Végre itt a keresztény kurzus? – Wildmann János teológus a zsinati szellemű egyházról

– Úgy tűnik, szerepe van abban, hogy nyomozás indul a pécsi egyházmegyében elkövetett bűncselekmények gyanúja ügyében. Elégedett?

– Sokan azt gondolják, hogy én vagyok a feljelentő, pedig ez nem így van. Az viszont elképzelhető, hogy az Egyházfórumban megjelent cikkek bátorították a feljelentőt. Szeptemberben megírtam, hogy a pécsi püspökség gazdasági igazgatóját – valószínűleg – azért mentették fel hivatalából, mert a Vatikán vizsgálta az egyházmegye ügyeit, és szabálytalanságokat talált. A vizsgálat tényét az illetékesek ugyan cáfolták, ám a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkársága a cáfolat valóságtartalmát nem volt hajlandó megerősíteni. A nyomozásnak nem azért örülök, mert szeretnék valakit bilincsben látni, hanem azért, mert bízom abban, hogy a vizsgálat segít a tisztánlátásban. Elégedett viszont nem vagyok: az egyháznak már rég le kellett volna folytatnia ebben az ügyben egy belső vizsgálatot.

– Miért gondolja, hogy a püspökség tudott valamilyen törvénysértésről?

– Hozzám nagyon sok információ jutott el, papok, hitoktatók és szülők is megkerestek. Az elmesélt esetek között voltak gazdasági jellegűek, szexuális zaklatások, sőt felmerült a pedofília gyanúja is. Az egyházi hivatalok belső vizsgálatot elkerülő magatartása azért védhetetlen, mert a katolikus egyház nem fogadja el még a felnőttek homoszexuális kapcsolatát sem. Ezért az érintett egyházmegye nem hunyhat szemet, ha tudomására jut, hogy egy pap szexuálisan zaklatja a munkatársait vagy pedofil bűncselekményt követ el. Ilyenkor egyet tehet az egyházmegye: azonnal vizsgálatot indít.

– Egyik intézmény, párt vagy mondjuk multinacionális cég sem szereti saját hibáit feltárni. Márpedig – némi túlzással – a katolikus egyház is egy multinacionális intézményrendszer.

– Ez nem vitás, de azért a katolikus egyház jelentős változásokon esett át a II. vatikáni zsinat óta. Ennek lassan ötven éve, s e változásból nálunk úgyszólván semmi sem észlelhető. A legnagyobb gond, hogy a magyarországi főpapok túlnyomó többsége szerint az egyházban nincs szükség a zsinati szellemiségre.

– Milyen egy zsinati szellemű egyház?

– Svájcban éltem, s tapasztaltam, hogy ott a plébános valóban a hívőket szolgálja. Odafigyel rájuk, meghallgatja őket, segíteni próbál gondjaik megoldásában, velük együtt dönt a gyülekezet fontos ügyeiben. Nem a templomot megtöltő, a perselybe pénzt dobó alattvalóként kezeli a hívőket, hanem partnerként. Aki nem ilyen, annak esélye sincs plébániához jutni, hisz a hívők közössége dönt arról, ki lesz náluk a pap. Svájcban még püspök se lehet az, aki nem érdemli ki a hívek bizalmát. Híres eset volt, amikor a pápa egy olyan püspököt nevezett ki a churi egyházmegye élére, akit az ottani katolikusok elfogadhatatlanul maradinak ítéltek. A hívők lefeküdtek a székesegyház elé a földre, hogy az új püspök ne léphessen be a templomba, és nem fizették az egyházi adót, hanem külön számlára gyűjtötték az erre szánt pénzt. Az egyházmegye csődbe ment, és a pápa meghátrált. Hozzáteszem, hogy Svájc az egyházi önszerveződés szempontjából élen jár, s Európa más országaiban a civilek kevésbé szólhatnak bele az egyház ügyeibe.

– A magyarországi katolikus egyház korszerűtlensége némiképp onnan eredeztethető, hogy a szovjet uralom idején a papság politikai nyomás alatt volt és vasfüggöny mögött élt.

– Ez valós mentség. Az viszont védhetetlen, hogy a katolikus egyház mind a mai napig nem nézett őszintén szembe akkorimúltjával és hibáival. Az is gond, hogy a magyar katolikus egyház a rendszerváltást követően a múlt század harmincas éveinek egyházát választotta mintának. Az pedig egy feudális, barokkos, diadalmas, politizáló egyház volt. Ezért ma sem figyel a civilekre, s egyik-másik pap kiskirályként uralkodik a plébániáján. És hiába van egy plébániának civilekből álló tanácsa, az a szervezet gyakran semmibe se szól bele, miután tagjait a plébános a bólogatójánosokból választja ki.

– Említette, hogy a mai egyház politizáló. De hát mindenki politizál, az egyház miért ne tenné?

– Nem is azt kifogásolom, ha az egyház társadalmi kérdésekben hallatja hangját. A rendszerváltás óta meg is jelent néhány figyelemre méltó körlevél például a szociális problémákról, a házasságról és családokról vagy az ökológiai gondokról. Ezeket szívesen ajánlom mindenki figyelmébe. Az viszont felháborít, mert ellentétes az evangéliumok, de a II. vatikáni zsinat szellemiségével is, amikor pártpolitikai megnyilatkozásokat hallok egyházi hivatalviselők részéről. Legalább ennyire felháborít az is, amikor politikai pártok saját eszközükké akarják silányítani az egyházakat. 2003-ban egy stáb tagjaként a kormány egyházügyi tanácsadója lettem. Egyebek között azt javasoltuk, hogy az egyházaknak nyújtott állami támogatást ne ígérgetések és elvonások jellemezzék, hanem egy kiszámítható automatizmus. Nem fogadták meg a tanácsunkat. A mostani kormányzat az egyházi lojalitásért cserébe természetesen magasabb állami támogatást nyújt, és megkönnyíti önkormányzati intézmények egyházi kézbe adását, mint ezt a nyáron elfogadott törvénymódosításoknál láttuk. Sajnos vannak püspökök, papok és civil hívők is szép számmal, akik azt hiszik, végre itt a keresztény kurzus. Nem törődnek azzal, hogy ha az egyház összefonódik a politikával, akkor az egyház elveszíti önállóságát és erkölcsi hitelét.

– Nem csak a politika nem hallgat önre, az egyház sem kíváncsi a kritikai észrevételeire. Azt mondják, hogy hiteltelen, mert a hazai katolikus egyház által elutasított liberalizmust képviseli. Ezt erősíti, hogy a nyolcvanas évek elején a Beszélőben írt az egyházról elemzést, aztán két „szoclib” kormány mellett is tanácsadó volt, ráadásul tavasszal LMP-s jelöltként indult.

– Szánalmas reagálás ez, mert aki így beszél, nem az érveimre figyel. Mindig a magam álláspontját képviseltem, nem alkudtam meg soha. Se állással, se pénzzel meg nem vásároltak. Egy ideig kérdezgettem vádlóimat, hogy mit kifogásolnak az elemzéseimben, mit nem tartanak igaznak, korszerűnek, de erre sosem kaptam választ. Elintéztek azzal, hogy én dolgoztam a bolsiknak meg az SZDSZ-nek.

– Egyáltalán: vannak barátai a magyar papok és a hívők között?

– Főleg német nyelvterületen vannak barátaim, ott jó a kapcsolatom több püspökkel, pappal, teológussal. Itthon az Egyházfórum olvasóinak véleménye ad erőt nekem a további munkálkodáshoz. Sok pap és néhány püspök is szívesen találkozik és beszélget velem, s ők sokra tartják a lap szellemiségét.

– A fundamentalista vagy reformer katolikus papok egyaránt féltik az egyházukat attól, hogy az új hitek, szekták és egyházak elcsábítják tőlük a hinni akaró embereket. Ön is tart ettől?

– Nem a keresztény egyházakért aggódom, hanem azokért, akik az egyház korszerűtlensége és hiteltelensége miatt nem találkozhatnak Jézussal, s ezért pótlékot keresnek maguknak. Az emberek azért mennek új vallási közösségekbe, mert úgy érzik, ott megbecsülik, szeretik őket, és begyógyulnak a sebeik. Egyébként meg: ha a hagyományos egyházak nem tudják bekötözni az emberek sebeit, akkor semmi szükség rájuk. És nem is érdemes aggódni értük.

„A II. Vatikáni zsinatot (1962–1965) XXIII. János pápa hívta össze, aki felismerte az egyház növekvő elszigetelődését a modern világban. A zsinat elé három célt tűzött ki: az egyház belső életének megújítását, a keresztény egyházakkal való párbeszédet, valamint az egyház világhoz való viszonyának átértékelését. A pápa reformtörekvéseit „mindenekelőtt saját munkatársai akadályozták”, írja Wildmann János Egy reformzsinat üzenete című könyvében. A haladó gondolkodású bíborosoknak és teológusoknak – ez utóbbiak között volt Joseph Ratzinger, a jelenlegi pápa – azonban sikerült keresztülhúzniuk a vatikáni apparátus terveit. „Ekkor jutott érvényre mindaz, amit attól kezdve gyakran a zsinat szellemének neveztek: a nyíltság és a párbeszéd szelleme, a nyitás az elválasztott keresztény egyházak, a többi vallás és a modern világ felé.”

WILDMANN JÁNOS hívő katolikus családban született 1954-ben. Az esztergomi katolikus gimnázium elvégzése után Pécsett közgazdasági diplomát szerzett, majd felvették a központi szemináriumba. Negyedikes korában engedéllyel Ausztriába távozott. Végül Svájcban fejezte be – immár nem papnövendékként – a teológiát. 1983-ban megnősült, négy gyermeke született. Svájcban nevelő-, hit- és közgazdaságtan-tanárként dolgozott. 1986-ban hazatérését a magyar hatóságok nem engedélyezték. Ugyanabban az évben magyar nyelvű folyóiratot indított Egyházfórum címen.

Wildmann 1998-ban tért haza Magyarországra, éveken át közgazdaságtant és vallástudományi tárgyakat tanított a pécsi egyetemen. 2003-ban az egyetem felkérésére vallástudományi szakot tervezett indítani Pécsen, de a teológiai akkreditációs bizottság – ahol papok adják a többséget – leszavazta a kezdeményezést. 2006-tól egy vallásszociológiai kutatást vezetett, aminek végén nyugati egyetemek nemzetközi együttműködést ajánlottak fel neki, de a pécsi egyetem a teljes kutatócsoportot szélnek eresztette. A feleségével és gyermekeivel egy pécsi családi házban lakó teológus másfél éve munkanélküli.