Natan Saranszkij beszédet mondott a Hetek Közéleti Klubban

Kedves Barátaim!

Köszönöm szépen ezt a nagyon megindító fogadtatást. Gondolkodtam, mivel kezdjem az előadást, de az a két héber nyelvű dal, amit az előbb hallhattunk, és amelyeket annak idején a börtönben is sokat énekeltem, segített. Az első szövege egy 200 évvel ezelőtt élt haszid rabbitól származik, és arról szól, hogy a világ egy nagyon keskeny híd, de a legfontosabb, hogy az ember soha ne féljen. Persze felmerül a kérdés, hogyan lehetséges nem félni a sok rossztól, ami az emberre leselkedik a világban. A választ a következő dalban kapjuk meg Dávidtól, aki azt mondja a zsoltárban: „Íme, mily jó és gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak."

És valóban, miközben a magánzárkában egyedül a sötétben énekeltem ezeket a dalokat, úgy éreztem, hogy jóindulatú, kedves barátaim ott vannak körülöttem, és ez adott erőt, hogy tényleg ne féljek senkitől.

Ám ez a két dolog, a népemmel való szolidaritás és a saját szabadságom kérdése nem születésemtől kezdve kapcsolódott össze bennem. Az egykori Szovjetunióban születtem, és sokáig tipikus asszimilált szovjet zsidó voltam. Ez többek között azt jelentette, hogy miközben egy olyan ukrajnai nagyvárosban éltem, ahol sok tízezer zsidó élt rajtam kívül, akik közül sokakat jól ismertem, azonban a népem múltjáról, ünnepeiről, történelméről és sok másról szinte fogalmam sem volt. Amikor megszülettem, a nagyapám azt szerette volna, hogy az ő apja után Nátánnak nevezzenek el, de a szovjet birodalomban ez nagyon veszélyes lett volna azokban az időkben, ezért végül is Anatolijnak neveztek el.

Bár csupán néhány évvel a holokauszt után születtem, és olyan helyen nőttem fel, ahol pár évvel azelőtt sok százezer zsidót, - köztük a családunk tagjait - gyilkoltak meg, szinte semmit sem tudtunk a holokausztról. Ez volt a szovjet rezsim hivatalos politikája: megfosztották az embereket különböző identitásuktól, vallásuktól és lojalitásuktól, hogy kizárólag a kommunista kormány iránti lojalitásuk maradjon fenn.

Ugyanakkor nem hagyták, hogy megfeledkezzünk róla, hogy zsidók vagyunk: a szüleink személyi igazolványába az etnikai azonosítóhoz bejegyezték: zsidó. És ez sokféle hátrányos megkülönböztetéssel, diszkriminációval járt. Ebben a világban semmiféle pozitív következménnyel nem járhatott, ha valaki zsidó volt. Kizárólag negatívumai voltak, ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy a szülők egyik legfőbb vágya az volt, hogy a gyerekeik személyi igazolványában átírathassák a zsidó szót: oroszra, ukránra, örményre, bármire. A lényeg, hogy a zsidó szó tűnjön el, mert az csakis negatív következményekkel járt.

És mindezzel együtt - természetesen, mint minden más szovjet állampolgár - a szabadságtól is meg voltunk fosztva. Egészen kicsi korunktól arra szoktattak, hogy csak azt szabad gondolni, írni, olvasni, amit a hivatalos politika jóváhagy. Csakhamar én is olyan lettem, mint a legtöbb szovjet blokkban élő, kettős gondolkodású ember, aki tudja, hogy van egy igazság, amiről a családban beszélhetünk, és van egy hivatalos igazság, ami a külvilágnak szól.

Jól emlékszem arra a napra, amikor tipikus szovjet kettős gondolkodásúvá váltam. Sztálin halálának a napján történt. Én ötéves voltam, és az óvodából jöttem haza, a bátyám hétéves volt, és iskolából jött  haza, és miután az apám meggyőződött, hogy senki nem hallja, azt mondta nekünk: ez a  Sztálin nagyon gonosz ember volt, sokakat megölt, népünket is ki akarta irtani. De hatalmas csoda történt, és egész életünkben nem szabad elfelejtenünk, hogy milyen szerencsések vagyunk, mert meghalt. Azt is hozzátette - ismétlem, én ekkor öt, a bátyám hétéves volt -, hogy mindezt senkinek nem mondhatjuk el, és nem örülhetünk nyilvánosan. Lelkünkre kötötte, hogy másnap az óvodában és az iskolában ugyanúgy szomorkodjunk, mint a többi gyerek. És így is lett: másnap együtt sírtam a többi óvodással, gyászénekeket énekeltünk, mert meghalt Sztálin, de közben arra gondoltam, milyen jó, és mekkora csoda, hogy meghalt, és megmenekültünk. Az én generációm biztosan nem csodálkozik ezen, hiszen milliók éltek hasonló gondolkodásmóddal, hasonló elmeállapotban.

Szintén jól emlékszem rá, hogy három évvel később apám az Amerika Hangja nevű rádiót hallgatta - bármilyen nehezen érthető is volt, hiszen zavarták az adást -, és onnan értesült, hogy a Vörös Hadsereg eltiporta az 1956-os budapesti forradalmat. Apám azt mondta, hogy ez nagyon nagy tragédia, és sírt, de azt is megmondta, hogy erről sem beszélhetünk senkinek.

Ez így ment tovább, ilyen légkörben nőttünk fel. A szüleimtől megtanultam, hogy valamiben nagyon kiválónak kell lennünk, - fizikában, matematikában, sakkban -, minden zsidónak a szakmája legjobbjának kell lennie, mert akkor valószínűleg védelmet fog élvezni. Úgy gondoltuk, hogy a tudomány elefántcsont tornyába bezárkózva lehet túlélni a körülöttünk levő világot.

Gondoltam volna vajon ezekben az időkben, amikor keményen tanultam és próbáltam jobb eredményeket elérni, hogy egy napon olyan ember leszek, aki a jogaiért és a szabadságért harcol? Természetesen nem. Eszembe sem jutott a harc, hiszen a legfőbb életcélunk a fizikai túlélés volt. Ennél magasabb eszménk nem volt, hiszen ez kötötte le minden energiánkat. Mikor változott meg mindez?

Két fontos esemény történt az életemben: az egyik a hatnapos háború, amikor 1967-ben Izrael legyőzte a környező országok hadseregeit. A zsidóság győzelme hatalmas megszégyenülést jelentett a Szovjetunió számára: a parányi ország diadalt aratott az óriási túlerőben lévő szír, egyiptomi és más támadókkal szemben, akiknek a Szovjetunió a megelőző években komoly katonai támogatást nyújtott. Izrael váratlan győzelmét követően a Szovjetunióban erőteljesebbé vált a régi antiszemita, anticionista propaganda. Ezzel együtt a körülöttünk élő emberek viszonyulása is megváltozott. Azt vettük észre, hogy még az antiszemita viccek is megváltoztak: ezekből sok volt forgalomban a Szovjetunióban, és korábban a gyáva, szerencsétlen, tehetetlen zsidókról szóltak. Most viszont huligánoknak, lázadóknak neveztek minket. És ebből egyértelmű volt, hogy az emberek minket, orosz zsidókat, elkezdtek összemosni Izrael államával.

Ebben az időben elkezdődött egy földalatti mozgalom: külföldiek segítségével beszereztünk filozófiai témájú irodalmat, és ahogy ezzel foglalkoztuk, titokban egy teljesen más világban találtuk magunkat. Korábban engedtük magunkat meggyőzni, hogy ennek az 1917-es kommunista forradalom által létrejött világnak a részei vagyunk, fogaskerekei egy hatalmas rendszernek. Ám az újonnan megismert érvek elkezdtek meggyőzni bennünket arról, hogy egészen más tradícióhoz tartozunk, ami visszamegy egészen az exodushoz, az Egyiptomból való kijövetelhez. Nagyon egyszerűnek és természetesnek tűnt az azonosulás ezzel a történelemmel és ezzel a néppel, amely kijött a zsarnokság uralma alól. Egyszer csak úgy éreztük magunkat ott, a Szovjetunióban, mintha Egyiptomban élnénk, és nagy bátorítást vettünk, hogy elkezdjünk harcolni a szabadulásért.

Abban a pillanatban, ahogy ez a fajta identitásváltás elkezdett erősödni bennünk, azt tapasztaltuk, hogy már vannak fontosabb eszméink, mint az egyszerű fizikai túlélés. Megváltozott a kettős gondolkodásunk; elkezdtük nyilvánosan is felvállalni, kimondani, hogy nem akarunk ennek a rendszernek a részei lenni, nem akarunk ide tartozni. Mivel előttünk volt Izrael példája, oda akartunk tartozni.

Abban a pillanatban, ahogy ezt az egyszerű mondatot kimondtuk, minden megváltozott körülöttünk: a rendszer elkezdett ellenünk dolgozni. Kirúgtak a munkahelyeinkről, megfigyeltek, lehallgatták a telefonjainkat. A barátaink eltávolodtak tőlünk, noteszeikből kitörölték a telefonszámunkat. Már nem voltunk kettős gondolkodásúak, nem azt mondtuk, amit kell, hanem azt, amit gondoltunk. És onnantól kezdve szabad embereknek éreztük magunkat. Az identitásunk megtalálása adott erőt, hogy ne féljünk semmitől, se a rendszer elleni harctól.

A másik fontos esemény, ami megváltoztatta az életemet, az 1968-as prágai tavasz volt. Amikor az orosz tankok bevonultak Prágába, nyolc ellenzéki a főtéren tüntetett ellenük: mindannyiukat letartóztatták. Akkor furcsa, kettős érzés kerített hatalmába: egyrészt szégyelltem, hogy orosz állampolgárként a része vagyok annak a rendszernek, ami ilyen elnyomást gyakorolt, másrész irigyeltem azokat, akiknek volt bátorságuk harcolni az elnyomással szemben.

A következő nagy esemény az volt, amikor Szaharov, a legnagyobb orosz tudós kiadta első nyilvános levelét, amiben szabadságot és emberi jogokat követelt. Nekem nagyon jó munkám volt akkoriban, a Szovjetunió legnevesebb tudományos kutatóintézetében dolgoztam. Ott próbáltam túlélni ezt a rendszert, és azon gondolkodtam, hogyan lehet megszabadulni a kettős gondolkozástól. És hirtelen ott állt előttem egy példa, ott volt előttem Oroszország legnagyobb tudósa, aki olyan érdemeket szerzett, amit nem sok ember utánozhat, és kimondja, hogy a tudomány nem képes őt boldoggá tenni, és nem tudja szabadnak érezni magát addig, amíg nem biztosítják a szabad jogait.

Az identitásváltozás, ami végbement nálam, megkóstoltatta velem, milyen lehet szabad embernek lenni. És eldöntöttem, hogy soha többé nem akarok ebből visszalépni: ennek következtében hamarosan két mozgalom hivatalos vezetőjévé váltam: az egyik a szovjetunióbeli zsidók szabad kivándorlásáért küzdött, másrészt az emberi jogok mozgalmának szószólójaként Szaharovval és másokkal együtt elkezdtük dokumentálni azokat a jogsértő eseményeket, melyek különböző kisebbségekkel, pünkösdiekkel, katolikusokkal, krími muzulmánokkal estek meg. Azt tapasztaltam, hogy zsidó identitásom erőt adott ahhoz, hogy másokért harcoljak.

Új típusú lelkesedésem azonban komoly próba alá került, amikor hazaárulás vádjával letartóztattak, és másfél évig vizsgálati fogságban tartottak. Egy tizenhét KGB-munkatársból álló csoport folytatta a kihallgatásomat, és gyűjtötték ellenem az anyagot. Sok adatot akartak gyűjteni, nagy ügyet szerettek volna kreálni az ügyemből. Olyat, aminek a segítségével meg tudnak félemlíteni másokat is. Majd választás elé állítottak: azt mondták, hogy vagy együttműködöm velük, és ez esetben hamar szabadon engednek, vagy ha nem, akkor kémként bánnak velem: a kémeket, a hazaárulókat nem szokták kegyelemben részesíteni, biztos halál vár rám.

Hogy miben állt volna az együttműködés? Az volt a kérésük, hogy tartsak sajtókonferenciát, és nyilvánosan ítéljem el Izraelt és Amerikát, és jelentsem ki, hogy a Szovjetuniónak van igaza. Meggyőző érveik voltak, és sok dicséretet kaptam, hogy milyen nagyszerű tudós vagyok, milyen jó eredményeim vannak, milyen gyönyörű a feleségem, és fiatalemberként milyen karrier áll előttem; csupán néhány szót kell kimondanom.

Szinte erőszakkal kellett győzködni magamat, hogy ne mondjam ki ezt a néhány szót: annyira meggyőző volt, hogy a fizikai túlélésem többet ér, mint hogy megtagadjam a kérést.

Persze nagyon is  jól tudtam, miért nem szabad együttműködnöm: ötéves korom óta tipikus kettős gondolkodású emberként éltem, majd elkezdtem szabadon gondolkodni, majd szabad ember lettem, elkezdtem kimondani, amit gondolok, és amiben hiszek. Meg voltam győződve róla, hogy ezt nem szabad feladnom, nem szabad visszafordulnom.

Tisztában voltam vele: most, hogy megtaláltam  a történelmemet, hitemet, saját hazámat, ennek nem fordíthatok hátat, hiszen elveszíthetem mindazt, amit eddig hitelesnek, értékesnek és fontosnak találtam. Úgy döntöttem, nem teszek eleget a kérésüknek.

A börtöndalokban megfogalmazott igazságok adtak erőt ahhoz, hogy semmitől ne féljek, ne kössek kompromisszumot, és hűséges legyek a népemhez.További fontos kérdés volt, hogy vajon kiben bízhatok, kire bízhatom rá a gondolataimat, hiszen a KGB a börtönön kívül is képes volt olyan atmoszférát teremteni, hogy nem lehetett tudni, ki a beépített ügynök és ki nem.

Két nagyon fontos tényezőt figyeltem egy emberben: szabadságszerető legyen, és ez őszintén, mélyről fakadjon, másrészt nagyon erős identitása legyen, amit nyilvánosan fel is vállal.

Nem volt olyan szerencsém, hogy más cionistákkal együtt lehessek, gondosan el voltunk szeparálva, de együtt tudtam működni egy kereszténydemokrata emberrel, mint Vlagyimir Pores, aki orosz területen emberi jogi tevékenységet fejtett ki.

Épp mikor egy cellába kerültünk, akkor lett Ronald Reagan az Egyesült Államok elnöke. Egy nap behozták a Pravdát, az egyetlen hivatalos lapot, melyben hatalmas betűkkel az volt írva, hogy Amerika elnöke mit megenged magának, mikor a szovjet birodalmat nagy gonosz birodalomnak nevezi.

Nagy izgalmat okozott a börtönben, és bár nem volt szabad, de megfeledkeztünk a szabályokról,  és elkezdtünk kommunikálni falon, vécékagylón át, morzejelekkel, hogy végre valaki, aki nevén nevezve a problémát a Szovjetuniót gonosz birodalomnak nevezte.

Miért volt ez akkora esemény? Mert bár mi felfedeztük már a szabadság erejét, fontosságát, de számtalan példa volt arra, hogy a szabad világ vezetői mintha alábecsülnék jelentőségét, és a Szovjetunió vezetőivel ahelyett, hogy az emberi jogokat számon kérték volna a megbékélésre, enyhülésre törekedtek, és nem vették figyelembe a mi törekvéseinket.

Biztosra vettük, hogy abban a pillanatban, ahogy a szabad világ vezetői felfogják, hogy mi a valós helyzet, és rákényszerítik az emberi jogok tiszteletben tartására, akkor a Szovjetuniónak vége.

Vlagyimir Poressel elkezdtük az úgynevezett Reagan ökumenikus bibliaolvasásunkat. Nekem volt egy pici zsoltároskönyvem, amit a feleségem küldött, és komoly éhségsztrájkokat kellett folytatnom, hogy bejusson hozzám; neki volt Bibliája, és elkezdtük felváltva olvasni: egy fejezetet az Ó- és egy fejezetet az Újszövetségből. Nagy bátorítást jelentett mindkettőnk számára, hogy abból a könyvből olvashattunk, amely Isten üzenetét tartalmazza: Ő az embert a saját képére és hasonlatosságára alkotta, minden embernek elidegeníthetetlen jogai vannak, illetve a világ előremenetele az ember hitétől nagy mértékben függ. Ez a történet  happy enddel végződött, mert egyrészt teljes meggyőződéssel kiálltunk a jogainkért és a szabadságba vetett hitünk mellett,  másrészt pedig jóakaratú emberek a pártunkra álltak, megmozdulásokat, tüntetéseket szervezve világszerte.

Sajnos úgy látom, hogy ezeknek a nagyszerű történeteknek a tanulságát figyelmen kívül hagyják; ma megfeledkeznek, hogy óriási győzelem volt a Szovjetunió összeomlása, egy olyan diadal, amit egyetlen puskalövés nélkül lehetett megnyerni. Sok nyugati vezető az elnyomó rezsim vezetőivel beszélve az együttműködést keresi, ahelyett hogy leszámolnának velük.

Tíz évvel azután, hogy kiszabadultam az orosz börtönből, visszalátogattam a Szovjetunióba, akkor már izraeli miniszterként. A látogatásomnak egy feltétele volt, hogy nyilvános programom része lesz a lefortovói börtön meglátogatása is. Először az orosz szervezők próbáltak ettől eltántorítani, azzal az érvvel, hogy nincs erre a kitérőre idő, mert a híres Nagy Színházban megtekintett balett után már erre nincs lehetőség. Mondtam, hogy azt már láttam diákként, ha pedig nem mehetek az egykori börtönbe, akkor nem megyek Oroszországba sem. Két hét vita után beleegyeztek a kérésembe.

A miniszterekkel és más előkelőségekkel, illetve az orosz zsidó vezetőkkel való megindító találkozás után elmentünk feleségemmel Lefortovóba. Amikor odaértünk, az egész annyira fényes és tiszta volt, mintha színházban lettünk volna. De mondtam, hogy a magánzárkát is szeretném megnézni, amire azt válaszolták, hogy már nincs magánzárka. Jeleztem, hogy ha kívánják, megmutatom. Tíz perc vívódás után engedélyt adtak. Hamar kiderült, hogy ma is használják.

Mikor kiléptünk a börtönből, megrohantak az újságírók, és arról faggattak, hogy miért látogattam vissza erre a helyre. Mazochizmus vagy önkínzás miatt?  Épp ellenkezőleg, életem és feleségem életének ez az egyik leginspirálóbb pillanata - válaszoltam számukra.

'97-et írtunk ekkor. Húsz évvel előtte, 1977-ben tartóztattak le, és egy húszfős KBG-s bizottság magyarázta nekem, hogy az orosz cionista mozgalom véget ért, Szaharovot is letartóztatták, nincs miben reménykednem.

Húsz év eltelt, de a nagy Szovjetunió és a KGB  már nem volt többé, miközben az orosz zsidóság nagy része, több mint 1 millió zsidó kivándorolt Izraelbe. Milliók nyerték el a szabadságukat. Ez a szabad emberek ereje, amikor felfedezik saját identitásukat.

Közönségkérdések

Magyarországon, illetve más kelet-európai országban olyan törvényeket fogadtak el, amelyek a holokauszt bűnét egyenlően kezelik a kommunizmus bűneivel. Ön,  mint  a kommunizmus bűneinek az áldozata egyetért ezzel?
Olyan emberként, aki nemcsak áldozata volt a kommunizmus bűneinek, hanem harcolt is ellene, azt tudom mondani, hogy nem szabad kisebbíteni ezeket  a bűnöket, abszolút elítélendőek. Magam sem szeretném felmenteni a Szovjetunió vétkeit, de mégis az a válaszom, hogy a holokauszt bűne teljesen egyedi, mert teljesen tudatos döntés volt; célja, hogy a világon minden zsidót kiirtsanak. Ezt a bűnt nem szabad egyetlen más bűnnel sem egy szintre emelni.
Továbbá tekintettel kell az újjáéledő és új típusú antiszemitizmusra, ami delegitimizálja és démonizálni próbálja Izrael államát. Nagyon veszélyes az a gondolkozásmód, hogy bár kétezer éven keresztül a zsidóság szerves részét képezte az európai társadalomnak, de most meg kell szabadulni a zsidóktól, miként egy tisztaságszerető német háziasszony kisöpri a csótányokat a házból.  

Washingtonban újra kezdődtek a béketárgyalások Izrael és a palesztin küldöttség között, de ezzel párhuzamosan felháborító terrortámadás történt  Hebronban. A Hamasz terroristái négy izraelit lemészároltak, köztük egy terhes édesanyát.. Hogyan lehet egy ilyen szervezettel béketárgyalásokat folytatni egy szabad világban? Miért nem hallani olyan tiltakozást a demokratikus országokban, mint a flottillaügyben?
Elméleti szinten nem a Hamasszal, hanem a Palesztin Hatósággal folynak a tárgyalások, de persze tudjuk, hogy valójában ki is a meghatározó fél a tárgyalásokon.  Sajnos nem ez volt az első terrortámadás, sok ezer történt Izraellel szemben, amely állam az egyetlen demokratikus rendszer a különféle diktatórikus rendszerek tengerében a Közel-Keleten. A szabad világnak Izrael mellé  kellene állnia, és nem kellene szövetséget kötniük diktátorokkal, s nem szabadna feláldozni az emberi jogokat a „barátságukért”.

*****

Budapesten a világ első zsidó kultúrális intézete

Budapest kulturális élete új színfolttal gyarapodott a világ első Izraeli Kulturális Intézetének átadásával. A megnyitóra Budapestre érkezett Natan Saranszkij, a Szochnut  – Jewish Agency for Israel (a diaszpóra és Izrael kapcsolatait ápoló világszervezet) igazgatótanácsának elnöke, aki az ünnepségen elmondta: a nyolcvan éve alapított Szochnut eredeti célja szerint a zsidóságot ösztönözte őseik földjére történő hazatérésre és az államalapításra. Ez a szervezet adta Izrael első miniszterelnökét, David Ben Guriont, munkájuk jelentőségét pedig az is mutatja, hogy a holokauszt után 3 millió zsidó Izraelbe juttatását segítették a világ legkülönbözőbb térségeiből (többek között Európa országaiból, a Szovjetunióból, az arab államokból és Etiópiából). A szervezet jellege idővel változott, a most átadott központtal pedig jó együttműködést szeretnének kialakítani, tiszteletben tartva az intézmény önállóságát. „Ott voltunk az alapítók között, ott voltunk az igazgatóságban, azonban semmiképp sem a központból akarjuk megmondani, mit tegyen az intézmény” – mondta Saranszkij.
Arra az újságírói kérdésre, hogy miért éppen Budapestre esett a választás, a Szochnut elnöke elmondta, hogy Budapesten él Európa egyik legnagyobb zsidó közössége, amely mintegy 100 ezer főt számlál. „A francia, brit és német zsidó közösségek után ez a negyedik legnagyobb, ezért kiemelt jelentőséggel bír. Az intézmény létrehozását ráadásul sok magánember és üzletember is támogatta” – hangzott a válasz.  (Somorjai L.)