Nagy hét még a Nagyhét, avagy tudunk-e ünnepelni?

— Felvéve: , , ,
Létrehozás: 2009. április 07., 10:22 Legutolsó módosítás: 2009. április 07., 10:22

Tartok tőle, hogy reflexszerűen és némi iróniával vagy cinizmussal vegyítetten legtöbben azt mondják: nem! Mások meg úgy vélik, őszintén, vagy becsapottan, hogy igen! Ezek egy része őszintén gondolja, sikerült neki még megmenteni valamit az ünnepek/vasárnapok eredeti tartalmából és kultúrájából, még ha némileg módosult formában is. A többség pedig, ezt láthatjuk minduntalan, úgy elszakadt az eredeti tartalomtól, hogy nekik az ünnepet a bevásárlóközpontok konzumkínálata, az egész vasárnapot e modern kultuszhelyek gyorsétkezdéi, mozijai, éjjel-nappal nyitva tartó üzletei jelentik. Ünneptelen megszokással elfogyasztott vasárnapok, egydimenzióssá lefokozott időfolyam egyhangú sodrásában élnek. Tömegcikk lett sokaknak a vasárnap, az ünnep meg előre elénekelt, minden nyilvános helyen unalomig hallott egykori zenék illúziójával eladott alkalommá. Százezrek érkeznek meg fásultan és fáradtan az ünnepekhez. S egyre többen félnek, hogy ünnepi neurózis keríti hatalmukba őket. Ezért fullasztják alkoholba és egyéb kábulatba ezeket a pillanatokat. Forrás: reformatus.hu / Dr. Békefy Lajos

Ilyen tömeges tapasztalatok közben joggal tesszük fel a kérdést: nagy hét-e még a nagyhét? Tudunk-e még ünnepelni? Mi kellene, mi hiányzik, hogyan és mit kellene másként csinálni? Vagy minden jó úgy, ahogyan van? Beletörődésre futja csak már? Nem hogy az egyházi tartalmat, de lassan a színes és sokféle népszokást is egyre gyorsabban felzabálja a konzum-moloch, e csillapíthatatlan éhségű piaci bálvány. Ki gondol még arra, hogy micsoda is a vasárnap? Hogy az az Úr napja? S ez mit is jelent? Vagy miről szólnak egyáltalán az ünnepek? Hogy isteni tervezés van minden igazi ünnep mögött? S mi volt a Tervező szándéka? Ki a felelős az ellopott ünnepekért, az elkobozott szép pillanatok utáni ürességért?

Tőlünk nyugatabbra az élet teljesebb éléséhez elválaszthatatlanul tartoznak oda a vasárnapok és az ünnepnapok. És ezek védelméért tudatosan is sokat tesznek. EU-s ajánlások születnek a vasárnap védelmében, a német és svájci keresztyének, az anglikánok a szigetországban sorra idézik fel és fogalmazzák meg az ember létszükségletei közé tartozó ünnepigényt, vasárnap-igényt. Keresik ennek korszerű formáit, s törvényileg is igyekeznek biztosítani a nyers piaci érdekek, a haszonelvűség támadásaival szemben az ünnepek méltó és szép megtartását.

És nálunk? Nálunk is voltak egyházi, zsinati kezdeményezések a vasárnapok és ünnepek védelmére. Volt, amiben nem is sikertelenül. De valahogy a társadalom sivatagos talajában úgy tűntek el ennek ellenére ünnepeink, mint a frissítő zápor a homokban. Talán többször és többet kellene szólni ünnepeink, vasárnapjaink védelmében!? Vagy másként? Szénási Sándor esperes-lelkipásztornak a Kálvin Kiadónál 1997-ben kiadott „Ünnepeink – a református egyházi év” c. könyvecskéje alapmű, amit minden iskolással, de ünnepelni akaró, no meg felejtő vagy ünnep-feledtető felnőttel is érdemes lenne megismertetni. Jó tíz éve írt sorai ma is igazak: „Az elmúlt 50 év alatt – első renden a vallásellenes propaganda hatására – elhalványodott a köztudatban nem csak az egyházi év, hanem általában az egyes ünnepek eredete, üzenete és jelentősége”. Ennek az ötven évnek a hiányát csak megtetézte a tudatos vagy ösztönös szürkítés, a bevásárlóközpontok csábítása és felületes élvezet-kínálata. Már szinte apologetikus ünnepvédelemnek tarthatjuk ilyen sivár viszonyok között Füle Lajos „Ünnepeink versben” című kötetét, amit mindenki lelki felüdülésére forgathat. Az emberi létezés sokdimenziós, cizellált, isteni tervezésű szépségét és gazdagságát, ünnepi magaslatait hozza vissza mindkét könyv, legfőképpen pedig a Könyvek Könyve kiszikkadt lelkünknek.

Nyugat-európai testvéreink sorra alkotott ünnepvédelmező, valójában embervédő, lélekvédő kiáltványainak, ajánlásainak gazdag palettájáról most hadd’ hozzak ide néhány továbbgondolásra érdemes megállapítást, hogy ezek is segítsék ünnepeink visszavételét, visszahódítását a múlandóságnak odadobó közönytől, üzleti számítástól és az egyre aggasztóbb méreteket öltő cinizmusözöntől, amik egyre inkább veszélyeztetik vasárnapjaink, ünnepeink, de a következő generációk lelki-szellemi épségét.

Az ünnep és a vasárnap a nyugalom napja. Isten adta elénk, Ő rendelte: mert van ideje a munkának és az attól való megnyugvásnak, a pihenésnek. Ő jól ismerte az embereket, lelke alkotásait, s azt, hogy mire van szükségünk. Ezért adta választott népének a sabbatot, a szombatot, nekünk meg a vasárnapot. De az ünnepek/vasárnapok ritmust is biztosítanak az egykedvűen múló időben életünknek. Ritmus nélkül pedig az élet visszahullana a káoszba, s az egyhangúság, a monotónia még betegebbé tenné az egyéneket és a társadalmakat. Az ünnepek az élet lendületét, továbblendítő alaptaktusát adják meg. A kiégés ellen tartanak kondícióban. Az ünnephez hozzátartozik az ünneplés. Nem önmagunkat, nem a munkát ünnepeljük, nem pártunkat, egyházunkat, hanem Istent, egyáltalán a másik létezését. Az ünneplés tiszta ruhája mindig túl-lépés is a megszokáson, a hétköznapiságon, kivonulás, exodus a napi ismétlődésből, feltöltekezés, spirituális magaslatok tiszta levegőjének beszippantása. De az ünnep és a vasárnap egyben emlékezés is. Keresztyéneknek a feltámadásra, az új élet nagy eseményére, és esélyére, meg arra, hogy az üdvtörténetben mi mindent tett meg Isten értünk, múló történelmi létünk átdimenzionálására. Isten tetteinek és családtörténetünknek, egyéni és nemzeti múltunk emlékezetbe idézésének alkalmai az ünnepek. De értékeinket, keresztyén, magyar, református, egyházi, családi, kulturális örökségünket is látóterünkbe hozzák. És a családi, nemzeti közös örömök forrása is lehet egy-egy vasárnap, meg piros betűs ünnep. Aztán az erőgyűjtés alkalma is. Eleink szinte 2 000 éven át megőrzött drága kincsének, keresztyénségünknek, európaiságunknak is továbbadója, áthagyományozója lehet egy-egy vasárnap, vagy keresztyén ünnep. Áruba nem bocsátható örökség ez. Megtartásukkal sikerült ezredéven át védeni lelki egészségünket, annyi pusztító politikai hatalom ellenére megőrizni és felvirágoztatni alkotóerőnket, és a közös remény fáklyáját továbbadni.

Van hát mit őriznünk. Van, miből tanulnunk. Hogy a nagyhét ismét nagy és szép, tartalmas hét lehessen mind többünknek itt a Kárpát-medencében. És hogy megmaradásunkat oltalmazó nappá lehessen mindinkább és mindennek ellenére minden ünnepünk, az év 52 vasárnapjából pedig egyre több vasárnapunk!

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben