Néma tapsvihar – A Nalaga'at/Érints meg nevű süketnéma-vak színházról

Létrehozás: 2009. augusztus 05., 12:41 Legutolsó módosítás: 2009. augusztus 05., 15:26

Az érintés bekapcsolja az emberi kommunikáció áramköréből kívül rekedteket – meséli az izraeli süketnéma-vak színházat vezető Adina Tal. A Jaffa egykori dokkjában működő, egyedülálló vállalkozás az idén tízéves. Forrás: Népszabadság / Szablyár Eszter

Néma tapsvihar – A Nalaga'at/Érints meg nevű süketnéma-vak színházról

Egy jelenet a Nem csak kenyérrel című darabból

Távoli tájak rejtélyeit, misztikus fűszereket és a mesés arany reményét hajszoló flották oldalában egy rozoga kajüt is kifutott Jaffa kikötőjéből, majd' háromezer évvel ezelőtt. Rajta a sorsa elől menekülő prófétával, Jónással: aki aztán az isteni távirányítással működtetett, falánk cetnek hála, az állat gyomrában vesztegelve „járta be” a saját lelkéhez vezető utat.

Ahonnan Jónás futni próbált, ott „kötött ki” két évvel ezelőtt egy maroknyi csapat: tizenkét süketnéma-vak színész és a társulatot vezető író-rendező, Adina Tal. A süketnémaságot, később vakságot okozó Usher-szindrómában szenvedők jeruzsálemi csoportterápiás foglalkozásán találkoztak először, ahova azért hívták el Talt, csempésszen életkedvet színházi helyzetgyakorlataival tizenkét elszigetelten vegetáló ember hétköznapjaiba, hozzon komikumot csöndbe és sötétbe burkolt tragédiájukba.

„Toporogtunk a halál gondolata körül” – meséli a kezdeti időszakról Adina Tal. Leküzdhetetlen feladatnak tűnt eleinte még az is, hogy egyáltalán megértsék egymást. Többnyire érintéssel kommunikáltak, Tal mozdulatait az első néhány hónapban érintéssegédek tolmácsolták. Segítségül hívták a Braille-ábécé apró pöttyeit, a rendező hamarosan perfektül társalgott izraeli és orosz jelnyelven azokkal, akik a betegség korai fázisában járva, még nem veszítették el látásukat. A néma párbeszédek, együtt játszások során egyre kisebb szerepet kapott a halál, előkerültek a gyerekkori kirekesztettség történetei, kuckózások emlékei padláson, gigantikus könyvszekrények csücskében, kertvégben. Előkerültek a gyerekkor kegyetlen játszópajtásainak víziói, a korán szerzett félelmek, a sosem látott rokonarcok és a madárcsicsergés hiánya. Ezekre az érzésekre építette – a jeruzsálemi, a haifai és a tel-avivi teátrum egykori rendezője – Adina Tal egyedülálló színházát, Nalaga'at/Érints meg néven. Ezekből szőtte azt a sűrű életszövetet, amelyet később „A fényt cikcakkban hallani” címmel adtak elő Izrael legnagyobb színházaiban, és a parlamentben, meghívták az előadást Kanadába meg Svájcba is, ahol emigrációja előtt húsz évig élt Tal.

„Az egyszemélyes szigetek szép csöndben összeértek, valódi társulattá értünk” – meséli, miért döntött úgy, saját épületet szerez a különleges produkciónak. Mikor rábukkant a jaffai kikötő üresen tátongó, kiszuperált csarnokára, bátor képzelete azonnal be is népesítette: társulata saját próba- és színházterme mellé éttermet és kávézót gondolt, ahol az éhes közönség az abroszra hímzett jelnyelv segítségével rendelhet süketnéma pincérektől, és ahol egy teljesen sötét kávézóban vak felszolgálók osztják meg mindennapjaik érzéseit. Tal alapítványt hozott létre, sikerült amerikai, svájci és izraeli magánadományokkal kipótolnia az állami támogatást, és hamarosan, 2007 végére elkészült a minimalista eleganciájú épület. A nézőtérre egy izraeli színház leselejtezett székei kerültek, amelyeket aztán a párizsi operaház 1816-os találmányát hasznosítva, pártolóiknak apró réztábla fejében kiárusították.

A társulat után Nalaga'at névre keresztelt központ megnyitására készült második darabjuk – a „Nem csak kenyérrel” – bemutatóján megtelt mind a 330 bársonyülőke. És megtelik azóta is minden második, harmadik este. Egy pékségben ülünk, és miközben a hófehér kötényes, sapkás színészek jól begyakorolt kézmozdulatokkal meggyúrják a kenyérnek valót, tepsibe egyengetik a tésztakupacokat – elmesélik életük történetét, kifecsegik féltett álmaikat. Fodrásznál pletykálnak, nézik a tévét, boldogan figyelik, ha egy igézetes nő belép a szobába. Feketébe öltözött kísérőik karján táncra penderülnek, szerelmesen andalognak, és a kabaré fénykorát idézve mókáznak a színpadon - míg aranybarnára sül a kenyér.

Szétosztják: a felszelt, még gőzölgő vekniket.

Tapsolunk: a jelnyelv előírásai szerint, feltett kézzel, nyitott tenyerünket forgatva.

Némán.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben