Szent Zoja mártíromsága

1942 elején a németektől visszafoglalt Moszkva környéki faluban, Petriscsevóban anyagot gyűjtő írónak, Pjotr Lidovnak a helyiek elmondták, hogyan végeztek ki a községben előző év novemberében a németek egy Tánya nevű partizánlányt. Az erről szóló írás 1942. január 27-én megjelent a Pravdában. Ez volt az egyébként nagyjából igaz legenda, ha úgy tetszik: propagandakampány kiinduló forrása.

Maga Sztálin

Nem sokkal később kiderült, hogy a – kegyetlen vallatóinak magáról csak a hamis keresztnevet elárulni hajlandó – gimnazista kislány valódi neve Zoja Koszmogyemjanszkaja volt. Holttestét édesanyja agnoszkálta.

Állítólag maga Sztálin jutott arra a gondolatra, hogy halálát a hősiesség példaképévé kell emelni. Tény, hogy február 16-án Zoját posztumusz – a nők közül elsőként – a Szovjetunió hőse címmel tüntették ki.

Az akkor a 9. osztályban tanuló leány a háború kitörése után kétezer hasonló korú moszkvai komszomolistával egyetemben önként frontszolgálatra jelentkezett. Egy felderítő-diverzáns egységbe osztották be, és háromnapos kiképzés után Volokalamszk közelében utak elaknásításában vett részt. Néhány nappal később jelent meg Sztálin nevezetes 0428. számú hadparancsa, amely előírta, hogy „a német hadsereget meg kell fosztani a falvakban és a városokban való állomásozás lehetőségétől, a német megszállókat ki kell űzni a fagyba, ki kell őket füstölni mindenfajta fűtött helyiségből”, és ebből a célból „le kell rombolni és porig kell égetni minden települést a német csapatok hátországában, a fronttól 40-60 km-es mélységben”.

Nem sokkal később Zoja tízfős csoportját átdobták a fronton azzal a feladattal, hogy Petriscsevo faluban járjanak el a sztálini parancs szellemében. Mindannyiukat ellátták pisztollyal, három Molotov-koktéllal, ötnapi száraz élelemmel és egy üveg vodkával. A csoport tagjai a fronton való átjutás közben tűzharcba keveredtek a németekkel, többen életüket vesztették. Zojának és két társának sikerült elmenekülnie, majd Petriscsevo községben felgyújtania három parasztházat az istállókkal együtt, amelyekben a németeknek 20 lova veszett oda.

Ezt követően Zoja elszakadt társaitól, megpróbált felgyújtani még egy falusi házat, eközben azonban a tűzkárosult helyi lakosok által értesített németek elfogták. Rettenetesen megkínozták, majd 30 fokos fagyban egy szál fehérneműben, mezítláb vezették végig a falun, nyakában egy „gyújtogató” feliratú táblával. A vallatók minden kérdésére csak annyit mondott: „Nem tudom.” A falu összetrombitált lakói szeme láttára vitték az akasztófa alá, ahol a fanatikus partizánlány utolsó perceiben azt kiabálta, hogy „elvtársak, a győzelem a mienk lesz!”, majd a hóhérainak: „Német katonák, adjátok meg magatokat, amíg nem késő!” Holttestét a megszállók egy hónapig az akasztófán hagyták. A kivégzéséről készült fényképet néhány héttel később megtalálták egy elesett német katona zsebében.

Jeanne d’Arc

Nagyjából ennyi bizonyos – legalábbis megközelítően – Zoja Koszmogyemjanszkaja harci tetteiről és haláláról.

Holttestét később Moszkva elit temetőjében, a Novogyevicsjében helyezték örök nyugalomra. Az „orosz Jeanne d’Arc” életéről számos könyvet írtak, megfestették portréit, emlékére nyolc szobrot emeltek. Miután 1945 áprilisában öccse, Alekszandr, a szovjet hadsereg főhadnagya hősi halált halt német földön (posztumusz ő is megkapta a Szovjetunió hőse címet), édesanyjuk megírta (F. Vigdorova írónő segítségével) Zoja és Sura regényét, amelyet – akárcsak Leo Arnstam rendező Zoja című játékfilmjét – a magyar olvasó, illetve néző is megismerhetett.

Azokat a petriscsevói asszonyokat, akik Zoját német kézre adták, halálra ítélték és kivégezték. Ugyanerre a sorsra jutott a leány csoportparancsnoka, Vaszilij Klubkov is, aki bevallotta, hogy ő árulta el Zoját, a németek szolgálatába szegődve. Ismerve azonban a második világháborús szovjet katonai kémelhárítás, a Szmers (szmerty spionam – halál a kémekre) vallatási módszereit, feltételezhető, hogy e vallomást kicsikarták belőle.

A peresztrojka, majd a Szovjetunió felbomlását követő évek deheroizáló – ha úgy tetszik: tényfeltáró – hulláma a Zoja-legendát is kikezdte. Az első, megalapozatlan állítás szerint nem is Zoja Koszmogyemjanszkaja, hanem egy Lilja Azolina nevű lány volt „Tánya”, és az agnoszkáláskor a holttestben a valódi Zoja édesanyja nem ismerte fel a lányát. Másodszor: felmerült, hogy amikor 16 éves korában Zoját egy kórház idegosztályán kezelték, valójában skizofrénia gyanújával volt ott. A kórlapok eltűntek, úgyhogy ez sem így, sem úgy nem bizonyítható. Egy a közelmúltban előkerült szemtanú szerint Zoját nem is a németek fogták el, hanem maguk a falusiak. Ez is kétséges, ám ha igaz is, a lány kínvallatásának és kivégzésének tényén mit sem változtat.

Amit azonban a hoszszas sajtópolémiákban senki sem kérdőjelezett meg, hogy még egy enynyire kegyetlen, valóban honvédő háborúban is igazolható-e polgári lakóházak felgyújtása? És egy gimnazista kislány diverzánsként való bevetése?

Jó másfél évtizeddel mindeme „leleplezések” után, az elmúlt hetekben újabb fejleménnyel gazdagodott a Zoja-legendárium. Vlagyimir Gyacskov professzor, a tambovi egyetem tanára ugyanis a partizánlány születésének 85. évfordulója alkalmából azzal állt elő, hogy Zoját szentté kell avatni, mert mártírhalált halt, bűntelenül élte le életét, és csodákat tett. Hiszen – úgymond – sok orosz fiatal az ő képével indult a frontra, és lám, a Szovjetunió megnyerte a háborút.

A moszkvai patriárkátus óvatosan kezeli a kérdést, annál is inkább, minthogy Zoja az istentagadó Komszomol tagja, sőt aktivistája volt. Másrészt – ez is csak most derült ki, de bizonyított tény – felmenői Isten szolgái voltak, pópák, mi több: nagyapját, Pjotr Koszmogyemjanszkij lelkészt a bolsevikok ölték meg a polgárháború idején, mert állítólag ellenforradalmárokat rejtegetett.

Orosz kánon

És különben is, miért ne lehetne szentté avatni egy komszomolkát, ha a moszkvai Megváltó Krisztus Székesegyházában Kirill metropolita celebrálhatta annak a Borisz Jelcin orosz elnöknek a gyászmiséjét, aki szverdlovszki párttitkár korában ledózeroltatta a később szentté avatott mártír cári család kivégzésének színhelyét, az Ipatyjev-házat? Zoja kanonizálása egészen jól beleillenék az orosz–szovjet történelem mostanság oly gyakori egyházi átértékelésébe. Hiszen az is épp a minap került napirendre, hogy a változatlanul a Lubjankán székelő KGB-utód, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat védőszentje legyen Szent Alekszandr Nyevszkij nagyfejedelem, aki legyőzte a teuton lovagok Oroszhonra törő hadát.