Protestáns etika a laboratóriumban

Biztonságosabb a talaj a lábunk alatt, ha a közgazdászok vonatkozó munkáit szemlézzük.Barro és McCleary szerint a vallásosabb országok (legalábbis azok, amelyek lakói jobban hisznek mennyben, pokolban és a túlvilági életben) gazdaságai gyorsabban nőnek. La Porta és híres szerzőtársai pedig azt állítják, hogy ha a domináns vallás erősen hierarchikus (például katolikus), az visszafogja az emberek közötti bizalmon alapuló együttműködéseket, ami végső soron hátráltatja a gazdasági növekedést. Mások szerint a vallási rituálék éppenséggel fokozzák a bizalmat és a kooperációt, legalábbis az ortodox zsidók esetében.Megint mások úgy találják, hogy a keresztény vallású országokban inkább alakulnak ki a gazdasági prosperitást elősegítő intézmények. És persze arról is van ám irodalom, hogy Webernek nem volt igaza, legalábbis a protestánsok 19. századi sikerének a kulcsa nem az etikában keresendő, hanem abban, hogy sokkal nagyobb arányban tudtak olvasni. És van nagyívű irodalomösszefoglaló és vallási témájú közgazdászhonlap is sok-sok linkkel. 

Ha ennyire sokat tudunk, akkor mégis miért bajlódjunk kísérletekkel? Miért nem beszélnek elég világosan a való világról szóló adatok, miért kell lehetetlenül csinált környezetben generálnunk őket? Azért, érvelnek eheti szerzőink, mert jelenségek együttmozgását ugyan remekül tetten érhetjük a való világ valóságos adatain, de az okságban már közel sem lehetünk ennyire biztosak. Valószínű ugyanis, hogy a megfigyelt gazdasági teljesítmény és a vallásosság mögött olyan közös tényezők állnak, amelyek mindkettőre hatással vannak, így a jól dokumentált korrelációk nem ragadják meg a magyarázatokat. Bizony, bizony, a vallás értékválasztás, nem valami sorsszerű véletlen, vagy másként: vizsgálatunk szempontjából sajnos korántsem tekinthető exogénnek. Ilyenkor szoktak az ökonométerek instrumentumokat használni (a fent idézett Barróék például ezzel próbálkoznak), vagy kísérletezni. 

Esetünkben a kísérletnek az a lényege, hogy véletlenszerűvé teszi a vallási identitást, vagyis mesterségesen teremti meg a hőn áhított exogenitást. Teszi mindezt úgy, hogy a tesztalanyok (különböző vallású egyetemisták a Cornellről) egy részének a sokféle lehetséges önképe és azonosságtudata közül a vallásosat emeli ki, míg a kontrollcsoportban nem sulykolja ezt az identitást. Ezután megnézi, hogy azok, akiknek a vallásossága a kísérletező véletlenszerű manipulációja miatt erősebb, vagyis akikről feltételezhető, hogy inkább vallásosként (mint, mondjuk, lányként, bölcsészként vagy szőkeként) viselkednek, azok valóban máshogy működnek-e, mint azok, akinek éppen valamely másik önképe a domináns. 

Az eredmények azt mutatják, hogy a protestánsok jobban bíznak abban, hogy mások is beszállnak a közös ügybe, a kísérletben valamely hipotetikus közjószág finanszírozásába, így könnyebben és többet áldoznak rá. A katolikusok bizalmatlanabbak, így kevésbé szívesen finanszíroznak közös projekteket, viszont több kockázatot vállalnak, ha csak saját magukról van szó. A zsidók pedig másoknál jobban építenek a kölcsönösségre, kétoldalú kapcsolataikban erősebben reagálnak a másik fél apró szívességeire. Aminek modellező közgazdászként nagyon örülhetünk: míg a társas érinkezésben a vallásosak időnként némiképp máshogy viselkednek, a szokásos hasznossági függvény paramétereiben (időpreferenciában vagy a munka haszonáldozatában) nincs szignifikáns eltérés köztük és a kontrollcsoport között. 

A reprezentatív fogyasztó lehet akár baptista is.