Műkincshamisítás: megpróbálják a Bibliát hiteltelenné tenni

Hogyan lesz egy földből kiásott cserépdarabból kortörténeti dokumentum?

A földből előkerülő leletek önmagukban némák. Elvétve szerepelhet rajtuk felirat is, ami – ha el tudjuk olvasni – „mesél” a múltról. Ha viszont nincs a leleten felirat, „vallatóra kell fogni” a tárgyakat, tudományos módszerekkel. Például azzal, hogy megnézzük: hol és milyen környezetben találtak még hasonlókat. Ebből aztán megpróbálunk visszakövetkeztetni leletünk valószínű keletkezési idejére, vagy épp’ arra, kik használhatták. Fontos dolog, hogy leletünk ellenőrzött ásatáson kerüljön elő, mert csak így tudjuk száz százalékig kizárni a modern kori hamisítás lehetőségét.

Mi értelme lenne régészeti leleteket hamisítani?

A „múlt eltérítése” céljából. A múlt eseményei a jelenben is legitimációs szereppel bírnak. A múltat egyedül az arra vonatkozó dokumentumokkal lehet „birtokolni”. Számos, Izraelben előkerült lelettel kapcsolatban merült fel a hamisítás vádja. Nemrégiben a régész szakma azt a kis elefántcsontból készült gránátalmát is hamisítványnak kiáltotta ki, amely az Izrael Múzeumban található és a „szentség a papoknak” héber felirat díszíti. A lelet valóban a műkincspiacról származik, s ez önmagában elegendő, hogy gyanút ébresszen. Mindazonáltal nem hinném, hogy ezt a tárgyat hamisították volna.

A 20. század második felétől ipari méretekben indult el a „leletgyártás”, amiből a bibliai régészet sem maradt ki. Professzionálisan hamisított műkincsek tömegét dobták piacra, aminek révén egyesek busás haszonra tettek szert. A műkincshamisítás mára olyan szintre jutott, hogy már az internetről is letölthető, hogyan kell mondjuk a Krisztus előtti 3. századból való patinát, azaz koszréteg-bevonatot készíteni, amivel bevonhatjuk az otthon barkácsolt „régészeti leletünket”.

Ha ezek után pár napra elássuk a „műtárgyat”, a legtökéletesebb anyagvizsgálatok sem fogják kimutatni róla, hogy nem 2300 évvel ezelőtt, hanem csak a múlt héten készült. A profi szakembereket persze nem ilyen egyszerű átverni, de belegondolni is szörnyű: mi van, ha maguk a szakemberek válnak hamisítóvá. Márpedig erre is tudok példát mondani.

Úgy tudom, a szentföldi ásatások leginkább palesztin érdekeket sértenek, csak éppen ők buldózerrel hamisítják a történelmet.

A palesztinok Izrael állam 1948-as megalakulása után kaptak észbe, hogy ha a zsidók régészeti leletekkel is bizonyítják őshonosságukat és a földhöz való jogukat, akkor az az állításuk, hogy a „zsidóknak nincsen joguk a Szentföldhöz” dugába dől a nemzetközi közvélemény előtt. Egyébként a hívő muszlimokat nem nagyon érdekli sem a történelem, sem a régészet; számukra minden a Hidzsrával (a vallásalapító Mohamed mekkai üldöztetés elől való 622-es kivonulásával) kezdődik. Maga a Korán sem „történeti szöveg”, olyan értelemben, mint a Biblia, vagyis nem lehet történetileg bizonyítani vagy éppen cáfolni történetiségét.

A 20. században – nemcsak Palesztinában illetve Izraelben, hanem a Közel-Kelet egész területén – előkerült leletek cáfolhatatlan bizonyítékát adták a zsidók masszív jelenlétének a vaskor (Kr. e. 1200) és a római uralom vége (Kr. u. 325) közötti időben. Emiatt sokan, így a palesztinok is, ráéreztek, hogy a világ közvéleménye előtt nem lesz elég csupán a régészeti ásatások megakadályozása (például a Templomhegyen), vagy a leletek eltüntetése, hanem a már publikált eredményeket is hiteltelenné kell tenni. Kapóra jött nekik Edward Said „orientalizmus” elmélete, amely nem kevesebbet állít, mint hogy mindaz, amit mi európai szemszögből nézve a Keletről tudunk: ferdítés, hazugság és hamisítás. Said kirekesztő álláspontjával érvénytelennek nyilvánított minden olyan tudást, ismeretet, kutatási eredményt, amit Nyugaton az elmúlt századokban Keletről felhalmoztak.

Mindezt azzal fejeli meg, hogy a keletkutatás is az európai hatalmak kolonizációs céljait szolgálta. Said elméletét az utóbbi években a régészetre is alkalmazták. Eszerint az egész bibliai régészet tulajdonképpen az Izrael Állam által kiagyalt „mítoszgyártás”, a zsidó történelem utólagos megkonstruálása. Sajnálatos, hogy Nadia Abu el-Hadzs, egy palesztin származású amerikai kultúrantropológus, aki erről írt egy botrányos disszertációt, 2007-ben véglegesített professzor lett a patinás Columbiai Egyetemen, komoly tudósok tucatjainak és hallgatók százainak tiltakozása ellenére.

A teljes cikk a Hetekben olvasható.