Pál levele az Elműhöz – Interjú hitről és humorról Kovács András Péter Karinthy-díjas humoristával

Létrehozás: 2009. november 10., 13:31 Legutolsó módosítás: 2009. november 10., 13:32

Szabad-e viccelni szent dolgokkal? Hívő emberként meddig lehet elmenni a humorban? Kovács András Péter Karinthy-gyűrűs humoristával, a Dumaszínház tagjával ezekről a kérdésekről beszélgettünk – stílszerűen a Godot Kávéház előtt. Forrás: Family magazin / Szőczi János

‒ Végül is adta magát ez a hely a találkozásra, mert éppen itt volt beszédtechnika-órád, de a Godot-nak kulcsszerepe van az életedben: a stand up comedys pályafutásod itt indult.

‒ Igen, bár ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor ezt a műfajt a Komédium Színházban kezdtem művelni. Alakult ott egy házikabaré-műhely, de nem volt túl nagy sikerünk. Közben a kollégáim hallottak a Godot-ról, így átjöttünk ide.

‒ A Dumaszínház itt robbant nagyot...

‒ Hát, túl nagy robbanásról azért nem volt szó. Az elején olyan undergroundos, klubszerű mozgalom volt ez zéró marketinggel, esténként három fellépővel és harminc fix nézővel...

‒ Azóta sokat változott a helyzet. 2006-ban megnyerted a Magyar Rádió VIII. Humorfesztiválját, a Rádiókabaré állandó munkatársa vagy, több televíziós műsorba is bedolgozol, illetve részt veszel bennük, tavaly Karinthy-gyűrűt kaptál, a Godot Dumaszínházban pedig telt házas előadások vannak, előre asztalt kell foglalni... Igazából humoristaként ismert meg az ország, kevesen tudják rólad, hogy eredetileg jogász vagy. Meg keresztény.

‒ Igen, az ELTE-n végeztem, utána dolgoztam ügyvédjelöltként is, illetve médiajogot tanítottam a Károli Gáspár Református Egyetemen, publikációim is jelentek meg. Ezekre büszke vagyok. Templomba gyerekkoromban kezdtünk járni, pontosabban a szüleim vittek. Mise alatt először csak matchboxoztam meg színeztem, de később már jártam hittanra, és ministráltam is. Szerintem idáig sokan eljutnak. Aztán az ember a saját életében vagy elnyomja, vagy hagyja szokássá válni a misére járást. Nálam tizennégy éves koromban a szokásból igazi hit lett. Tizenhét évesen már pap akartam lenni.

‒ Komoly elhatározás egy leendő humoristától. Vagy akkor még nem humorizáltál?

‒ Dehogynem, ahogy mondani szokták, én voltam azt osztály bohóca, az óvoda Charlie Chaplinje. A vidámság, a poénos dolgok mindig jelen voltak az életemben.

‒ És honnan jött az ötlet, hogy pap leszel?

‒ A gimnáziumban volt két fiatal szerzetes tanárom, akiket a példaképemnek tekintettem, ezért akartam pap lenni. Volt egy kis közösségünk, rengeteg jó dolgot műveltünk: szegény gyerekeket korrepetáltunk, a Szent Imre Kórház elfekvőjében betegeket vigasztaltunk. Nagyon lelkes voltam, szívesen végeztem mindenféle karitatív munkát.

‒ Megvan még ez a közösség?

‒ Sajnos huszonévesen egy apróságon összevesztünk, és azóta valahogy a rendszeres templomba járás is megakadt. Maximalista vagyok: vagy csak tökéletesen tudom csinálni a dolgokat, vagy sehogy.

‒ Feltűnő, hogy a műsoraidban nem használsz trágár szavakat, a történetekbe nem viszel bele semmi obszcenitást. Ez tudatos elhatározás?

‒ Nézd, a humor a meglepetésen alapul. Egy ronda szó, egy káromkodás is okozhat meglepetést, de akkor sem szellemes. Másokat indokolatlanul bántani – ugyanaz a kategória, nem szeretem.

‒ Mire gondolsz?

‒ Például arra, hogy Kiszel Tündének hatszázszor is nekimentek. A végén már unalmas volt.

‒ Jó, értem, de egy-két politikust azért te is a nyelvedre vettél...

‒ Persze, aki közszereplő, és a munkája sok ember sorsát határozza meg, annak számolnia kell azzal, hogy az utcán, villamoson, végül is mindenütt emlegetjük. Hogy mivel illik élcelődni, és mivel nem, azt nehéz konkrétan meghatározni. Az ember saját ízlése, a közerkölcs, a közönség elvárása oda-vissza befolyásoló tényezők. Egyszer például elsütöttem egy ártatlan poént a vakokról, erre egy látó ember kikelt magából. Ugyanazon a történeten egy vak közösség meg gurult a nevetéstől. Sőt még rátettek egy lapáttal: ők mesélték a legjobb vakvicceket. A közönségben van egy fajta prűdség, de ezzel nem szabad foglalkozni. Néha érezhető valamiféle nyomás az egyszerűbb, vulgáris humor felé, de abba sem szabad belemenni.

‒ Akkor milyen lehetőséged marad?

‒ Nem szeretem a bulvárt, sokkal jobban tetszenek a hétköznapi élet szürkeségei, amelyek másnak esetleg fel sem tűnnek. Szívesen forgatok ki helyzeteket, jelenségeket.

‒ A Dumaszínházban ez bevált, működik, de szerinted a hívő ember meddig mehet el a viccelődésben? Egyszer valaki arra a kérdésre, hogyan vonult be Jézus az életébe, azt mondta: ahogy a Vörös Hadsereg Magyarországra... Országos botrány lett belőle.

‒ Az előbb már beszéltünk arról, hogy a humor a meglepetésen alapul, és az a lényege, hogy két össze nem illő valamit egymás mellé teszünk. Az agy nem tudja feldolgozni, ezért beindul egy védekező mechanizmus, és nevetünk. Egy ilyen Vörös Hadsereg-es beszóláson butaság felháborodni. Mert kit bánt? Jézus ebből a hasonlatból nem tud rosszul kijönni! Az egyik műsoromban van egy hasonló poén: Szent Pál levele az ELMŰ-höz. Nem hiszem, hogy ez Pálra nézve sértő lenne. Ha élne, biztos, hogy írna ilyen leveleket, mert ugye előfordul, hogy hibásan olvasnak le, túlszámláznak, tévednek, mi tévedünk. Hozzátartozik a mindennapi életünkhöz, de Pál még ebben a szituációban is kikezdhetetlen. Semmiképpen sem rá vetül az árnyék.

‒ Mégis, ilyen esetekben sokan érzik úgy, hogy meg kell védeni a hitüket.

‒ Ha valaki nagyon véd valamit, az ingatag. A szilárd hitű embert semmi sem tudja kibillenteni, különösen egy ilyen egyszerű, ártatlan poén nem. Megsértődni persze bármin lehet, a legjobb védekezés a támadás. Hőbörögni teljesen veszélytelen.

‒ És nevetni...?

‒ Nevetni kockázatos, mert ahhoz bátorság kell. Viszont ha egy helyzeten tudsz egy jót derülni, akkor már meg is békültél vele. Aki hőbörög, elveszi magától ezt a lehetőséget.

 

Névjegy: Kovács András Péter

Az adót mindig rendesen megfizeti, rendezvényről sose késik, az ebédet az utolsó szemig megeszi, naponta háromszor fogat mos, nem iszik, nem dohányzik, a kávét is mérsékelten fogyasztja. Az iskolában mindig ötös volt, hittanból és latinból többször dicséretet is kapott, summa cum laude végezte az egyetemet, tizenöt éves kora óta nem puskázott. Két kilónál több súlyfelesleg sosincs rajta, megáll a sárgánál, türelmes a pénztárosnővel. Hát élet ez?

Forrás: www.dumaszinhaz.hu

 

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben