Kölcsey: egy református a katolikusok védelmében

Létrehozás: 2011. január 24., 09:02 Legutolsó módosítás: 2011. január 24., 09:04

A magyar kultúra napján ünnepelt református Kölcsey egykor mesterével, Kazinczyval szembefordulva védte meg a katolikusokat. Forrás: mindennapi.hu / S. T.

A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük meg január 22-én, annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Csekén a Himnusz kéziratát. Az 1838-ban 48 évesen elhunyt költő műve előtt a magyar katolikusok néphimnusza a Boldogasszony Anyánk és az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga kezdetű ének volt, míg a magyar reformátusok a 90. zsoltárt, a Tebenned bíztunk, eleitől fogva kezdetűt énekelték. Népszerű volt – a hatóságok által többször betiltott – Rákóczi-nóta is.

Kölcsey nem csak költőként és később országgyűlési követként felszólalásaiban beszélt a hitről. Az 1817-ben keletkezett Töredék a vallásról című írásában meglepő téziseket állít. A gondolkodói pályáján áttörést hozó szövege a mesterével, Kazinczy Ferenccel való szembefordulás dokumentuma. „Lesznek, kik itt nagyon meg fognak ütközni” – jelezte a felforgatás vágyát az írás elején a 27 éves Kölcsey.

Kazinczy a protestantizmus történelmi érdemeinek méltatását várta ifjú tanítványától, azonban a református Kölcsey a katolicizmus javára ítélkezett, kiváltképp kulturális szempontból vette védelembe a katolikusokat.

Elkéstek a német reformátorok

Többek között így ír: „Csak említenem kell, azon olasz poetákat s művészeket, kik a pápáknál, s a ferrarai és florenci udvaroknál oltalmat, segédet s hospitalitást találtak, és akik elébb adtak a népnek ismeretes nyelven készűlt munkákat, mint a német reformátorok, és minő munkákat! Dante és Petrarca, Ariost és Tasso egy oly hajnalnak vezetői voltanak, mely nem setétséget hagyott nappalán reméleni. Mit nem tett a deák és görög literaturáért Petrarca és mások? Mit nem tett maga X. Leo? Olaszország sokáig egész Európának iskolája volt, s azon nagyokat, kik ez iskolából kerűltenek, csak azért nem mondom elő, mert mindenek előtt ismeretesek. Villers a reformációt az újonnan született világosodás [felvilágosodás] leányának nevezte."

Kölcsey még ennél is tovább megy: a felvilágosodásért és a reformációért is a katolicizmust dicséri. „Honnan tehát a világosodás? A katolicizmus kebeléből. Honnan a reformáció? A katolicizmus felvilágosodá­sából. Elmondom amit akarok. A setétség hosszú századaiban lehetetlen, hogy a tudatlanság a vallási tárgyakkal is ne közölte volna szennyét. De midőn a históriának felűleges ismerete is nyilvánná teszi, miként támadott fel mindemellett is a tudománynak és józan észnek országa, van-e okunk a terjedő világosság jóltevő, békés következéseiről kételkednünk? S midőn már azon százakban oly világos fejek származhattak mint Savonarola és Luther, mint Erasmus és Melanchton, mint Ximenes és Sarpi, ha ekkor szüksége volt-e az emberiségnek azon pusztító revolúcióra, mely Európának kultúráját egy századdal bizonyosan késleltette?" – olvasható a Töredékekben, ahol végül így összegez: "A következés mindig egy marad. Azon századokbeli tudatlanság külső dolgok öszvejöttöktől okoztatott és nem a katolicizmusnak következése volt.”

A polémia mögött a vallásos élmény kétféle felfogásának ellentéte áll – vélik ma az irodalomtudósok. Kazinczy szerint az Istenhez való viszony az egyénre tartozik, Kölcsey szemléletében Isten és a vallás a nemzeti közösség ügye. Egy biztos, a fiatal költő szívén viselte a hit és a vallás ügyét, említett írásában ezt így hangsúlyozta: „A vallás szívhez szól, annak rendeléseit úgy nézzük, mint saját gondolatainkat; mert ideái velünk amalgamáltattak, s boldogság érzetével s reményével lévén öszvekötve, mindent teszünk, nehogy a boldogító hittől elszakadjunk.”

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben