Szenteste megtisztul a világ

A házak zöme régi, megkopott épület. Fakó színekkel, itt-ott potyogó vakolattal, meghajlott tetőgerendákkal. A kies kertek egyikében-másikában régi, enyészetnek lökött autó áll, de a legtöbb helyen az üresség, az elsárgult fű az úr, amelynek most csak a hegye kandikál ki a fehér lepel alól. Ez az Ormánság közvetlen szomszédsága. Amelyet nemcsak az Isten dugott el az ország alsó sarkába, de eldugja azt a média is. Elhallgatja. Mert azt hiszi, hogy az a szegénység amiről nem beszélünk, nincs is. Nem nagyon invitál be bennünket a kutya se, nem a harag az oka ennek, inkább az, hogy nem szívesen mutogatja senki azokat a puritán díszleteket, amelyek között él.

Megpróbálom megvenni a karácsonyfát – mondja Orsós Gézáné. A kapuban beszélgetünk, mögötte megroggyant parasztház, ahol már nemcsak a vakolat pereg, de a téglák közül is kirepedezik a malter. – Nincs munka a közelben, csupán az özvegyi nyugdíjamból élek, és ha lesz is fa, ajándékot már nem tudok venni a gyerekeknek, ez biztos.
Ugyanebben a házban él a fiatal Egresi Zoltánné is. Ez a szegénység társbérlete. Egresinén azonban nyoma sincs a fáradtságnak és a levertségnek, mosolya maga a közelgő karácsony.

Nálunk jut valami apróság az ötéves kislányomnak, de nem is ez a lényeg – magyarázza. – Elviszem őt a misére. Kell ez neki, jobban, mint egy labda, vagy valamilyen műanyag játék.

Ha már a fa alá valókról van szó, egy negyven felé járó férfi az Úr figyelmét és csodatevő erejét szeretné a falunak kérni, ha úgy tetszik egy nagy, közös ajándékként.
Lehetséges lenne ez? – kérdez vissza, merthogy a pécsi bányák, a környékbeli téesz és más, viszonylag közeli munkahelyek bezárása után itt térdre ereszkedett az élet. Neki éppen van munkája. De hát egy-egy szerencsésebb sorstól nem változik meg a falu élete, teszi hozzá. Ő igazi karácsonyt tart, feldíszített fenyővel, ízes étkekkel és szép ajándékokkal.

Bodonyt beteríti a tűzre dobott fa füstjének jellegzetes illata. Annak ellenére, hogy gáz is van a faluban. Olcsón vezettette be az önkormányzat, portánként 40 ezer forintot kellett fizetniük a bodonyiaknak. Nagy szó volt ez akkor, hiszen vezetékes vizet is csak 1992-ben kapott a falu. Igaz, azt ingyen. Akárcsak a kábeltévé-szolgáltatást.
Szebb időket is látott Siklósbodony – magyarázza a polgármester. – Mindig is a mezőgazdaságból éltek itt az emberek, méghozzá jól és tisztességben. És igényességben. Van egy kép a falon odabent a polgármesteri hivatalban. Megyesi János tanító úr diákjait ábrázolja. A közel ötven gyerekből később legalább tíz diplomát szerzett!
Egyre terjeng a füstszag, az ebédidő felé fel is erősödik. Na persze, amíg ott a fa és nem kell a gázhoz nyúlni, nem huncutkodik a forint, nem gurul sehová sem. Például a boltba. Oda ilyenkor nem is gurulhatna. Oly kicsi a forgalom, hogy az üzlet csak kora reggel és késő délután tart nyitva, ha jól értjük, akkor is csupán egy-egy órára.
Nincs itt olyan nagy vásárolgatás, inkább a csak a lelkünket díszítgetjük, így várjuk az ünnepet – magyarázza a nyugdíjas Varga Mária. – Nekünk aztán hiába mutogatja a tévé a sok színes csecsebecsét, csak valami apróságot jut az unokáimnak. Voltak gazdagabb, lélekben is szebb karácsonyaink. Az utolsó éppen 2000-ben!

Néhány apróság… Ez itt a gyerekeknek legtöbbször nem is játékot, hanem valami ruhaneműt, többnyire egy-egy zoknit, alsónadrágot jelent. Azaz amit amúgy is meg kellene venni. Ha már a gyerekeknél tartunk: nincs iskola Bodonyban, nincs óvoda. Az iskolát 1976-ban zárták be, annak az akciónak a keretében, amely nagyon hasonlított Ceausescu dózeros falurombolásához, csak Kádárék ügyesebben leplezték. Sokat elárul kötődésről és indíttatásról, hogy az iskolabezárás, vagyis 1976 óta egyetlen diplomás sem került ki Bodonyból. Itt már az óvodások is eljárnak a faluból, busszal, egyedül. Pontosabban valamelyik nagyobb testvér viszi és felügyeli őket, aki épp arrafelé tart az iskolába. Ez itt az élet megszokott rendje lett. Roll Miklós polgármesternek bevillan néha egy önálló iskola képe, de kiszámolta, hogy még egy összevont alsó tagozatot sem tudna a falu eltartani. Mély gyökerei vannak itt a szegénységnek, Siklósbodonyban nem sokra lehet menni a jogvédők és a szociológusok receptjeivel. Úgy alakult errefelé a kárpótlás, hogy egyetlen hektárja sincs itt senkinek sem, amit megművelhetne, ahol legalább a konyhára valót megtermeszthetné. És ha nincs termény, nincs takarmány sem. Üresek az udvarok végében álló ólak is. A csirkéké, a disznóké egyaránt. A nyugdíjas Fekete Sándorné udvarában nem is az ólak hívják fel magukra a figyelmet, hanem egy öreg, négyütemű Trabant. Az asszony vezette valaha, amíg volt még érvényes műszakija a kocsinak. Illetve pénze neki a műszakira.

Ez már nem mozdul többet – szögezi le az asszony. – De hogyan is kocsikáznék, amikor fenyőfát sem vehetek, azon is spórolnom kell. Mindegy. Azelőtt minden karácsonyon, hogy is mondjam, kiszépült a lelkünk. Azokat már úgysem lehet lemásolni.

Bodonyt különben az a különös helyzet jellemzi, hogy a polgármester egyben hitoktató is. Roll Miklós kisebb beszédet rögtönöz nekünk a hit tartást adó erejéről és arról, hogy aki megkapja a hit adományát, az a legnagyobb bajban sem esik kétségbe, hanem céljai felé törekszik. És a hit képessége mindenkiben benn van, toldja meg a gondolatot. Szaporán bólogatunk, amikor arra kerül a szó, hogy a karácsony a kereszténység legfontosabb ünnepe. Csakhogy kiderül, Roll Miklós mégsem tölti a családjával, azaz három fiával a Szentestét. Csupán egy-két órára ugrik haza. Általában is keveset van otthon a legnagyobb ünnepen, istentiszteletekkel tölti ugyanis a karácsony napjait. Itt kezd Siklósbodonyban, december 24-én, délután négy órakor. Ez már az éjféli mise, de annyi helyre megy még, hogy be kellett táblázni az időpontokat.

Roll Miklós figyelmeztet, Siklós­bodony nem a legvallásosabb falu. Persze ő mint polgármester, de mint hitoktató sem kötelezheti hívő életre az ittenieket. Nézzük meg, teszi hozzá, jó ha három négy helyen égnek ilyentájt az ádventi gyertyák.

Éppenséggel nem égnek sehol. Egyetlen világító ünnepi ablakdíszt látunk, az is egy mikuláscsizma. Alig pár embernek van munkája a 130 lelkes faluban, ahol már csak azért sincs feszültség magyarok és romák között, mert itt egymáshoz szegényedtek az emberek. És sokszor egymásba is kapaszkodnak, errefelé teljesen természetes dolognak számít egy roma és egy magyar fiatal házassága.
Czennerékhez nyitunk be. Jó meleg van a konyhában, pattog a tűz a hagyományos sparheltban. Azt mondják a háziak, ők már készülnek az ünnepre. De csak egy gyanús celofánzacskó hever az asztalon, benne kicsi műfenyő. Ennyi?
– Olcsóbb, mint a rendes fa, és legalább környezetbarát – mondja a nyugdíjas Czenner László. – Lesz alatta valami apróság, játék, ilyesmi az unokáknak, egy-két ezer forintért. A díszek ősrégiek, csak azt pótoljuk, ami eltörik.

Fogadkozik a család, ez a konyha olyan töltöttkáposzta-szagban úszik majd az ünnepen, amibe még a kés is beleállna. Czenner László menye, Petrovics Erzsébet veszi át a szót. Huszonnyolcezer forint szociális segélyt kap havonta, középiskolába jár a nagylánya, csak a buszbérlet 2700 forint ebből havonta. Ide nem szivárognak le a hittel kapcsolatos tézisek és tételek, ebben a házban Isten mindenekelőtt a nyugalmat jelenti. – Három nap békesség, ez nekem a karácsony – magyarázza Petrovics Erzsébet. – És lehet-e szebb ünnep annál, mint ami meghitt csendet, békét ad az embernek és a szeretteinek?
Czenneréknél a felnőttek nem ajándékozzák meg egymást. A fiatalasszony mégis vár valamit. Azt, hogy havazzon karácsony ünnepén. Neki az lenne a legfontosabb ajándék, ha vastag, fehér lepelbe öltözne a táj.

Mert ilyenkor úgy tűnik, mintha minden foltjától és nyomorúságától megtisztult volna a világ.