Sztehlo után szabadon – A Gaudiopolis Evangélikus Szeretetház Békásmegyeren
Megy az újépület-vadász, de nem mindegy, hol, mire figyel. Mert azt csak a helyszínen, a tágabb környezet láttán lehet eldönteni, hogy itt vajon a kifelé vagy a befelé fordulás lesz-e a fontosabb, aztán hogy megint csak lenyúltak rólunk egy darab közterületet vagy valóban a szépen csomagolható nevével ingatlanfejlesztésnek nevezett valamivel akad dolgunk? Forrás: Népszabadság / Torma Tamás
Fotó: Petri Gábor
Békásmegyer egy az ország több száz lakótelepe közül, ahol a kádári tiltás miatt 1989 előtt nem épülhettek templomok. Azóta több is épült, rögtön a kortárs templomépítészet puritán - modern vonulatának egyik legjellegzetesebbike, Pazár Béla evangélikus temploma.
Ez, a külseje alapján oly szűkszavú téglatemplom egyértelműen befelé fordult - ott azonban a tiszta formák, anyagok és a beeső fény szinte tisztító hatással stilizálja emelkedetté a csöndet. Ami tehát a kívülállóknak - a belső tartalom ismerete nélkül - esetleg taszító minimalizmusnak látszik, nem feltétlenül az. Ez a templomsziget itt az ófalu és a panelek határán most megnőtt, mivel a templom mögötti vadonból egy újabb szeletet kimetszve felépült a szeretetház. Ezzel elveszett ugyan a templom sziluettje és körbejárhatósága, ugyanakkor a tervezők (Pazár Béla, Magyari Éva és Polyák György építész) kiterjesztve folytathatták, amit korábban elkezdtek. Erre a nagyobb tömbre is ugyanaz jellemző: a tégla és cserép összeúszó, természetes vöröse, a látvány szinte ingermentessé visszafogott egyszerűsége. Csupa jelzők nélküli, építészeti tőmondat.
Hát, mit mondjak, mifelénk templomokból, de idősotthonokból is másfajtát divat építeni. A lelkek és a fizetőképes nyugdíjasok megszerzéséért folyó tülekedésben minimum jár valami fagyiszín vagy fafaragás, és ha nem is mindig valami nosztalgiázó, neobarokk udvarház születik, azért sokkal több kellemkedés, díszítés jár.
Pazárék azonban a harsányabb mediterrán vagy osztrák gemütlich példákat követő magyar világban inkább észak felé figyeltek, és ebben a hazai kiabálásban is egészen másra, valami egészen visszafogott megszólalásra törekedtek. Én háromszor láttam eddig ezt az új épületet, de csak most, a nyári zölddel körülvéve éreztem rá arra, amit kollégám szép szavával a protestantizmusból levezetett, humánus szigorúságnak lehetne nevezni. A lecsupaszított, sátortetős házformán minden játék nélkül sorjáznak a tégla- és ablaksorok, ugyanakkor mégis halk ritmust szül, ahogy az épületekhez alacsony téglakerítés és itt-ott verandás előtető kapcsolódik, vagy ahogy az amúgy egyforma, halvány olí-
vaszínű ablakspalettákat mindenki másképp használja.
A két, összeillesztett U betűt utánzó alaprajz ugyanakkor változatos udvarokat és előkerteket produkál: az intim és nyitott határán egyensúlyoznak, és a templom felé is természetes átjárást biztosítanak.
A puritánság persze nem esztétikai kérdés. Ami kívülről keltheti hideg falanszter hatását, az a belső renddel egyszerre megnyugtató és összeszedett lesz. Márpedig ez az otthon igazából belül mutatja meg magát: nyugodt tágasság és beeső fények, az elfordított U betűknek köszönhetően a főfolyosóknak is mindig jut ablaksor, a lazúrosra csiszolt vörösesbarna falfestés pedig kifejezetten barátságossá teszik a belsőt - nekem csupán a lépcsők tűnnek szűknek, és a lépcsőházi műkőburkolat lóg ki az általános hangulatból. És még valami. A Gaudiopolis szándékosan nem beszél öregekről: ez szeretetház, ráadásul olyan nevet választott magának, amely sokkal messzebbre mutat. Gaudiopolisnak ugyanis a néhai evangélikus lelkész, Sztehlo Gábor önfenntartó és egyedülálló gyerekotthon/örömvárosát nevezték 1945 és 1950 között, ahol több száz elhagyott és árva gyereket neveltek föl. Eszünkbe juthat róla a Valahol Európában című film is (részben a történetét ihlette és legtöbb gyerekszereplőjét is adta), de leginkább ez a felejthetetlen ember, akinek embersége több évtizeden is átragyog.
