Trónust készít XVI. Benedek pápának a nágocsi restaurátor

„Rostás Árpád vagyok, műbútorasztalos művész”, így fogalmaz honlapján, ahol kifogástalan eleganciával mosolyog a biztató jövőbe. Hetykén, csípőre tett kézzel. Semmi kusza magyarázkodhatnék, semmi „elnézést, hogy cigány vagyok” érzés nincs a megjelenésében. Vándorasztalosnak, dolgos cigányembernek tudja magát, miért is exkuzálná magát bármi miatt.
Személyisége a büszkeség és a szerénység, a gazdaság és a szegénység különös elegye. A kalandos életű restaurátor életének kettősségét fokozza, amint betekintünk a kaposvári fafeldolgozó telephely egyik lelakott kutricájába, ahol több száz éves patinás bútorok egymás hegyén-hátán várnak megújulásra, és ahol alkalmasint a művész is álomra hajtja fejét hatalmas művészeti albumok között. Nincs is időnk az osztályon aluli kvártély minőségén megütközni, máris elmagyarázza: éjnek évadján gyakorta elkapja az ihlet, és akkor nekiül, rajzol, dolgozik.

A munka a mindene. Gyermekkorában kezdődött e kaland, halljuk a lendületes beszédű mester történetét, aki bútorról bútorra haladva merülne el egy-egy új fejezetben. Nehéz szövegösszefüggésben tartani, de a kusza részletek, akár a II. Rákóczi Ferenc örökéből származó tölgyszekrény vagy Sissi hercegnő udvaron időző bútorának dióajtaja, összeállnak. Bár ez laikus szemmel kétséges.
„Egy perc, és bármelyiket összerakom!” – lép el egyik, majd másik alkotóelemért, hogy eloszlassa kételyünket, amit a talpalatnyi raktárok összefüggéstelennek látszó rendszere miatt fejezünk ki.

Négyéves volt, amikor gyermekotthonba került. Ma már a szüleinek is hálás ezért. Tanárainak, mestereinek nem különben, mindannyiuknak szerepe van abban, hogy kitanulta az asztalosságot. Később a restaurátori tudományokat autodidakta módon sajátította el. A nágocsi oktató-nevelő időket gótikus templom építésével hálálná meg embernek, Úrnak. Ökumenikussal, elvégre egy az Isten. A  Megbékélés templomában Magyarország történetét faragná meg a mester, és a kivándorolt magyarság világtalálkozóját is szeretné megszervezni.
A templom tervezése, s az építéshez az anyagiak előállítása folyamatban van. Az elképzelések Mújdricza Péter, a magyarföldi templom tervezőjének asztaláról származnak.

Rostás Árpád az építkezéssel a somogyi romák munkahelyteremtésének fontosságát is hangsúlyozza, s a szakképzésük lehetőségét is erősítené.
„Nézze csak – mutat egy akvarellszerű nagyméretű képet –, ez egy pápai trónus lesz. Kétszáz éves szlavón tölgyből készítettem, most mennek a kárpitosmunkák. Hazánk címerét is szeretném rátenni. Már felvettem a kapcsolatot az egyházzal, a Vatikánban szeretném átadni XVI. Benedeknek.”

A kisember gigantikus, elrugaszkodottságukban is szép terveinek ismertetése közben még mindig úton vagyunk a műhelyek között. Rostás Árpád a fotózáshoz magára ölti vegyszermarta munkáskötényét, igyekszik a középütt éktelenkedő lukat eltüntetve megkötni a pertlit, de lebeszéljük a kimódolt gesztusról. Nincs miért szabadkoznia, a vegyszer az bizony mar. És restaurátori tevékenységének elmaradhatatlan kelléke. Az adott fához sékelt speciális keveréket összeállítva varázslatra képes, pillanatok alatt száz éveket fiatalodik a fa.

A hulladéknak látszó Sissi-szekrény egyik intarziás tükörbetétjén mutatja a csodát, amint a görcsbe vetemedett anyag ismét síkban, megtisztulva vár az összeállításra. Egy kilencvenkét éves asszonynak a gyermekkorát jelenti az 1823-ból származó cseresznye-dió írószekreter, amit hagyatékának részeként újít föl.

„Ezekkel a régi bútorokkal visszaadom az emberek emlékeit” – magyarázza lelkesen Rostás Árpád. Az évszámokat, fejti ki egy 1869-es bécsi barokk szék mellett, az asztalostechnikákból, a mesterek keze nyomából tudja. Velük, hozzájuk  beszélgetve találja meg a felújítás fortélyait. Lassan olyanná válik, mint a reneszánsz nagyjai. Ötszáz év, és minden kiderül. A fiát mindenesetre Michelangelónak nevezte el.

Lépcsőfokok

Rostás Árpád antik bútorokat, műtárgyakat, templomok-, kastélyok berendezéseit, külső- és belső díszítő elemeit készíti. Bejárta Európát, restaurálta a Napkirály egyik versailles-i kastélyának parkettáját és konzolasztalát, de munkái közt találjuk a Dohány utcai zsinagóga vagy az Országház faanyag-rekonstrukcióit. „Reneszánsz ember”, igazi humanista, aki nem felejti, honnan jött. Így fogalmaz róla a Magyar Építőművészek Szövetségének honlapja budapesti előadásának beharangozójában.
A díszvendég Gyarmathy Lívia Kossuth- és Európa-díjas filmrendező volt, akinek levetítették Lépcső című 1995-ös dokumentumfilmjét, ami az akkori szemle legjobb rendezésének díját kapta.

Bocsánatkérés a magyar néptől (Részlet Rostás Árpád írásából)

„Elborzaszt, amit tesznek egyes csoportok a kisebbségiek megalázásában, de éppen így elborzaszt, amit a cigányság lelketlen kisebbsége művelt a többségiekkel... A származásomat nem akarom letagadni, de azt akarom, hogy az emberi magatartásom és a munkáim után ítéljenek meg!... Igazságtalan és erkölcstelen, hogy amíg a becsületesen dolgozó emberek csak havi 60-80 ezret keresnek, addig a segélyből élők többet kapnak. Kérdem, miért mennének el dolgozni a cigányok, ha munka nélkül több pénzhez juthatnak, mint akik dolgoznak? Megkockáztatom, hogy nem az az igazi bűnös, aki bedől és munka nélkül felveszi a szégyentelen segélyeket, hanem aki olyan körülményeket hozott létre, hogy a bűnözés lehetőségét megteremtette!”