Nem könnyű ma kereszténynek lenni – Kettesben Várszegi Asztrikkal

Pannonhalma bő évezrede, a kora román kortól a késő klasszicizmusig egymásra épülő falaival mutat irányt, jelöl mértéket, biztat a folyamatossággal. Valahogy mindig túlélte a korok viharait, vagy összegyűjtötte az erőket az újrakezdéshez. A második világháborúban például, amikor az a veszély fenyegette, hogy a németek felrobbantják, az akkori főapát a Nemzetközi Vöröskereszt védnöksége alá helyezte – idézi fel mai utóda, Várszegi Asztrik. „Nekem meg azért kellett valamilyen védelmi köpeny, mert alig tudunk létezni” – teszi hozzá.

Így lett Pannonhalma 1996-ban a világörökség része. Pénz ugyan nem jár az UNESCO-s címmel, ám vonzza a turistákat, és kiváltságot biztosít a pályázati forrásokhoz való hozzáférésben. Ennek is köszönhetően, az apátság bevételeinek már közel az ötöde saját forrásokból származik: idegenforgalomból, borászatból, gyógynövényes likőrökből, teákból. „Gazdaságilag autark, szellemileg autonóm, ez a bencés hagyomány” – mondja Várszegi. A teljes önállóság persze utópia, csak egyfajta többletbiztonságot tudnak előteremteni. „De legalább nem vagyunk a kor pillanatnyi szeszélyeinek teljesen kiszolgáltatva. Mert azt mi, bencések, nem nagyon szeretjük.”

A szerzetesrend teljes mértékben kielégíti Várszegi Asztrik szuverenitási igényét, ami kora fiatalsága óta erősödik benne. Katolikus keresztény családba született, a hit a mindennapjaik része volt. „Nem a papok tanították a keresztvetést, hanem édesanyám ölében ültem, fogta a kezemet és gyakoroltuk. Ma úgy mondanák: keresztény módon lettem szocializálva.” Elmosolyodik, és mindenfajta minősítő szándék nélkül elmeséli, hogy egyszer meghívott Pannonhalmára hittanos és nem hittanos gyerekeket. Előbbiek tudták, hogy a templomban le kell venni a sapkát, utóbbiak sapkában jöttek be, kólával és ropival. Amiből csupán annyi következik, hogy a kereszténység megtanít bizonyos viselkedési formákat is.

Várszegi Asztrikot először az állami iskolában íratták be hittanra, de olyan nyomás nehezedett az édesanyjára, hogy inkább kivették, és az orsolyita nővérekhez járt, „zughittanra”. Tizenhét éves korára tudatosodott benne, hogy szeretne elkötelezetten keresztény lenni. „A társadalom is hozzájárult ehhez, mert voltam KISZ-táborban is, ahol a »szocializmust építettük«, és olyan nagy volt a kontraszt a család, a megtisztultabb embereszmény és a KISZ-esek között, hogy csak még jobban elidegenített a rendszertől.” Pedig a soproni állami középiskolában, a mai evangélikus líceum elődjében nagyon komoly ideológiai munka folyt. Ma is szinte kiütéseket kap, ha rágondol, mennyi maszlaggal etették. Nem berzenkedett. „Konfliktuskerülő gyerek voltam. Ha láttam, hogy nem tudok értelmesen kapcsolatot teremteni, elnémultam és kivonultam. Csendes derűvel elléteztem.” Azután 1964-ben felvételét kérte a bencés rendbe, s Pannonhalmán végezte a teológiai tanulmányait. Jött 22 hónap katonai szolgálat, s az ottani élethelyzetek még inkább megerősítették a választása helyességében. „Rájöttem, milyen nagy ajándék, hogy keresztény lehet az ember. Mekkora nagy szabadságot nyújt, mert megszabadít egy csomó őrülettől; legyen az akár politikai rajongás, akár a futball, vagy egyéb divatirányzat. Már fiatalkoromban is nagy örömmel töltött el annak megtapasztalása, hogy szuverén, független ember vagyok.”

Magyarországon 1950 után négy szerzetesrend maradt meg: a bencés, a ferences, a piarista és a Szegény Iskola nővéreké. Mindegyiküknek két-két iskolája lehetett, s ahhoz, hogy érettségit adhassanak, az ottani tanároknak állami diplomával kellett rendelkezniük. „Ha nem lettem volna bencés, akkor is tanár, vagy művészettörténész, esetleg régész lettem volna” – emlékszik vissza indíttatására. Így viszont 1971-ben, a pappá szentelést követően a rend küldte őt az ELTE bölcsészkarára. „Sajátos helyzetem volt: nappalira járhattam, érvényes vizsgákat tehettem, diplomát szerezhettem, sőt még ott is doktoráltam, de nem kaptunk menzát, és fel voltunk mentve az ideológiai tárgyak alól.” Közel húsz évig Győrben és Pannonhalmán tanított történelmet és németet. Időközben megszerezte a PhD fokozatot is.

Kákosy László, az ELTE nagyhírű egyiptológus professzora sokáig bízott abban, hogy bencés tanítványa, aki Egyiptom egy kései, keresztény korszakából írta a diplomamunkáját, a hosszú téli estéken rászánja magát a kopt egyházzal való foglalkozásra. Nem sejthette, hogy Várszegi már az egyetemi évei alatt is a XX. századdal szeretett volna foglalkozni, de az a hetvenes években egy papnak még „életveszélyes” lett volna. Tízévnyi tanítás után viszont már úgy érezte, hogy doktorijához az Újkorban akar elmélyedni. A két világháború, illetve Pannonhalma, s az 1920 és 1950 közötti főapát, Kelemen Krizosztom volt a téma. „Ez nagyon alkalmas volt arra, hogy olvassak a Horthy-féle neobarokk korszakról, ami enyhén szólva, nem hozott lázba. Riadalommal nézem, amikor ma ezért lelkesednek.”

Jelenleg is nagyon fontosnak tartja, hogy ezt az időszakot akkor társadalmilag, egyháztörténetileg, szerzetesjogilag át tudta tekinteni. S erre az alapos tárgyi tudásra épül az a meggyőződése, hogy „1920 óta Magyarországról, az itt kialakult helyzetről, a jövőnkről korszerűtlenül gondolkodunk. Osztom azon történészek szakmai véleményét, akik szerint magyar múltunkat újra kell olvasnunk, Szent Istvántól napjainkig. A történészek tudják” – teszi hozzá a főapát –, „mennyi hamis ideológia rögzült, illetve öröklődött át bennünk, korlátozva a gondolkodásunkat, mai cselekvésünket.” Be kellene tudni engedni új információkat, mert „attól, hogy örökösen csak ismétlünk dolgokat, már betegek vagyunk”. Az Osztrák–Magyar Monarchia szétesése óta számos kérdés feloldatlanul, mitikus elemekkel él tovább. „Sokat és radikálisan kellene foglalkozni az emberek nevelésével ahhoz, hogy befogadóképesek legyünk szellemiekben, lelkiekben egyaránt, és ne csak klisékkel, ráadásul hamis klisékkel tápláljuk magunkat.”

Valóban sajátos kollektív tudat az, amelyben a több évtizedes mítoszok makacsul tartják magukat, a közelmúlt történelmét viszont inkább elhallgatná. Mivel beleszületett, Várszegi Asztrik is tisztában volt a „létező szocializmus” korlátaival, de szerzetes és tanár lehetett, az ifjúsággal foglalkozhatott, hát teljesnek érezte az életét. „Az, hogy megfigyeltek, hogy adatokat gyűjtöttek rólam, s mielőtt püspök lettem – de már korábban is –, történt néhány kísérlet, hogy beszervezzenek, a világ legtermészetesebb dolga volt abban az időszakban.”

Azt, hogy ebből nem lett „virágzó kapcsolat”, a rendszerváltás hozta magával. Nem kellett belemenni. „Nem hősiességből, de éreztük, hogy szabaddá válunk, és így is próbáltunk felnőni.” Éppen ezért empátiával közelít azokhoz, akiknek másként alakult az életük. „Amikor vallom azt, hogy jó lenne tisztán látnunk – és azért látok egy s mást –, akkor nem azért mondom, mert ítélkezni akarok. Az ítélkezés nem az enyém.” De a folyamatok feltárása, az oknyomozó történelem segíti az embert, hogy lerakhassa a múlt kölöncét, amihez azután tényleg nem kellene ragaszkodni.

A beszélgetés további részei a Figyelő hetilap karácsonyi dupla számában olvashatók.