Útravaló
Ötödikesek voltunk, és nem szerettük Ibi nénit, az új magyartanárt, aki öreg volt, kedvetlen és nekünk túlontúl szigorú. A magyarórák akkor voltak igazán elviselhetetlenek, és erre hetente egyszer sor került, ha nem a saját osztályunkban, hanem az alagsor egyik sötét és levegőtlen termében kellett végigszenvednünk őket, soha olyan lassan nem teltek a másodpercek, mint ott. Pedig az én helyzetem a többiekénél valamivel könnyebb volt, mert az Egri csillagokból nem volt képes olyat kérdezni, amire nem voltam kész a felelettel, csak azt meg ő nem tudta szegény, hogy tizenegy olvasás az bizony tizenegy olvasás. Viszonyunk, pontosabban az ő hozzám való viszonya mégsem ekkor, hanem húsvétkor változott meg, most már úgy hiszem, egy pillanat alatt. Forrás: Magyar Hírlap / Nagy Ottó
Sütött a nap és meleg volt, mi, fiúk kényelmetlenül feszengtünk a sötét vászonnadrágokban, zakókban, idétlen nyakkendőkben, a lányok viszont kellő öntudattal viselték az alkalomhoz illő szép ruhát. Kettős sorban álltunk a templom oldalánál, izgultunk és vártunk, pedig Pali bácsi már a fejünkbe vert, megtanított minden tudnivalót az elmúlt másfél-két évben, de mégis, az ember életében csak egyszer konfirmál. Hiába ismertük hát a rituálét, a falat kenyértől és a korty bortól kezdve, még azt is, hogy nem kell más után inni, mert Pali bácsi elfordítja majd a poharat, de szorongtunk, merthogy ezt az egész gyülekezet előtt tesszük, és nem akartunk, Istenem, mit is nem akartunk, talán megszégyenülni.
És ekkor köszönt rám Ibi néni, el se tudtam bújni, a sor elején álltam, csak köszönni tudtam neki, meg arra gondolni, hogy ez rosszabbkor nem is jöhetett volna, és kérdőn pillantottam Noémire, aki osztálytársam volt és akivel együtt jártunk bibliaórákra, hogy ebből most mi lesz?
Nem lett az égvilágon semmi, illetve semmi olyan nem lett, amit bármiben is mérni lehetett volna, főleg nem kivételezésben vagy érdemjegyben. A magyarórák nem változtak, de az órán kívüli viszony enyhült. Röviddel később öreganyám a szokottnál kicsit melegebben ölelt meg, és azt mondta, büszke rám, amit nem értettem, de aztán elújságolta, hogy találkozott Ibi nénivel, az Ibollyal, így mondta, aki az utca végén lakik, az ő oldalukon, a Bakonyér mellett, és akivel évtizedek óta köszönnek egymásnak, de az Iboly most megállt vele beszélgetni, hogy Nagy néni, de rendes unokája van, láttam a templomban konfirmálni. Ennyi volt csak, nem több, de attól kezdve, amíg éltek, nagyobbat köszöntek egymásnak.
Annak az évnek még egy hozadéka volt számomra, Ibi néni elmondta, hogy a templom előtt az 1849. június 27-i ihászi csata emlékműve áll, emiatt később mindig kivettem a domborművön látható ember szájából a cigarettacsikket, és elmondta azt is, hogy van ott két mellszobor is. Petőfié és Jókaié. A szobrokon lévő feliratokat meg kellett tanulnunk, „A kürtkebelbe fú Lehel, s a kürt riadva énekel”, így szól Petőfié, s Jókaié: „Áldott legyen a láng, mely utamra rávilágított.”
