John Polkinghorne: Egyetlen világunk - A tudomány és a teológia kölcsönhatásai
Angol teológus szerzőnk, s ez korántsem egyedi példa, egykoron részecskefizikusként kezdte pályafutását, s ebbéli munkásságát utólag sem tagadta meg. Nem arról van szó tehát, hogy csalódott volna a modern természettudományokban, s erre keresett volna vigaszt az anglikán egyházban - bár kétségtelen, hogy bizonyos tudományos szemléletmódokra kritikusan tekint, ám az efféle önreflexió nem számít kivételesnek még a tudományon belül sem, pláne nem a világias-szekuláris tudományfilozófiában. Forrás: Magyar Narancs
Polkinghorne azok közé tartozik, akik szeretik a világot legalább két, látszólag különböző optikájú szemszögből megfigyelni, s akik hajlamosak arra is, hogy meglássák a hasonlóságot vagy legalábbis a lehetséges kapcsolódási pontokat a két megfigyelésmód között. S hajlik arra is, hogy belássa: nincs két világ - aszerint, hogy vallásos tapasztalat vagy a látszólag szigorú természettudományos kutatási módszertan szerint nyertük róla az ismereteket. Polkinghorne könyvei alapján - kissé leegyszerűsítő modorban - gondolhatnánk azt is, hogy ő a tudomány és a vallás összeegyeztetésének élharcosa, ám ezzel jórészt félre is értenénk szándékait. A fizikus-lelkész számára ugyanis maga a konfliktus tűnik mondvacsináltnak és természetellenesnek - ebben a nálunk most publikált, egyik első könyvében többek között sorra is veszi, hogyan, s milyen körülmények között alakult ki az a torz diskurzus, mely eleve szembeállítja a két megközelítési módot, és amely kitermeli az olyan radikálisokat, mint a szcientista-materialista és hangsúlyozottan ateista Dawkins, illetve a "túloldalon" a modern tudományokat istentelennek tartó fundamentalista teológusokat, a laposföld-hívőket és a Bibliát szó szerint értelmező radikális kreacionistákat (az ő szempontjukból persze a langyosat az Úristen is kiköpi...).
Polkinghorne nincs egyedül abban, amint megkísérel hatékony és gyümölcsöző diskurzusra lelni tudomány és vallás között: tudósból teológussá avanzsált kollégáinak sora vallja magát hozzá hasonlóan kritikai realistának, s ebbéli meggyőződésüket igen sokban befolyásolta a magyar származású tudós és tudományfilozófus, Polányi Mihály munkássága. Ráadásul eme, a világ alapvető megismerhetőségét valló, de a megismerési módok kritikáját, az azokra született reflexiókat is magában foglaló teória vizsgált objektuma egy és oszthatatlan: maga az egységes világ, elvégre tudomány és vallás csupán eme egyetlen realitás különböző aspektusait képes megragadni. A Polkinghorne-féle világ amúgy nem teljesen olyan, amilyet, ha nem is maga a tudomány, de legalábbis az azt értelmező-legitimáló, s ha kell, annak apológiájaként is szolgáló szcientizmus sugall. Saját hasonlata szerint ez az univerzum sokkal inkább hasonlít egy felhőre, mintsem óraszerkezetre - amilyet a felvilágosodástól származó tudománykép és a néha nagyon is naiv tudománymetodológia sugallna. Polkinghorne értelmezésében számos idejétmúlt tudományos, de leginkább metatudományos megközelítés a felvilágosodás szülte mechanikus materializmus szintjén áll, s közvetíti az ennek megfelelő óraműszerű világképet. Eközben szerzőnk határozott megközelítése szerint a felvilágosodás maga is már réges-rég foszlásnak indult: paradox módon éppen akkor, amikor az általa is képviselt és forszírozott tudományos program (például a klasszikus elektrodinamika kiépülésével) kiteljesedni látszott. Teológus szerzőtől mindenképpen figyelemreméltó, milyen fontos szerepet tulajdonít a klaszszikus pszichoanalízis létrejöttének (mind a Freud-, mind a Jung-féle, amúgy egymással is vitatkozó iskoláknak) - szerinte ugyanis éppen ezek rendítették meg a racionális én mítoszára épülő "totális objektivizmust". A XX. század fejleményei azután már magában a természettudományban és szűkebb szakterületén, a fizikában is széttörték ezt a mechanikus világképet: a kvantumjelenségek világában már nyomát sem lelni semmiféle óraműnek - itt csak sejtések és valószínűségek léteznek. Mindezt - mondja szerzőnk - akár a káosz diadalaként is értékelhetnénk, ha nem látnánk, milyen veszélyeket rejt magában az Abszurd kultusza, amely Polkinghorne szerint ártalmas az igazi tudásra nézve. Kritikai realizmusa mondatja vele: a racionalitás, az objektivitás és a determinizmus korlátjainak felismerése nem vezethet oda, hogy lemondjunk az észbe vetett hitről (!) a valóság tiszteletben tartásáról és a rend kereséséről.
Mindehhez azonban mindenekelőtt szemléletünkben kell rendet teremteni, és visszatérni az autentikus keresztény teológia alapvetően a zsidó hagyomány által táplált alapjához, mely test, lélek és szellem szoros, szét nem választható kapcsolatán alapszik - ellentétben a görögségből (mindenekelőtt a klasszikus filozófiából) eredeztethető és sok tekintetben a modern tudományt is megihlető szemléletmóddal, mely különválasztja a szellemi és a fizikai létezést és tapasztalatot. Polkinghorne voltaképpen lenyűgöző következetességgel járja körül egyrészt azt, mit gondolunk a tudományról (például a múlt század jelentős tudományfilozófusai munkásságának tükrében), másrészt megismerhetjük azt is, mivel foglalkozik a teológia, és milyen esélyei vannak egy - a szerző szerint nélkülözhetetlen - természeti teológia létrejöttének. A szerző utóbbi kapcsán szembenéz a szokványosan adódó kérdésekkel: hogyan és milyen mértékben van jelen Isten a teremtett létezésben; ha jelenvaló, akkor miként értelmezzük a bűnt és a szenvedést. Ha kell, végigveszi az isten jelenlétéről logikailag felállítható teóriákat a szimpla deizmustól a naturalizált, pusztán a fizikai törvényekkel azonosított istenig (aki lehet égi órásmester, ha fennállnak a newtoni törvények, és alig felismerhető mintázat, amint a relativitáselméletek és kvantummechanika logikája érvényesül). Ráadásul hol meggyőzően, hol legalábbis szórakoztató modorban érvel is a logikailag lehetséges istenképek mellett. Az ő teremtőjéhez a legprecízebb fizikai analógiát a kvantummező-elmélet nullponti vákuumenergiájában találja meg (a látszólag legteljesebb semmi sem néma és üres) - habár nem fukarkodik a kritikákkal sem, már ami az analógia valódi érvényességét illeti (joggal hozhatja fel: hiszen a kvantummechanikai vákuumot csak némi nyelvi trükkel nevezhetjük semminek). Istenképében pedig igyekszik kerülni mindenféle determinizmust, pláne predesztinációt: Polkinghorne nem éppen antropomorf Istene alkalmanként maga is kiszolgáltatott az általa teremtett valószínűségi elven alapuló szabályoknak, melyek ugyanakkor tág teret adnak a látszólagos véletleneknek, a kaotikus folyamatoknak és a szabad akaratnak. S miközben elgondolkodhatunk az általa elénk varázsolt analógiák és választási lehetőségek gazdagságán, feszélyeznünk sem kell magunkat, elvégre nem egy Isten létének vélelmezhető bizonyítékait mantrázó könyvet olvasunk, hanem egy gondolatébresztő és szórakoztató olvasmányt arról, miként láthatja a világot az, aki nem elégszik meg pusztán egyféle tapasztalattal. És egy laikusnak is módfelett tanulságos az, amit Polkinghorne a jövendő élet, az esetleges feltámadás vagy éppen a csoda természetéről elmond: szerinte a legfontosabb teológiai kérdés ilyenkor nem az, "hogyan történik?", hanem az: "miért nem történik gyakrabban?"
