Szalay Géza atya emlékezete: Rajongtak tanítványai a plébánosért

Szalay Géza gasztonyi plébánosra (1922-1968) ünnepek idején a szokottnál is többen emlékeznek szívük melegével a településen és a szűkebb-tágabb környéken élők egyaránt. Kisugárzását máig a lelkükben érzik azok, akik ismerhették.

Ministránscsapatot szervezett, melynek tagjait gyakran elvitte kirándulni. Mindig volt nála labda; a táskája tele volt ajándékalmával. Állandóan derűs, mosolygós volt (miközben súlyos betegsége sok fájdalmat okozott neki), készséges, fáradhatatlan. Sakkozott, máskor meg tombolával lepte meg a gyerekeket. A főnyeremény rendszerint focilabda volt. 

- Rajongtunk érte. Életem meghatározó személyisége, példaképem mind a mai napig eleveníti fől a rátóti Vadász Miklós (56 éves). Vele és két plébános testvérrel, a nádasdi Takács Lászlóval (ő 1945-ben született) és a nála két évvel fiatalabb öccsével, Takács Gyula csörötneki pappal próbáljuk fölidézni a negyvenhat évesen elhunyt Szalay Géza atya alakját, akinek meghatározó szerepe volt a Takács-fivérek hivatásának választásában (is).

- Édesanyám révén apró gyerekként kezdtem templomba járni. Az adventi hajnali misék máig emlékezetesek maradtak, rajzolja föl emlékképeit Vadász Miklós. Otthon gyertyafényben öltöztünk. Hóban, hidegben boldogan mentünk szentmisére. Versenyeztünk, hogy ministrálhassunk. Szentmise után a sekrestyében lévő szekrényajtó hátoldalára kaptunk egy-egy keresztet a nevünk mellé. Évente volt összesítés. Plébános úrtól jutalmat kaptunk. Karácsonykor pásztrojátékot mutattunk be a templomban.

A vasárnapi kilences mise után a plébániára mentünk, majd együtt vissza a tizenegy órásira. Délután kettőkor volt a litánia. Utána sokszor estig társasjátékoztunk, sakkoztunk. Cukrot, csokit kaptak a nyertesek, de mások is. Mindig úgy gondolok vissza Géza atyára, mint a szeretet bajnokára, a jóisten szerény, alázatos szolgájára. Karizmatikus személyisége, sugárzó szeretete mindenkit mágnesként vonzott. Mindennek köszönhetően is éreztem a jóisten hívó szavát, szeretetét.

Mérhetetlen szelídség, kedvesség jellemezte a kicsi gyerekek iránt. Lelkipásztori ténykedésének középpontjában az ifjúság lelki gondozása állt. S kiválóan harmóniumozott; jól beszélt németül. Soha nem volt fáradt. Szentbeszédei, melyekre nagyon fölkészült, sok-sok témát, történetet is tartalmaztak. Hittanórákra - némelyik évben négy falu iskolájában is oktatott - gyönyörű rajzokat készített.

Szinte professzionálisan fotózott, s ő maga hívta elő az embereket, helyzeteket megörökítő képeket, idézi fel Takács Gyula plébános, majd még távolbbi időszakot vázol fel.

Szalay Géza Kapuváron született, négyen voltak testvérek. Édesanyját hat évesen veszítette el. A szalézi szerzetesrendbe lépett be, de 1950-ben  a rendek feloszlatása után  a szombathelyi egyházmegye papnövendékeként folytatta teológiai tanulmányait, amelyeket a győri szemináriumban fejezett be. Harmincévesen, 1952 nyarán szentelék pappá. A következő év februárjától Jákon volt káplán. Különösen jó érzéke volt az egyházi zene iránt, már a szemináriumi évek alatt énekkari esteket rendezett ünnepek alkalmával. Don Bosco rendjéből hozta magával az ifjúság szeretetét és lelki gondozásának művészetét. Amikor Jákról Gasztonyba került, nehéz és küzdelmes évek kezdődtek az életében. Először a templomot hozta rendbe; 1961-ben kívülről, 1963-ban belülről. Egyébként 1956. január elsejétől van Gasztonyban önálló anyakönyvvezetés; ez fontos lépés volt a vasszentmihályi anyaegyháztól való függetlenedésben.

- Meghatározó élményem volt, hogy a ministránsgárdát (amelyet nyomban érkezése után megszervezett, majd el is vitt bennünket Jákra) én vezethettem a Gasztonyhoz közeli, erdei Mária-kertbe, a Mária-oltárhoz, aminek az 1941-es megvalósítása Pillér Dezső tanító úr nevéhez fűződik - eleveníti fel Takács László atya. - Az erdőnek egy különösen szép pontján, évszázados gyertyánok és bükkök között, kis csermely közelében gyermekek és felnőttek lelkes munkájával épült egy oltár, rá Mária szobra került. Ezt később, az ötvenes években valakik megcsonkították. (Utóbb a templomban kapott helyet; 1990. augusztus 20-án vittük vissza restaurálása után.) Szóval én vezettem a kis ministránsgárdát és a plébános urat a Mária-kertbe; nekünk onnan nem messze volt földünk, hol kapáltunk, máskor meg termést takarítottunk be. Édesanyánkkal mindig arra kanyarodtunk. Virágot vittünk a Szűzanyának, imádkoztunk... A kis csapat belefeledkezett a métázásba (ez egy csoportos játék), velünk együtt futott, szaladt a plébános úr is. (Mint mindig, most is reverendában volt. Talán csak akkor láttam hétköznapi ruhában, amikor a plénánia épült az ő kezdeményezésére; lapátolt a helybeliek lelkes segítségével.) Egyszer csak megjelenik két határőr. Az államhatártól valójában pár száz méterre lehettünk. Megdermedtünk valamennyien. Aztán a tisztelendő úr szóba elegyedett a zöld parolinosokkal, akiken megilletődöttség érződött. Kedvességének köszönhetően megtalálta velük is a hangot, föloldotta azt az egész riadalmat. Búcsúzáskor a katonák csak azt kérték szeliden, hogy ne mejnünk a határhoz közelebb.

- Ötvenhat október 25-én nagy, lelkes tömeg vonult föl a faluban. Az esemény csúcspontja a templomnál, illetve az iskolánál a plébános úr által tartandó tedeum (hálaadó mise) lett volna. Bölcs, mérséklő hatással volt a tömegre. Csitított: "Emberek, az oroszok még itt vannak!". Mise nem volt. Tanítók szavaltak, 48-as dalokat énekeltünk közösen. Hiszen éreztük, hogy fontos dolgok történnek. Aznap nem is volt tanítás (előző nap is csak bent voltunk az iskolában, a tanárok rádión hallgatták a híreket). A téeszirodából kivitték a Sztálin- és a Rákosi-szobrot, megrugdosták azokat, levertek néhány vöröscsillagot, de - az ő csitításának a hatására - nem bántották a funkcionáriusokat.

- Mélyen belém ívódott az is, hogy Szalay Géza igen nagy Mária-tisztelő volt. Rengeteg Mária-éneket tanultunk tőle, s többszólamú énekkart vezetett. Gyerekeket is tanított orgonálni. Még egy kőműves mestert is; lelkisége kisugárzott mindenki felé. Karácsony nem múlhatott el betlehemes játékok nélkül. A szaléziak torinói központjából sikerült filmeket szereznie. Telente a hittanórákon ment a vetítőgép, amit nem egyszer szánkóval szállítottunk. Igaz, előfordult olyan is, hogy az akkori igazgató-helyettes leragasztotta a konnektort... Géza atya oly' sokrétű volt! A szent szertartásokat, valamint liturgiákat (amelyeket lehetett, azokat magyarosította) gyönyörűen végezte. "Uram irgalmazz, Krisztus kegyelmezz...", énekeltük együtt. Fő vezérelve a közösségi élet volt. Azt sem felejtem el, hogy 1958-ban ő hozott a templomba egy maximlámpát, petróleumos volt, először spirituszt kellett lángra lobbantani, az fölmelegítette a petróleumot; pumpálni kellett, s egyszer csak nagy fényesség támadt. Elmés szerkezet volt. (A villany rá egy évre érkezett meg Gasztonyba.) Ő találta ki azt is, hogy fűrészporos kályhával fűtsünk. Édesapánk készítette el a két betétet; szombatonként tömtük ezeket. Az ablakon vezették ki a csövet. Romantikus volt, de meleg lett.

- Brenner János rábakethelyi káplánnal, aki motorral érkezet hozzá látogatóba, az ő szobájában találkoztam 1957 nyarán. Ki volt terítve a sakktábla. Játszhattam én is a vendéggel. Mindketten zseniális ifjúságnevelők voltak.
Óriási dolog volt az is, hogy gyerekként mutatott be Kovács Sándor akkori megyéspüspök úrnak, aki váratlanul toppant be az egyik májusi litániára. Kántorként orgonáltam. Soha nem felejtem el, hogy a püspök úr így búcsúzott el az atyától: "Géza, lassú víz, partot mos". Ezzel egy csöndes, kitartó, hűséges plébános szorgalmát dicsérte. Utóbb három papneveltje lett.  Fizette a győri bencés internátusi díjamat. Az én újmisémet még megérhette, öcsémét már, sajnos, nem... - sóhajt nagyot Takács László plébános.

- Szalay Géza plébános úr egy másik ministránssal együtt meghívott engem is Szombathelye, Takács László pappá szentelésére.  Fizette az útiköltséget. Felejthetetlen élmény, hogy ott lehettem! - remeg meg kicsit Vadász Miklós hangja. 

- Szegény állandóan betegséggel küszködött. Gyomorfekélye volt. Mérhetetlen nagy türelemmel viselte a megpróbáltatásokat. Aztán súlyosbodott a gond, nyombélrákja lett; már nem tudtak rajta segíteni - szól a megmásíthatatlan tényről Takács László. - Temetésén mintegy száz pap vett részt. S itt volt az egész környék. Vasszentmihályiak, rátótiak, csörötnekiek, csákánydoroszlóiak... A vasszentmihályi és a gasztonyi tűzoltók testületileg kivonultak, ők vitték a koporsóját. Két egyesületi kürtös fújt a temetes elején és a végén. Amikor kihozták a templomból, hatalmas zokogásban tört ki a tömeg. Dr. Winkler József segédpüspök úr temette, Kovács Sándor püspök beteg volt. 

A gasztonyiak és a környéken élők nem feledkeznek meg fiatalon elhunyt papjukról. Gyertyák, virágok, koszorúk találhatók a sírján halottak napján s karácsony idején.

Arra a felvetésre, hogy Szalay Géza atyának áldásos tevékenységét emléktábla hirdesse a gasztonyi templomban, mindhárom emlékező bólogat. Bizony, megérdemelné, jegyezzük meg egybehangzóan.