Nem tudjuk elképzelni saját elménk halálát

A kérdés most nem az, hogy „van-e élet a halál után”, sokkal inkább az, hogy miért tesszük fel ezt a kérdést. Az elme fáradhatatlan kutatói szerint azért, mert halottnak, vagyis a totális öntudatlanság állapotában lenni olyan tapasztalat, amely az embernek sosem adatik meg az életében. A szimulációs kényszer hipotézis szerint pedig a tudatos tapasztaláson alapuló gondolkodásmód olyan meghatározó, hogy emiatt nem tudja elképzelni a teljes semmi állapotát – de fáradhatatlanul próbálja. Így válik a halál mint egyszerű biológiai tény misztériummá, az út vége helyett egy új út kezdetévé.

A Scientific Americanben publikáló Jesse Bering egyike azoknak, akik pszichológiai kutatásaik alapján úgy gondolják, hogy az efféle irracionális képzetek kialakulása nem a vallásra vagy a nemlétezéstől való félelem elleni védekezésre vezethető vissza, hanem egyszerűen az öntudat kialakulásának mellékterméke. „Őseinknek kétségük sem volt afelől, hogy a saját elméjük halhatatlan, ez az illúzió pedig a mai emberbe is átörökítődött. A fejlett kognitív struktúrából következik, hogy már a kezdetekben sem tudták felfogni a saját pszichológiai nemlétezésüket.”

Jobb, ha hozzászokunk tehát a gondolathoz, hogy mi magunk soha meg sem fogjuk tudni, hogy meghaltunk – mondjuk ez nem hangzik túl szörnyen. Ahhoz ugyanis, hogy bármilyen tényleges tudásunk legyen egy eseményről, kell egy működő agykéreg. Márpedig azt még az óvodások is tudják, hogy ilyen a halottaknak nincsen.

Az említett korosztállyal (plusz a kicsit idősebbekkel) 2004-ben végzett kísérletek más meglepő eredménnyel is jártak. A Scientific American-cikk alapjául szolgáló elméletet támadó leggyakoribb vélekedés az, hogy a túlvilági élettel kapcsolatos elképzeléseink kulturális termékek, amelyek kora gyermekkortól kezdve fokozatosan épülnek be a gondolkodásunkba a vallási oktatás, a média és/vagy a család révén. Innen kiindulva feltételezhetnénk, hogy az óvodások „kihaláspártiak”, de felnőtté válva egyre inkább a szellemi kontinuitás mellett teszik le a voksukat.

Ezzel szemben a kísérlet alapjául szolgáló bábelőadás után, amelyben a főszereplő kisegér meghalt, a 3–12 éves nézők közül éppen a 3–5 évesek voltak azok, akik leginkább utaltak válaszaikban a szellemi halhatatlanság eszméjére. A kisegér szerintük továbbra is „haza akar menni”, és „rosszul érzi magát”, míg azzal tökéletesen tisztában voltak, hogy nincs többé szüksége élelemre vagy vízre, és soha nem lesz belőle felnőtt egér, vagyis a biológiai elmúlást tényként kezelték. A kísérlet tehát igazolta a kutatók azon elméletét, hogy a szellem továbbélésében hinni a halálról való gondolkodás természetes, intuitív velejárója.

De ha valóban evolúciós örökségről van szó, mi volt a haszna a törzsfejlődésben az ilyen mértékű öntudatosságnak? A kaliforniai egyetemen kutató H. Clark Berrett antropológus szerint nem annyira a haszna, mint inkább a haszontalansága a lényeges ennek a tényezőnek. Az a tudás ugyanis, hogy a halál egyenlő a tevékenység hiányával, vagyis az ellenségünk nem kel fel holtából, és nem támad hátba minket, létfontosságú. Az viszont, hogy a szellemével mi lesz, a túlélés szempontjából nem bír jelentős információértékkel.

A kulturális környezet a fentiek ellenére rendkívül fontos lehet, hiszen ez az, ami erősíti vagy gyengíti a halhatatlanságba vetett velünk született hitet. A kisegeres kísérletet kisiskolásokkal megismételve, Bering és kollégái egy újabb elemet, a vallást is bevették a vizsgálandók közé. Azt találták, hogy a hatéveseknél még nincsenek különbségek: a világi és vallásos nevelést kapó gyerekek egyaránt hittek a lélek további létezésében. A későbbi életkorokban azonban egyre nyilvánvalóbb a két eltérő kulturális háttér hatása: a vallásos neveltetésűeknél megmaradnak a korábbi elképzelések, míg a többiek egyre inkább eltávolodnak tőlük.

Ami pedig a felnőtt társadalmat illeti, a túlvilági létezésben való hitet általában egy választás (a család vagy az egyén választása) eredményének tartjuk, de az, hogy a legmegrögzöttebb ateistáktól is elhangzottak erre utaló megállapítások a célzott kutatások során, az ellenkezőjét bizonyítja. A cikk szerzőjének 2002-ben egyetemistákkal végzett kísérletében a hallgatóknak egy balesetben elhunyt ember gondolatairól, érzéseiről kellett véleményt mondaniuk.

Jelentős részük azt mondta, hogy a halál beállta ellenére az elhunyt személy elméje továbbra is működik. Ez nem meglepő annak fényében, hogy egy külön kérdőív tanúsága szerint a válaszadók között többségben voltak azok, akik valamilyen szinten hívőnek érezték magukat. Azoktól azonban, akik földhözragadtabb nézeteket vallottak, 32 százalékban szintén a szellemi élet folyamatos voltára utaló válaszokat kapott a kutatás vezetője, nagyrészt a gondolkodással kapcsolatos kérdésekre. Ahogy az egyik különösen elszánt hallgató felszólalásában megjegyezte: „Hát persze hogy a halott tudatában van a halálának, hiszen a halál után nincs élet, és ezt most a saját bőrén tapasztalhatja.”