Júdásról is beszélni kell

Nagyszombaton és húsvét vasárnapján, a feltámadás ünnepén valamivel jobb volt a helyzet, két-két vígjáték, sztárgyár vagy misztikus thriller közé itt-ott becsúsztattak az ünnepi gondolatkörhöz illő produkciókat is. Az HBO a L’ecsó című animációs film és a Piaf című életrajzi dráma közé a kétrészes angol–amerikai Passiót illesztette be, Jézus szenvedéstörténetének legújabb mozgóképes megjelenítését. Ezt a – mondhatni, évről évre, menetrend szerint ismétlődő – műsorpolitikát senki nem tette szóvá, de azt igen, hogy az egyik fővárosi moziban a nagyhéten kezdték el vetíteni a Hitvallók és árulók című dokumentumfilmet. A júdásokat, igaz, a teljesség igénye nélkül néven nevező produkció ellen az volt az első számú kifogás, hogy akkor állította pellengérre a felebarátaikat, paptársaikat, szerzetestanáraikat, egyházi elöljáróikat vagy beosztottaikat feljelentő, börtönbe juttató úgymond hívő keresztényeket, amikor a keresztény ünnepkör szerint a megváltás, a Názáreti Jézus szenvedéstörténete s életáldozata a téma, nem az árulás.

Ha nem komoly egyházi tisztséget betöltő személyektől hallom – olvasom – e rosszallást, hanem az Újszövetséget felületesen vagy egyáltalán nem ismerő emberektől, könnyen napirendre tértem volna felette, s talán mentséget is találtam volna számukra. De akinek mindennapi olvasmánya az Újtestamentum, tudni illenék, hogy a mesterét eláruló tanítvány, Júdás bizony a Jézus Jeruzsálembe való diadalmas bevonulását, utolsó vacsoráját, elfogatását, elítélését, megfeszítését, kereszthalálát, eltemettetését és feltámadását megidéző események egyik kulcsszereplője. Aki hallgat róla, minden idők legtöbbet idézett és leggyakrabban ábrázolt történetét csonkítja meg. Az 1950-es, 60-as, 70-es, 80-as évek júdásairól (párt)államilag rendelték el a hallgatást, a rendszerváltoztató években a magyarországi történelmi egyházak is szorgalmazták.

A Hitvallók és árulók című film televíziós változatában, amelyet e héten vetít a nemzeti és keresztényi feladatairól meg nem feledkező Duna Televízió, egyetlen mondat erejéig szót kap az a katolikus pap, Lénárd Ödön, akit a Rákosi-, majd a Kádár-féle antiklerikális jogértelmezés – kisebb megszakításokkal – tizennyolc esztendőn át tartott rabságban. A szókimondó piarista szerzetes a rendszerváltozás súlyos mulasztásának tartja, hogy hazánkban elmaradt az egyháznak és a társadalomnak a megtisztulása. Nem véletlenül maradt el sem itt, sem ott – mondja felvételről a 2003-ban e világról elköltöző Lénárd Ödön. S most mind a kettő ezt siratja, szenvedi. Lénárd Ödön egyébként, akit harminchét esztendős korában börtönöztek be először, és – pápai közbenjárásra – hatvanhat évesen került végleg szabadlábra, hetvenkilenc éves volt, amikor a rendszerváltozásnak nevezett politikai fordulat bekövetkezett, magánkutatásai révén maga is sokat tett e tisztulási folyamat érdekében. A róla elnevezett alapítvány úgyszintén. De egyik is, másik is csak a jéghegy csúcsát mutathatta meg, és nem vállalkozhatott többre a Hitvallók és árulók című film sem. Nem azon kell hát sajnálkoznunk, hogy mely napokon szerez tudomást a közvélemény a magyarországi katolikus egyház júdásairól, hanem amiatt, hogy miként a társadalomban, a keresztény egyházakban is csak a múlt tisztázásának a kezdeténél tartunk. És ez nem a véletlen műve, nem is közmondásos nemzeti trehányságunké. Minálunk még mindig azt diktálja a rosszul értelmezett keresztényi megbocsátás elve (hogy a csúf szót, zsiványbecsület, ezúttal száműzzük szóhasználatunkból), hogy a júdásokról hallgatni kell.

Közben pedig egy 2008-ban forgatott angol–amerikai televíziós film megmutatja, hogy még Júdásról is lehet árnyalt és érthető képet adni. A húsvét vasárnapján és hétfőjén az HBO-n feltűnő produkció, amelynek világra jöttét a tengerentúli filmgyártás két „nagyágyúja” szorgalmazta, a forgatókönyvíró Frank Deasy és a producer Nigel Stattford-Clark, számomra azért tűnt megvilágosító erejű, nagy élménynek, mert a filmes divatokkal mit sem törődve csakis az evangéliumi történetre összpontosított. Nem csinált rockelőadást Jézus szenvedéséből, mint Norman Jewinson és Lloyd Webber 1973-ban, sem véres horrorfilmet, mint Mel Gibson 2004-ben. Ezt a kétrészes passiófilmet a készítői meghagyták hétköznapi emberek számára is felfogható és befogadható, időtlen történetnek. Amiként az evangélisták ránk hagyták. A szinte teljesen ismeretlen Joseph Mawle által megjelenített Názáreti, a Poncius Pilátusból hiteles karrierdiplomatát formáló James Nesbitt és a Júdást gyarló s ingatag kisemberként elénk állító Paul Nicholls olyan eseménysorba vonja be a nézőt, amelyben ki-ki otthonosan mozoghat, mondhatni, jól eligazodik. A város, hová marcona külsejű barátaival Jézus „a keleti kapun át” megérkezik, nyüzsög a rablóktól, lázadóktól, kufároktól és katonáktól, akár a mai metropoliszok. A lakosság nagyobbik részét két fogalom bűvöli el és tartja fogva: a pénz és a hatalom. Ebben a közegben veszélyes az, aki a szeretetről prédikál, és a pénz uralmát kárhoztatja. Ebben a világban a tudatlan és értékbizonytalan kisember, Júdás vevő a szeretet tanára is, de a pénz és a tekintélytisztelet is vonzza. Szinte törvényszerű, hogy a társadalmi konvenciók, személyes vágyai és felmenőitől örökölt szorongásai előbb-utóbb árulót csinálnak belőle. Barátjából ugyanezek a szorító körülmények „csak” mesterét háromszor megtagadó „kősziklát” faragnak. Az utcanőből bűneitől megtisztuló, szép, tiszta jellemet… 2009 tavaszán a rettenetesen zűrös és tisztátalan Budapesten pont mi ne értenénk e jeruzsálemi történetet?