Szilasi Alex Chopinről

Néhai nagyapám, Csenki Imre zeneszerző-karnagy játszott nekem először Chopint. Olyan mélyen érintett zenéjének érzelmi és hangzásvilága, hogy meg is rettentem tőle. Nagyapám azt mondta, ne aggódjak, hamarosan meg fogom szeretni. Néhány hónappal később valóban elkezdtem foglalkozni vele, utánanéztem a házi könyvtárban, elővettem a kottákat, gyűjtöttem a felvételeket. Kötődésem Chopinhez azóta töretlen. Első pillanattól foglalkoztatott, hogyan lehetett emblematikus figurája a XIX. századnak egy olyan zenész, aki kortársaival ellentétben nem a koncertezésből élt. Kevés hangversenyt adott, a „szakma” mégis a legnagyobb zongoristának tartotta. Zeneszerzőként kevésbé volt a köztudatban. Halála után Liszt azzal a céllal írt emlékkönyvet róla, hogy Chopint mint komponistát mutassa be, és világossá tegye zeneszerzői jelentőségét. Az Életem történetében George Sand is kitért arra: sok időnek kell eltelnie, hogy Chopint mint zeneköltőt elismerjék. Megítélése a késő romantika idején, sőt egészen az 1930-as évekig nem feltétlenül volt pozitív, művei nem szerepeltek a nagy zongoristák repertoárján, inkább csak a lengyeleknél. Ignaz Friedman egy Amerikában adott interjújában kifogásolta, hogy a német zenetörténészek semmit nem tartanak egyenértékűnek a német zenével, Chopint sem. Többek között ez késztetett arra, hogy megkeressem az ellentmondások miértjét. Korának elemzése, a különböző zenei irányzatok kutatása pedig megvilágította számomra azt, ami Chopint a legnagyobb szerzők közé emeli.

– Chopin egyike a legfontosabb romantikus komponistáknak, jóllehet zenekari művei alig vannak, és azok is a zongorához kötődnek. Miért érezhetjük mégis teljesnek, korszakos jelentőségűnek e valójában könnyen áttekinthető, „egyszerű” életművet?
– Nagyon kevesen voltak képesek arra, hogy egyetlen hangszerre fókuszálva érjék el a termékeny, többféle műfajban otthonosan mozgó alkotókra jellemző sokszínűséget Scarlatti a csembaló, illetve Paganini a hegedű terén volt hasonló szerző. Chopin a zongorát választotta, a XIX. század alapvető hangszerét, amelynek minden adottságát kihasználta. Ráadásul jó érzéke volt a dramaturgiához. Kérték, hogy komponáljon operát, de „alkatilag” nem volt alkalmas rá, noha szerette a műfajt. Hihetetlen tudatossággal szerkesztett nagy műveiben viszont megfigyelhetünk az operára jellemző drámai elemeket. Oly mértékben ismerte a zongora tulajdonságait, ahogyan egyetlen kortársa, még Liszt sem. Liszt szimfonikus zenekari képességet várt el a zongorától, Chopin soha. Versenyműveiben sem találunk olyan részeket, amikor a zenekar elnyomná a szólistát. A közhiedelemmel ellentétben Chopin remekül tudott hangszerelni, de klasszikus alapokon nyugvó zenei ismeretekkel rendelkezett. Habitusából fakadt, hogy soha nem akart áthágni szabályokat, nem akarta áttörni a klasszikus zene által kijelölt határokat. A kora romantika és az előző korszakok között számos kapcsolódási pontot találunk; az igazi korszakváltás, a válaszfal az 1848–1949-es forradalmak idején alakul ki. A „letűnt kort” képviselő Chopin ebben már nem tudott, nem akart részt venni.

– Mi az, ami – akár művészi szempontból – megragadta Chopin személyiségében?
– Hiperérzékenysége, amelyből zárkózottsága fakadt, illetve intelligenciája, kombinatorikus képessége, ami széles érdeklődési körében is megnyilvánult. Érzékenységére jellemző, Sand is ír erről, hogy egészen apró ügyeken képes volt felhúzni magát, viszont az élet komoly kérdéseit, döntéseit megdöbbentő szellemi fölénnyel tudta kezelni. Kompozíciói személyiségének leképeződései. Lassan jutott el művei végső változatához; az első skicceket ugyan hamar papírra vetette, de amíg eljutott oda, hogy a kész művet kiadja a kezéből, gyakran évek teltek el. Vázlatainak jelentős részét megsemmisítette, mert úgy érezte, legbelsőbb titkait tárná fel ezekkel. Kínlódásait nem akarta megosztani a világgal.

- A Chopin-év milyen feladatokat hozott önnek?
– A Művészetek Palotájában tartott születésnapi koncert programját előzőleg Lengyelországban adtuk elő, ahová a Chopin-év kapcsán több fesztiválra is hívtak. Kanadában egy őszi turném lesz, és Franciaországba is visszavárnak. Folytatom a Chopin-lemezsorozatot. Közreműködtem egy franciaországi Chopin-összkiadás megjelentetésében is, ami az első kiadások fakszimiléit tartalmazza… 1993-ban végeztem a Zeneakadémián, a diplomakoncertem második részében is Chopin-keringőket játszottam. Azóta törekszem arra, hogy Chopin művészetét a kutatások eredményeinek fényében, korhűnek tekinthető, régi-új játékmód alkalmazásával mutassam be. Mélyen elmerültem Chopin kedvelt hangszermárkájának, a Pleyel zongoráknak a tanulmányozásában is. Emiatt kezdtem el a lemezfelvételeket, mert megtaláltam, hogy mivel „szólhatok hozzá” a Chopin-kérdéshez. A lengyelek tudatosan törekedtek a korunkhoz közelebb álló, hitelesebb Chopinkép kialakítására, szemben az eltúlzott romantikus felfogással, ami a mindenáron lírára és fájdalomra hangolt művészről szólt.

– Gyanítható, hogy jövőre nem tudjuk ilyen színvonalon megünnepelni Liszt Ferencet. Mit gondol, mi az oka Liszt feltűnő „háttérbe szorításának”?
– Liszt személyisége nehezen definiálható; még mindig nagy dilemma, hogyan kezeljék. Megosztja a zenetörténészeket, a németek is negligálták, akárcsak Chopint. Lisztet magunkénak tudjuk, de magukénak érzik az osztrákok, és újabban már a szlovákok is. Abban reménykedem, hogy a magyarországi Liszt-év nem pusztán koncertekben merül majd ki, mert a világ erre különösebben nem figyelne fel, hiszen Lisztet amúgy is játszunk. Olyan kutatásokra, eredményekre lenne szükség, melyek segítségével életműve a méltó helyére kerülne. A régi reflexek felülírásával, Chopinhez hasonlóan, „divattá” kellene tenni Lisztet, de nagyon kevés az idő, ezért aggódom a Liszt-év hatékonysága miatt. A lengyelek Chopin-ügyben például tudatosan kalkuláltak uniós elnökségükkel is. A poszton mi követjük őket, a Liszt-évnek így akár szimbolikus jelentősége is lehetne. Lengyelországban jövőre, mintegy az eddigiek folytatásaként Chopin hangsúlyozásával Liszt és Chopin kapcsolatára fókuszálnak majd. Magam is kaptam már felkérést onnan egy kifejezetten kettejük művészetét bemutató koncertsorozatra.

– Sokan tudják, hogy missziójának tekinti a fiatalok zenei nevelését. Ezért szervezte meg többek között a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karán működő Pázmány Szalont.
– Hosszas külföldi tartózkodás után hazatérve, tíz éve döntöttem el, hogy nem „szakmabelieket” szeretnék tanítani. A befogadókkal kerestem a kapcsolatot, de nem közönségtoborzás céljából, hanem azért, mert meggyőződésem, hogy valódi kulturális élet csak úgy alakulhat ki, ha a fiatalokat önálló gondolkodásra, véleményalkotásra tudjuk sarkallni. Lukin tanár úrtól vettem a példát, aki annak idején több száz fiatalnak magyarázta a zenei alapfogalmakat és mutatta be a különböző műfajokat. A Pázmány Szalon alkalmait egy-egy témához kötjük, például irodalomhoz, festészethez, vagy éppen jogtörténethez… Kiüresedett társadalmi létünkben a művészekkel való találkozás, a kultúra szeretete támasz, a lelki gazdagodás lehetősége. A szalon lehetőséget nyújt a közvetlen beszélgetésre, reflexióra. Ezt a fajta bensőséges hangulatot nem találjuk meg a hangversenytermekben, színházakban, múzeumokban; az előző évtizedekben pedig nem igazán törődtek azzal, hogy a fiatalokat autonóm véleményformálóként vezessék be a kultúra világába. Ehhez szeretnék „használati utasítást” adni a fiataloknak. Természetes, hogy ők másképpen gondolkodnak, mint mi, de ez számomra egyáltalán nem riasztó. Nekünk kell tudni úgy kommunikálni velük, hogy megértsük egymást.