Német-magyar mítoszok

A határnyitás huszadik évfordulója kiváló alkalmat teremthetne e viszony megerősítésére. Láthatóan törekszik is erre mind a magyar, mind a német diplomácia. A vendégjárás megindult: Pünkösd után itt járt Steinmeier külügyminiszter, június végén jön Köhler államelnök, augusztusban pedig Merkel kancellár lesz a soproni páneurópai piknikre emlékező ünnepség vendége. S bár nem sok jót lehet elmondani a jelenlegi kormány káderpolitikai következetességéről, mintha a német kapcsolat jelentősége a külügyi vezetők kiválasztását is befolyásolta volna. A külügyminiszter berlini nagyköveti múltja, a politikai államtitkár kitűnő német szociáldemokrata pártkapcsolatai, az új szakállamtitkár kiterjedt német kapcsolatrendszere arra utalnak, hogy legalábbis az igyekezet megvan. Az eredmény kevéssé látható, de hiba lenne a mulasztást csak a mi oldalunkon keresni. Gazdasági és ezért már-már általános ráutaltságunk ellenére is – az őszinte partneri viszony tudatában – nem hallgathatunk el néhány kritikai megjegyzést.

Steinmeier külügyminiszter és alkancellár látogatása – melynek deklarált célja a határnyitás miatti köszönet kifejezése volt – keltett némi belpolitikai vihart: Orbán Viktor esztergomi beszéde, melyben a magyar nemzet európai képviseletének jelentőségéről beszélt, „aggodalommal töltötte el” a német diplomácia vezetőjét. S noha Orbán ezt szocialista kampányfogásnak és nem hivatalos német kritikának minősítette, a helyzet nem ilyen egyszerű. Az intézményi gondolkodás a német közéletre sokkal inkább jellemző, mint a mienkre. A szakapparátusi viselkedés folyamatossága a külügyi szolgálatban nem válhat pártpolitikai érdekek áldozatává, nagykoalíciós időszakban különösen nem. Ennek fényében különösen furcsa a cseh és a szlovák külügyminiszterrel elköltött reggeli után a köszönet jegyében Budapestre utazni, és a határon túli magyarság ügyét bármilyen összefüggésben szóba hozni. Ne felejtsük el: Prágában Benesnek szobra áll, a róla elnevezett, a kollektív bűnösséget is kimondó dekrétumok jegyében több millió németnek kellett elhagynia hazáját. Ez a tény még Willy Brandtnak és Otto Schily volt SPD-s belügyminiszternek is fájdalmasan fontos volt. A Brandt-féle keleti politika nem azt jelentette, hogy mindezt a szőnyeg alá kell söpörni. Pozsonyban Hlinka és Tiso nem olyan visszafogott módon részei a nemzeti emlékezetnek, mint a korszak hasonló magyar politikusai nálunk. Büszkén lehet nekik szobrot állítani, utcát elnevezni róluk. A diplomácia természetesen nem arra való, hogy állandóan a történelmi sérelmeket emlegessük. Akár követhetnénk is az európai baloldal eljárását: nem beszélünk a Benes-dekrétumokról. De ha valaki olyan veszélyes vizekre téved, mint Steinmeier Budapesten, akkor már csak érdemes megkérdezni, hogy egy fődiplomata miért esik a szelektív történelmi amnézia áldozatául. S vajon a nemzetpolitika iránt általában fogékony Szabó Vilmos államtitkár hol volt akkor, amikor a programegyeztetés folyt, más külügyi vezetőkről és a berlini követség munkatársairól nem is beszélve? Nem tudtak róla, vagy – legyünk jóhiszeműek – hiába érveltek, hogy gesztusértékűnek szánt látogatásra nem szerencsés egy prágai cseh-szlovák früstökölés után sort keríteni? És akkor még nem esett szó arról, hogy Steinmeier budapesti beszédének elhangzásakor a magyar kormány legmagasabb rangú képviselője a fent említett, aznap kinevezett szakállamtitkár volt, ami legalább annyira érthetetlen, mint az, hogy a szónok a jelen lévő Pozsgay Imrét meg sem említette. Elhangzott számos idézet Jáchym Topoltól, Adam Michniktől, Václav Haveltől, Bronislav Geremektől, Tony Judttól stb., de magyar szerzőtől egy sem. Sehol az amúgy gyakran idézett Konrád-, Kertész-, Esterházy- vagy Nádas-mondatok, Márairól már nem is szólva. Horn Gyula neve ugyan elhangzott, történt utalás Kozma atyára – az NDK-s menekültek ellátása kapcsán –, de más honfitársunkról említés sem esett. Berlinből nézve persze a kelet-közép-európai rendszerváltozás valóban igen különböző politikai csoportosulásokkal és személyekkel kapcsolódik össze. Míg Cseh- és Lengyelország esetében a Szolidaritás és a Charta 77 „ugrik be”, Magyarország esetében az MSZMP legóvatosabb reformerei. Tán ezért nem tűnt fel a kevésbé óvatos Pozsgay jelenléte sem. Fontos gesztus viszont Merkel kancellár augusztusi találkozója a soproni piknik szervezőivel, ami valamelyest ellenpontozza az általános képet. A Steinmeier-beszéd üzenete, miszerint a rendszerváltozás alapeszméi, a szabadság és a szolidaritás, a polgári kezdeményezések minden szélsőségtől mentes érvényesülése ma, az egyesült Európában is aktuálisak, nemes állásfoglalás. De egy gesztusértékűnek szánt találkozó után nagyon kevés.

Magyarországnak mostanság igen rossz a híre Németországban. Sorra jelennek meg cikkek a feszült politikai helyzetről, a kormány bukdácsolásáról, a Magyar Gárdáról, a Jobbik 14 százalékáról, valamint a Jobbik és a Fidesz állítólagos összekacsintásáról. Vége a vállveregetésnek, az élta-nuló imidzsnek. Az érdeklődő német polgár nem érti, miként süllyedhetett idáig az egykori „legvidámabb barakk”. Ha a szakértőinek nevezett kormány ezen változtatni kíván, nem tehet mást, mint hogy világosan feltárja helyzetünket, megosztja a tárgyalópartnerekkel a dilemmákat, eloszlatja a félreértéseket és egyértelmű kéréseket fogalmaz meg. Nem tudunk róla, hogy a külügyi vezetés akár csak finoman jelét adta volna Steinmeier beszédével kapcsolatos elégedetlenségének. Az óvatosság persze érthető, mert sok pozitívumot nem tudunk felmutatni az együttműködésben. Magyarország továbbra sem tud komoly, kiszámítható partnere lenni a németeknek, mert államigazgatása megroppant, a Külügyminisztériumban zűrzavar uralkodik, az általános pénztelenség pedig minden komolyabb külpolitikai szándékot – ha egyáltalán van – ellehetetlenít. Gyurcsány Ferenc emlékezetes brüsszeli fiaskója megadta a kegyelemdöfést amúgy is megtépázott uniós tekintélyünknek. Németország korábban partnernek tekintett minket balkáni politikájának alakításában, a transzeurópai közlekedés lehetőségeinek javításában. Érdemes lenne felvenni ezt a fonalat, hiszen ez számos gazdasági lehetőséggel is kecsegtet, csakúgy, mint a kutatás-fejlesztés régóta kerülgetett témaköre. Nemzetpolitikai érdekeink világos, lehetőleg belpolitikai konszenzust is élvező bemutatása segíthetne az igencsak leegyszerűsítő német megközelítés differenciálásában. Nem a belpolitikai ellenfelek instrumentalizálásával, hanem német történelmi analógiákat is felvonultató józan érveléssel.

Merkel kancellárral az ellenzék vezetője nyilván ismertette helyzetünket, és együttműködését bizonnyal nemcsak az adóparadicsomokba mentett vagyonok feltárásában kérte. A német kormány – ha akarja –, tudja valamelyest befolyásolni, motiválni a hazánkban is jelenlévő nagyvállalatokat. A német tőke viselkedése pedig életfontosságú lehet a következő években. Jó lenne megértetni egymással az Oroszországról, az energiabiztonság politikai vonatkozásairól kialakult véleményünket. Mindehhez persze stabil kormányzás, karakteres és okos külpolitika kellene.

Derék szándék, hogy minden alkalmat – még a június 27-i kerítésvágós kép elkészültének mondvacsinált évfordulóját is – megragadunk a határnyitás és önmagunk ünneplésére, de kár lenne a Németországhoz fűződő kapcsolataink lényegét a történelmi mítoszok világába száműzni. A közös ünnepeinkből is táplálkozó jó viszony lehetővé teszi a világos beszédet és a határozott cselekvést mindkét fél részéről.