertben, iskolaudvaron) vagy az egyház által az önkormányzattól megvásárolt, kibérelt térszeleten lenne felállítva a szobor. Természetesen a másik oldal érvelésében, szempontjaiban is van kifogásolni való. Például arra hivatkozva ellenzik a szobrot, hogy a lakosságnak csak 13 százaléka vallásos, a többiek viszont közömbösen vagy ellenszenvvel tekintenek az indítványra. Ilyen alapon ugyanis más oldalról egy jórészt a homoszexuális, zsidó, cigány stb. közösségen belül (és a kisebbségvédő értelmiség berkeiben) népszerű figurának sem lehetne szobrot emelni, mondván: őt csak néhány százalék érzi magáénak, az előítéletes többség nem. Nyilvánvaló, hogy ez a logika sincsen rendben, és aligha védhető.

Két út járható: egyik, hogy az önkormányzat, a kormány csak évtizedek óta elhunyt, illetve majdhogynem konszenzuálisan tisztelt hírességeknek adományoz utcanevet-szobrot. A megosztó személyeknek pedig – függetlenül a világnézeti hovatartozásuktól – tisztelegjen ama közösség, melyhez tartoztak. Ennek hátránya, hogy a köztéri emlékezésben is uralkodóvá válhat a konformista középszer. Csak szürke egyéniségek, robbanásmentes emberek kapnának szobrot, tabudöntő, polgárpukkasztó, népszerűtlen, de igaz gondolatokat felvető, valamely általánosítóan kirekesztett vagy lenézett populációhoz tartozó, a divattal szembemenő, korukat évtizeddel-évszázadokkal megelőző zsenik pedig nem, vagy csak késve részesülhetnek effajta elismerésben.

A másik lehetőség, hogy a politikai hatalom konfliktusgerjesztő, vitakavaró, ugyanakkor vitán felül tehetséges embereknek is adna szobrot, de mindenféle különbségtétel nélkül. Vagyis nemcsak a szívének kedves normafeszegető, konvencióktól – a tradíciótól vagy modernitástól elütő – celebet jutalmazza. Hanem olyanokat is, akik gyökeresen más értékrendet, ízlésvilágot reprezentálnak. Eme felfogásban például az önkormányzat feladata nem az őt politikailag legitimáló alkalmi többség felfogásának, nézeteinek kizárólagos szolgálata a nekik tetsző emberek jutalmazása, utólagos elismerése révén. Hanem a szélesebb közönség (és az azon belül található sokféle kisebbségi identitás)  – adott esetben egymással feleselő-csatázó – hőse előtti, világnézetileg semleges főhajtás. Természetesen ez sem lehet korlátlan vagy parttalan. Demokratikus közösségben utcanevet, szobrot csak olyanok kaphatnak, akik teljesítették a jogállamiság, a tolerancia, a pluralizmus minimumát.

Pápaügyben amúgy a baloldal sem következetes. Gyurcsány Ferenc 2004 decemberében, vatikáni útján kemény diplomáciai pengeváltásba bonyolódott az egyházzal a magyar klérus politikai szerepvállalását kifogásolva. Nincs ezzel semmi gond, természetes, hogy egy baloldali-szekuláris kormányfő sok mindenben nem ért egyet a katolikusokkal. Viszont 2005 tavaszán, a pápa halálakor – nyilván ezt kompenzálandó – Gyurcsány nemzeti gyásznapot hirdetett. „A római katolikus egyház feje semmiféle értelemben nem köthető a magyar állam vagy a magyar nemzet egészéhez. Az emberi tiszteleten túl, intézményesen nem kötődnek hozzá a reformátusok, az evangélikusok, az izraeliták stb. – és természetesen a vallástalanok sem. Az összes polgárát képviselő állam gesztusa ezért indokolatlan” – írta a Gyurcsánnyal szemben pozitívan elfogult Debreczeni József Az új miniszterelnök c. könyvében. Ha pedig a világi baloldal a nemzeti gyásznappal ilyen cikkcakkot tesz, akkor nem fogja tudni a kettős mérce gyanúja nélkül ellenezni a vallásos jobboldal szoborállítását. Érdemes következetesnek lenni.