Misszió a világ másik felén – Golfütő volt az atya egyetlen fegyvere

Egy ír származású hithirdető, aki már 41 éve Kenya egyik eldugott vidékén tevékenykedik, december elején megírta a rokonainak és barátainak szánt karácsonyi üdvözlőlapjait, postára adta, és mire a küldemények megérkeztek az európai postaládákba, a feladó már halott volt. Egyik testvérének írt levelében a 68 éves Gerry Roch arról is szólt, hogy missziós területe most biztonságos, diáklány unokahúga, aki már korábban is szerette volna meglátogatni az afrikai országban, immár szervezheti utazását, nincs mitől tartania.

A szerzetes pap, aki a Szent Patrikról elnevezett missziós társaság tagja volt, úgy tervezte, hogy két év múlva, vagyis hetvenéves korában a misszióban töltött boldog évtizedek után nyugalomba vonul. Szülővárosában, az írországi Limerick egyik plébániáján szerette volna eltölteni a hátralevő éveket. Ez azonban már nem lehetséges, mivel december 10-én éjszaka rablógyilkosság áldozata lett. A tettesek két mobiltelefont, egy számológépet, egy fényképezőgépet és egy CD-lejátszót zsákmányoltak tőle.

Roch atyának nem voltak ismeretlenek a missziós munka nehézségei, megtapasztalta a lelkipásztori örömök mellett az ezzel a munkával járó sok-sok kudarcot, magányosságot, magárahagyatottságot is.

A távoli országokban, a katolikus világegyház frontvonalában tevékenykedő misszionáriusokra nap­jainkban sok veszély leselkedik. A vatikáni missziós hírügynökség, a Fides minden év végén nyilvánosságra hozza, hogy az adott esztendőben hány életet követelt a hitterjesztés ügye. A tavalyi adatok elkeserítők. A missziós munka egyre veszélyesebb. 2009-ben 37 pap, szerzetes és világi missziós szenvedett vértanúhalált, kétszer annyi, mint egy évvel korábban.

Eamon Aylward atya, az írországi missziókat tömörítő szervezetet főtitkára szerint az Afrikában dolgozó hittérítők mindig is tisztában voltak azzal, hogy szinte állandóan életveszélyben vannak, de általában nem nagyon törődnek személyes biztonságukkal. Elsősorban egészségük van mindig veszélyben, hiszen fertőző betegségekben szenvedőkkel nap mint nap érintkeznek. Sok missziós elkapja a maláriát, a kolerát és más trópusi betegséget, és ők, akik mások lelki és testi egészégért mindent megtesznek, a betegséget elkapva gyakran magukra hagyottan, ápolás nélkül szenvednek, halnak meg. „A másik veszélyforrás – folytatta az ír missziósok szervezetének vezetője –, hogy a hithirdetők hivatásukat általában nagyon komolyan veszik, és olyan területeken, ahol az állam, a helyi közigazgatás gyengén vagy sehogy se működik, a missziós állomások, a missziósok az egyetlen segítségnyújtási forrás és tájékozódási lehetőség. Tőlük várnak, remélnek segítséget, tanácsot a bennszülöttek az élet minden területén. A missziósok már csak ezért is igyekeznek felszerelkezni olyan eszközökkel, tartalékokkal, amelyek a segítségnyújtást hatékonyabbá tehetik. És bár nagy többségük az európai viszonyokhoz képest rendkívül szerényen él, mégis könnyen célponttá válhatnak a nyomorúságos körülmények között élők körében. Körülményeik ugyanis – helyzetüknél fogva – különleges luxusnak tűnhet az afrikai viszonyok közepette. Így állandóan ki vannak téve a fosztogatás és olykor a rablógyilkosság veszélyének.”

Gerry Roch Írországban nőtt fel, tizenegy testvére közül ő volt a legfiatalabb. A missziós papi hivatást választotta, 1968-ban felszentelték, és azonnal Kenyába került. Akkoriban csak az ő írországi missziós közösségéből száz pap szolgált ebben az afrikai országban. Még ma is hatvanan vannak. Az atya az évek folyamán sok plébániát alapított, állandóan úton volt az egymástól távol lévő falvak között. Arról volt híres, hogy nagyon közvetlen, könnyen barátságot köt a helybeliekkel, és hatásosan tudja lelkesíteni őket, hogy minden településen építsenek templomot.

Szülővárosában Gerry atya temetésén egyik misszionárius társa a búcsúbeszédben így jellemezte: „Minden településen a szegény hívekből megalapította a plébániai tanácsot. Együtt építkeztek, Gerry atya mindig a legnehezebb munkákat végezte. Voltak tehenei, konyhakertje, és maga termelt meg szinte mindent, ami saját magának és munkatársainak szükséges volt. Boltban szinte semmit sem kellett vásárolnia.” Utolsó lakhelye a teaültetvényeiről nevezetes Keongo település plébániája volt, ahol az idén készült el a templom. A közeli városban lelki üdvéért mondott gyászmisén öt püspök, csaknem száz pap, sok szerzetes és hívek ezrei vettek részt.

Ma már Kenya lakosságának többsége keresztény, a népesség egynegyede katolikus. A keresztény tömegek vallási ismeretei azonban rendkívül hiányosak, ezért fontos, hogy minden településnek legyen temploma, képzett világi hitoktatója, és ha nem is jut mindenhova saját pap, rendszeres időközökben mindenhova eljussanak a lelkipásztorok. „Ezen fáradozott Gerry atya, aki – mint az őt búcsúztató rendtársa fogalmazott – szerelmese volt a munkájának, nagyon népszerű volt a kipsingis népcsoport körében, jól beszélte a helyiek nyelvét.” Mindennel foglalkozott, mindene volt híveinek, és tüneményes gyorsaság, hatékonyság jellemezte. Mindig nyíltan beszélt, ha kellett, ostorozta a helyi korrupt politikai vezetőket, a különböző népcsoportok közötti konfliktusok békés megoldásában is jeleskedett. „Hibájául talán csak az róható fel – mondta rendtársa –, hogy nem törődött a veszéllyel. Ha elment hazulról, sohasem zárta be az ajtaját. Fegyvere nem volt, illetve golfütőjét nevezte annak. Biztonságban érezte magát övéi közt, nem félt soha semmitől. Gyakran betörtek hozzá, de mindig olyankor, amikor nem volt otthon. Most otthon volt…” Immár a Mennyei Atyánál van, mondta a temetésén barátja és rendtársa.

Időközben elfogták a rablógyilkosság elkövetésével vádolt három embert. A mindenre kiterjedő bírósági eljárás után, ha elítélik őket, a kenyai törvények szerint életükkel kell fizetniük tettükért.