Mi legyen az örökséggel? – Nyolcvanezer magyar visszakövetelhetné elkobzott javait

Kitüntetése – minden irodalmi jelentősége mellett – egyértelmű politika. Müller egész életében másról sem írt, mint az egykori hazájában elszenvedett elnyomásról, a kisebbségi létről, a bánáti németek egyedi kulturális örökségének fokozatos eltűnéséről.

A román közéletben éles vita alakult ki arról, hogy most voltaképp büszke lehet-e az irodalmi Nobel-díjra oly régen áhítozó ország Berlinbe elszármazott leányára. A román értelmiség színe-java megszólalt, többségük azért magáénak is vallva Müller életművét. „A mi kis Nobel-díjunk”-ról írt az Adevarul, azt állítva, hogy Ceauşescu németekkel kötött piszkos kis üzlete végül is mindkét fél számára sikeresnek bizonyult. Herta Müllernek megmaradt a diktatúra életre szóló tapasztalata, melynek leírásáért azonban Romániában maradva aligha kapott volna ilyen magas kitüntetést. Romániának pedig lett egy kis Nobel-díja.

Lehet ez persze az elmúlt évtizedek abszurd és szomorú történéseinek cinikus rezüméje, ám ha a német nyelven író Herta Müller Nobel-díja akár csak egy kicsit is Romániáé, akkor vajon tartható-e az az álláspont, mely szerint Románia egységes nemzetállam? A stockholmi akadémiai döntnökök valamiért fontosnak tartották, hogy oly sok jóval ismertebb jelölttel szemben pont azt tüntessék ki, aki – ahogy az indoklásban áll – „prózájának tárgyilagosságával rajzolja meg a hazátlanság tájait”. Ha a hirtelen jött sikernek most – ahogy lenni szokott – sok gazdája és több hazája is lett, annak mi csak örülhetünk, s mi mást kívánhatnánk, mint minél több látványos elismerést a határon túli magyar kultúra képviselőinek.

Tegyük fel, hogy a svéd akadémia valóban politizálni akart. Kitüntette Románia német anyanyelvű szülöttjét, és ezzel a gesztussal azért a világ politikai közvéleményét is arra készteti, hogy legalább elmorzsoljon egy könnycseppet a szeme sarkában az egyre veszélyeztetettebb közép-európai multikulturalitásért. A sors iróniája, hogy ezekben a napokban merült fel: Románia miniszterelnöke esetleg Nagyszeben német származású polgármestere lehetne. S noha mi aggódva figyeljük, hogyan alakul a határon túli magyar kisebbség sorsa, az a tény, hogy az ilyen természetű ügyekre eddig nem túl fogékony Nobel-bizottság a kulturális örökség megőrzését tematizálja, akár csökkentheti is valamelyest azt az érdektelenséget, ami a nyugati közvéleményben a közép-európai kisebbségek ügye iránt megnyilvánul.

A többnemzetiségű kulturális örökség ilyetén felértékelődése láttán pedig még abszurdabbnak tűnik Václav Klaus cseh elnök érvelése a lisszaboni szerződés elfogadásával szemben. Klaus a szerződés elfogadásának lehetséges következményeként a Beneš-dekrétumok hatályának megszűnésétől tart. Érvelése szerint, ha a kérdést nem sikerül külön szabályozni, akkor a második világháború után kitelepített hárommillió német és nyolcvanezer magyar visszakövetelhetné elkobzott javait, anyagi örökségét. Ha az Európai Unió ebben az ügyben engedne, az nem jelentene mást, mint hogy elismeri: annak idején jogszerű volt azoknak a szerencsétleneknek az elűzése.

A módszerek persze idővel változtak. A durva száműzetést és lakosságcserét felváltotta a politikai üldöztetés – lásd Duray Miklós, a véresre verés – lásd Sütő András, és persze a "nyugatias" kivásárlás - lásd Herta Müller. De amint a múlt héten Budapesten járt, sokat látott volt belga miniszterelnök, Wilfried Martens is mondta, mi más lenne az Európai Unió lényege, mint hogy az egyes népcsoportoknak úgy ismeri el a jogait, hogy azt az egyes tagállamok ne tudják, de ne is akarják kétségbe vonni. Lehet, hogy ha egy Csehországból kitelepített német kapta volna az irodalmi Nobel-díjat, akkor már Klaus is megenyhült volna...