Két oldalról építették a gettót

A zsidók és keresztények ellentétének legősibb forrása a vallás: Jézus személye, megváltó, illetve isteni volta. Az egymás ellenében való önmeghatározást erősítette az a tény is, hogy a két vallás gyökere az Ószövetség révén lényegében közös. Bár a ma antiszemitizmusként ismert fogalom az újkorig nem létezett, Európa keresztény országaiban a zsidóság – időben és térben változó intenzitású – hátrányos megkülönböztetésnek volt kitéve a történelem folyamán. Ez azonban nem a népnek, hanem a vallásnak szólt, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy az iszlám közösségek is hasonló korlátok közt éltek.

Nem volt ez másképp a Magyar Királyságban sem, ahol már a honfoglalás előtt is éltek zsidó vallású népek. A kereszténységet védő törvények szabta korlátok – többek között: házassági tilalom keresztényekkel, eltiltásuk bizonyos mesterségektől, kitiltásuk bizonyos településekről – ellenére azonban a magyarországi zsidók viszonylagos nyugalomban éltek a magyarokkal, a magyarok mellett.

A Kárpát-medencében nem voltak tömegesen pogromok, mint Európa számos országában, sőt az évszázadok folyamán számtalan zsidó család, közösség talált otthont és több-kevesebb nyugalmat a magyar királyok és fejedelmek uralma alatt. Nem véletlen a bizonytalannak tűnő megfogalmazás, mert például Mária Terézia több zsidóellenes intézkedést foganatosított, míg fia, II. József számukra pozitív rendeleteket alkotott. Magyarországon az alábbi zsidóellenes pogromok ismertek: 1494 Nagyszombat, 1529 Bazin, 1536 Nagyszombat, végül 1882–83 Tiszaeszlár.

A magyar lakosság zsidókhoz való hozzáállását is elsősorban a vallás határozta meg. A hétköznapi életben nem segítették a közeledést az eltérő szokások: a szombati munka tiltása, a disznóhús elutasítása idegen volt a nem zsidók szemében. Nemcsak az állam törvényei, a zsidó vallás is tiltotta a kereszténnyel (más vallásúval) kötendő házasságot, és hallani sem akartak hagyományaik feladásáról. „Célunk az állandó kiállítással nem a történelmi együttélés bemutatása, de látni kell, hogy a gettók falait két oldalról építették, méghozzá évszázadokon keresztül – fogalmazott Molnár Judit történész, a Holokauszt Emlékközpont főtanácsadója.

A középkori állapotokból a francia forradalom eszméinek terjedése jelentett elmozdulást. A 19. századi magyar értelmiség a „szabadság, egyenlőség, testvériség” nevében a vallást magánügynek tekintette, és a zsidók egyenjogúsítását kezdte el követelni. Az 1848–49-es szabadságharc alatt erről született is törvény, ám a „gyors bukás” miatt gyakorlati haszna nem lehetett. 1867-ben, a kiegyezéssel született meg a magyar zsidóság polgári és politikai emancipációja, megszűnt többek között a szakmák és hivatások, majd a lakhely és a házasságkötés korlátozása. A vallási egyenjogúság 1895-ben valósult meg: az addigi elismert státuszból a zsidó bevett vallássá vált Magyarországon.

Az új antiszemitizmus

Ezzel együtt azonban megjelent egy újfajta antiszemitizmus, ami már nemcsak vallási, hanem politikai alapon is támadta a zsidókat. Indokaik között szerepelt, hogy „túl sokan vannak”, „túl sok köztük az értelmiségi” és „túlzottan nagy hatalom összpontosul a kezükben”. Mindezekért korlátozni akarták a bevándorlásukat, sőt sokszor még kitelepítésük is felvetődött. Molnár Judit megjegyzi, hogy számottevő zsidó bevándorlás Magyarországra ebben az időben nem volt, a lakhelykorlátozás eltörlésével viszont erős belső migráció kezdődött a század közepétől a külső területekről a városok felé. Ezért érezhették úgy egyesek, hogy környezetükben megnőtt a zsidó lakosok száma.

E hangok az országgyűlésben is hallatszottak, a gondolat egyik legvérmesebb képviselője Istóczy Győző volt, aki a tiszaeszlári per hatására megalakította az Országos Antiszemita Pártot, amely az 1884-es választásokon 17 képviselőt delegálhatott a parlamentbe. Az ő nevéhez fűződik a hírhedt „Palesztina-beszéd”, amelyben a magyar zsidóság Palesztinába telepítését szorgalmazta.

A zsidó, mint bűnbak

Összegezve tehát, a kiegyezéstől az első világháborúig a hivatalos magyar politika befogadó volt a zsidósággal szemben. Az antiszemitizmus azonban létezett a társadalomban, és mint láttuk, az országgyűlésben is. Az 1920-as években a hivatalos politikai szintre emelkedő antiszemitizmus tehát társadalmi gyökerekkel rendelkezett. Hátterét leginkább a vesztes háborúra, az azt követő zűrzavarra, a proletárdiktatúrára és Trianonra adott válaszokban kell keresni. A feldolgozhatatlan trauma bűnbakért kiáltott, amit hamar meg is találtak a zsidóságban.

Elszabotálták a katonaságot, hadi szállításaikkal óriási hasznot húztak a véráldozatból – szóltak a vádak. A háború utáni liberális-demokrata, majd kommunista elit zsidó származású volt, tétovaságukon, magyarellenességükön, sőt egyenesen hazaárulásukon veszett el a Szent Istváni Birodalom – vélték sokan, és a politika csak ráerősített. A fentiekben vannak részigazságok – volt, aki tényleg meggazdagodott a háborúban, a forradalmaknak valóban voltak zsidó vezetői, még ha magukat nem is tekintették annak –, aminek tisztázása viszont nem ennek a cikknek a célja.

A lényeg, hogy a probléma a mindennapokban is érezhető volt. Elég csak egy példa: tízezrével tértek haza a frontról a katonák, akik évekig tartó harc után nyugalmat, munkát akartak, tanulni vágytak – sokuk épp főiskolai, egyetemi éveit töltötte a fronton – emeli ki a történész.

Munka nem volt, egyetemre nem vettek fel mindenkit, sőt, a veteránok készek lettek volna fegyverrel helyet szorítani maguknak a felsőoktatásban. A problémákért a zsidóságot tették felelőssé, akik „kiszorítják” a keresztényeket egyes hivatásokból, „magyarellenes gondolkodásmódjuk és cselekedeteik” pedig az egész nemzetre károsak. Erre született meg a numerus clausus (zárt szám) néven ismert törvény, amely alapján a magyarországi „nemzetiségek és népfajok” tagjai csak a társadalomban kimutatható számarányuk alapján vehettek részt a felsőoktatásban.

Másodrendű állampolgárok

A hangsúly a numerus clausus törvény vitája során többek között azon volt, hogy az állam a keresztény hitre tért zsidókat sem ismeri el keresztény magyarnak, hanem zsidónak tekinti. Hivatalosan, a végrehajtási utasítás szerint a törvény az izraelita vallásúakra vonatkozott, valójában ettől néhol eltértek a „népfaj” irányába. Ezzel megszűnt a zsidóság több évtizedes jogegyenlősége Magyarországon.

Bár a törvényből a Népszövetség nyomására 1928-ban kivették a „népfajok” meghatározást, de a gyakorlatban sok egyetem – főleg Budapesten – továbbra is fenntartotta a zsidókkal szembeni korlátozást. Fontos azonban megjegyezni, hogy a kor Európájában, sőt az Egyesült Államokban is erős volt az antiszemitizmus, és egyre másra születtek a numerus clausushoz hasonló, zsidóságot korlátozó törvények.

Ha eltekintünk több, Horthyt hatalomra segítő katona és politikus személyes antiszemitizmusától, akkor is az látszik, hogy a zsidóság „bűnbak szerepe” a politikának sem volt ellenére. A Trianont elfogadó, de azonnal revíziós igénnyel fellépő rendszer önigazolásra használta a zsidó kártyát: a közbeszédben a zsidó rövidesen egyet jelentett a bankárral, a szovjettel, a hazaárulással. Mindez eljutott a társadalom legalsóbb szintjeire is.

Az 1930-as években „őskeresztény” üzletek nyíltak, plakátok hirdették, hogy „Ne vásárolj zsidótól”, korlátozás nélkül terjedhettek a szélsőjobboldali falragaszok és szórólapok. Mindez nem maradhatott hatás nélkül a mindennapi életben sem. Az 1939-es, úgynevezett második zsidótörvény „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” rendelkezett. Zsidónak minősült, aki önmaga, legalább egy szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt a törvény hatálybalépésekor vagy azelőtt.

A törvény 6 százalékban maximalizálta a zsidók arányát a szellemi foglalkozásokban, valamint megtiltotta alkalmazásukat az állami szerveknél és középiskolákban. Az engedélyeztetés alá eső ipari és kereskedelmi ágazatokban megtűrték a zsidókat, de figyelembe vették arányukat az adott helységben. Így a gyakorlat az volt, hogy 6 százalék fölött újabb engedélyt már nem adtak ki, illetve nem hosszabbították meg a régit.

Később a keresztények számára lehetővé tették a zsidóktól a fentiek alapján „elvett” boltjának, vállalkozásának átvételét, ezzel gyakorlatilag az állam tette érdekeltté a többségi társadalmat a zsidóság mind nagyobb mértékű jogfosztásában. A második zsidótörvénytől, 1939-től érkeztek igénylések zsidó földek iránt, majd 1942-től, a negyedik zsidótörvénytől fölerősödött, tömegessé vált a zsidó birtokok, később 1944-ben, a német megszállás után lakások, de akár bútorok vagy egyéb ingóságok birtokbavétele iránti kérelmek.

A közöny a legveszélyesebb

Mindezzel évek hosszú sora alatt a magyar társadalomban ellenszenv és közöny alakult ki zsidó honfitársaik sorsát illetően, sőt sokan érdekeltté váltak a gettósításban, fizikai eltávolításukban is. Nem mondhatjuk azt, hogy a keresztény magyarok zsidó honfitársaik halálát akarták volna, de azt sem mondhatjuk ki biztosan, hogy senki nem tudta, hova indulnak azok a bizonyos vonatok 1944. május 15-étől.

A gettósításhoz és 437 ezer ember rekordidő alatt lebonyolított deportálásához mintegy 200 ezer magyar – csendőr, rendőr, hivatalnok – tevékeny hozzájárulása kellett, és a lakosság tökéletes közönye, sőt a kiutalásokra gondolva „érdekeltsége” is. Szomorú tényként kell megjegyezni, hogy igen kevesen próbálták segíteni az üldözötteket.

Molnár Judit szerint megkerülhetetlen Horthy személyes felelőssége is, aki egyébként sok más európai országgal ellentétben évekig védelmet nyújtott – igaz, a zsidótörvényekkel másodrendű állampolgárrá minősítve őket – a hazánkban élő vagy ide menekült zsidóknak. Azzal azonban, hogy a német megszállást követően – 1944. március 19. – a helyén maradt, a deportálásokért is felelős, mert döntésével a lakosság, a közigazgatás, a közbiztonsági szervek és a katonaság szemében a törvényes folytonosság látszatát keltette.

„Igaz, hogy hazánkban a háború alatt nem voltak pogromok, a lakosság közönye azonban sokkal ijesztőbb a gyűlöletnél. Utóbbit lehet kezelni, türelemmel és oktatással, a közönyre azonban nincs orvosság” – zárta gondolatait a történész.