Nem tör az égre – Római katolikus templom Vajdácskán
Kis templom, de mégis templom. Nem mintha a templomépítés méret dolga lenne – vagy érzünk benne valamit, ami jóval több, mint egy befedett tér hatása, vagy nem. Az Árpád-házi Szent Erzsébetről elnevezett új, vajdácskai katolikus templommal szemben azonban – ráadásul fenn a dombon – két tekintélyes, régi templom is áll: a reformátusok a török után kerültek itt többségbe, több mint kétszáz éves templomuk mellé pedig a múlt-múlt század elején a jelentős számú görög katolikus ruszin betelepülőknek is büszke, méretes templomot emeltek. Utoljára azok a katolikus zsellérek kerültek ide, akiket az egyházi nagybirtokos, a jászvárosi premontrei prépostság telepített ide a kiegyezés után. Forrás: Népszabadság / Torma Tamás
A Sárospataktól néhány kilométerre, a Bodrog túlpartján található, ma másfél ezres falu élete akkoriban változott nagyot: kiépült a környező gátrendszer, a lecsapolások után a vízjárta földeket tagosítva művelés alá vonták, és az addigi lápi halászó-gyűjtögető életmódot végleg felváltotta a földművelői. Ekkoriban tűnik el a falu költői nevéből az „aranylábú” állandó jelző is – de csak a nevéből, mert címerében még mindig az aranyszínű gólya áll. (A névadó állítólag maga Kazinczy Ferenc volt.)
Itt áll tehát a harmincas tervező, Erhardt Gábor kis temploma, amely térhatásában egyáltalán nem kicsi. Inkább szerény – méghozzá azzal a szerénységgel, amelyet leginkább kistelepülések templomaiban érezhetünk. Nincs pompa, puritánság van, mert minden a gyülekezet méreteire és anyagi feltételeihez van szabva; ami ideérve még extravagáns lehetett volna, azt az egyeztetések hosszú és keserves útjának egy-egy fázisában már rég lefaragták róla. A Fő utcában itt korábban két megviselt vályogház állt, az egyikben – egykori parasztházban –, némi átalakítás után, működött a régi templom.
Az új épület nem akar az égbe törni, nem különösebben nő még a szomszédos porták fölé sem – ebben is inkább a parasztházakkal tart, mint a dombról hozzá lenéző, régi templomokkal. Utcai frontja a főbejárattal inkább praktikus, mint teátrálisan hatásos – ezt csak kivételes alkalmakkor használják, a szélfogó alá helyezett oldalbejárata viszont akár egy családi házon is lehetne. És még a régi, egytraktusos házak elhelyezkedését is követi: ahogy a többi, ez is a Fő utcára merőlegesen áll, még a minimális hatásvadászatot is kerülve. Egyedül talán harangtornyának kitámasztott, csapóajtóra emlékeztető, hátsó elemében maradt meg némi egyéni drámaiság.
Mégis ez a szerénység nagyon illik ide. Egyszerű vonalak – alig díszítés, sátortető, hátul a szentélyrész szinte középkori apszisa – és egyszerű, természetesnek ható anyagok – terméskő, tégla, szép faácsolatok. Tudható, hogy nem minden úgy készült el, ahogy azt az építész először elképzelte, mindez azonban csak akkor számít, ha látványosan látszik is. A kőlábazat nem ér teljesen körbe (halvány salétromfoltjai mutatják, hogy helyenként ázik is a fertőszéplaki téglafal), a belsőépítészeti tervekre már végleg nem futotta, és a hívek nyomására az eredetileg belül látszó téglafalakat is fehérre kellett festeni (méghozzá simává vakoltan, mert a helyieket még a csak meszelt, és így legalább plasztikus felület is inkább istállókra emlékeztette). De a homogén fehér fölött is él a mennyezet ősbárkára emlékeztető, egyszerű faszerkezete, kívül pedig a téglafal girbegurbái – amelyeket bárhol máshol simán hibának látnánk –, itt inkább a helyi mesterek kezében tovább élő folyamatosságot idézik fel. Ez is egy hely szelleme.
