Katolikusok, zsidók Rómában – Sokat javult a Vatikán és a római zsidóság viszonya a 20. században, s XII. Pius mindent megtett az üldözöttek megmentésére
Egy olaszországi zsidó magazinban karikatúra jelent meg XVI. Benedek pápáról abból az alkalomból, hogy január 17-én II. János Pál pápához hasonlóan látogatást tesz a római zsinagógában. A rajz a pápát kötéltáncosként ábrázolja, amint éppen Róma folyója, a Tevere felett kel át egy kötélen, hosszú rúddal egyensúlyozva, melynek egyik végére az van írva, hogy párbeszéd, a másik végére pedig, hogy térítés. Forrás: Magyar Hírlap / Szerdahelyi Csongor
E beszédes rajz is jelzi, hogy nehéz vállalkozásra készül a német pápa. A katolikus–zsidó kapcsolatokban a második vatikáni zsinat, vagyis a hatvanas évek közepe óta látványos fejlődésnek lehetünk tanúi, de ma sem felhőtlen a viszony az Ó- és az Újszövetség népe között, vagy II. János Pál szép hasonlatával, a fiatalabb és az idősebb testvér között.
Manapság XII. Pius pápa második világháború idején betöltött szerepének megítélése, egy holokauszttagadó tradicionalista
püspök kiközösítésének feloldása,
a nagypénteki liturgiában a zsidók megtéréséről szóló könyörgés szövege, valamint az izraeli–palesztin viszony és Jeruzsálem nemzetközi státusa körüli viták nehezítik a keresztény–zsidó párbeszédet.
A zsidók már Krisztus születése előtt éltek Rómában, és azóta is folyamatos a jelenlétük az örök városban. Szent Péter és Pál apostol is Rómába jövet, az ottani zsidóság köréből kiindulva és köztük élve folytatta apostoli tevékenységét. A római zsidóság több évezredes története különleges és sok fájdalmas eseménytől terhes.
A Teverének a Vatikánnal átellenes oldalán, a folyóparton álló zsinagógához tartozó múzeumban új kiállítás várja a pápát és a nagyközönséget, amely ezt a terhes múltat mutatja be. A római zsidóságnak évszázadokon át kötelező volt részt vennie a pápák beiktatási ceremóniáján, és általában megalázó szerep jutott nekik osztályrészül. A pápák már akkor is a Vatikánban laktak, de Róma püspökének beiktatása a lateráni bazilikában történt. A város két pontja között a pápai menet által érintett városrészek dekorálása az ott lakók kötelessége volt. Így a római zsidó gettó népének feladata volt a dekorálás a Colosseumtól Titus diadalívéig. Ezt az emlékművet annak emlékére állították, hogy a Római Birodalom az első században legyőzte a zsidókat, és lerombolta a jeruzsálemi templomot. Vagyis saját nyomorúságuk, szétszóratásuk emlékművét kellett feldíszíteniük minden egyes új pápa beiktatásakor.
A római nagyzsinagóga alig két kilométerre van a Szent Péter-bazilikától, abban a negyedben, amely egykor a gettó volt. Maga a gettó szó is olasz eredetű, és olyan városrészt jelentett, amelyet a zsidók lakhelyéül jelöltek ki.
A mérlegnek azonban a másik serpenyőjébe is lehet mit tenni. A Vatikán városállam területén – igaz, fallal és kapukkal határolt negyedekben – a zsidók akkor is megmaradhattak, amikor Spanyolország, Portugália, Franciaország és Anglia is kiűzte a zsidókat. Helyzetük azonban nem volt irigylésre méltó. IV. Pál pápa nevéhez fűződik az az 1555-ben született rendelet, amely előírta, hogy a zsidóknak elkülönülten, zárt városrészben kell élniük, mert mint írta: „Elfogadhatatlan, hogy a zsidók keresztény országban szabadon éljenek és gazdagodjanak, mivel Isten örök szolgasággal sújtotta őket, mert nem hisznek Jézusban.”
A római zsidóknak egészen 1870-ig, a pápai állam megszűnéséig gettóban kellett lakniuk. A négy háztömbnyi városrész zsidó lakossága sosem volt túl népes, kétezer és ötezer között mozgott a lélekszáma. Az egységes olasz állam megszületése után a gettó régi házait szinte mind lebontották, a falak és a kapuk eltűntek. Néhány méterre az egykori gettótól áll a Szent György-templom, amelynek története szintén kapcsolódik a római zsidósághoz. Bejárata felett ősi latin és héber nyelvű tábla őriz egy Izaiás prófétától vett idézetet: „Leveszem a kezem a lázadó népről, amely az alvilágba vezető úton halad, mert a saját feje után megy.” A citátum jól érzékelteti, hogyan gondolkodott az egyház évszázadokon át a zsidósságról: „Annak ellenére, hogy mennyi jót tett az Isten e népért, a zsidók elutasítják a Megváltót.”
A római gettó közelében lévő katolikus templomokat úgynevezett „kötelező szertartásokra” használták 1572 és 1848 között az izraeliták megtérítése céljából. Minden szombat este a gettóban lakók egy meghatározott részének pápai utasításra meg kellett jelennie e templomokban, ahol a papok Krisztusról prédikáltak azon ószövetségi részek alapján, amelyeket a zsidók aznap reggel a zsinagógában hallottak. Állítólag a zsidók többsége viasszal dugta be a fülét, hogy ne hallja a katolikus tanítást. A Vatikán és a római zsidóság viszonya a 20. században sokat javult. Az utólag igazságtalanul támadott XII. Pius az örök városban személyesen, a világ más részein pedig nunciusai közvetítésével minden lehető eszközt megragadott az üldözöttek megmentése érdekében. Ennek az egyik szép bizonyítéka, hogy a világháború után az akkori római főrabbi katolizált, és hálából a pápa keresztnevét, a Jenőt (Eugenio) vette fel. VI. Pál pápa volt az első katolikus egyházfő, aki Izraelbe, a Szentföldre látogatott, II. János Pál az első, aki betette a lábát egy zsinagógába, éppen a rómaiba, és utóduk, XVI. Benedek, aki szintén járt már a Szentföldön, most a római zsinagóga felkeresésével igyekszik a régi sebeket gyógyítani és a zsidó–keresztény párbeszéd ügyét előmozdítani.
A római főrabbi Szent Péterről
Riccardo Di Segni római főrabbi szerint XVI. Benedek pápa látogatása jelzi, hogy a katolikusok és a zsidók elkötelezettek az egymás tiszteletén alapuló párbeszéd folytatásában. „A lengyel pápa volt az első, aki 23 éve, 19 évszázad után átlépte egy zsinagóga küszöbét, de ne felejtsük el, hogy az egyház történetében mégsem ő volt az első, hiszen Szent Péter bizonyosan megfordult zsinagógákban. A keresztények és a zsidók közötti kapcsolat Rómában két évezredes múltra tekint vissza. És mint tudjuk, a szomszédainkkal és a hozzánk közel állókkal sosem könnyű jó viszonyt ápolni” – mondta a CNS amerikai hírügynökségnek a főrabbi.
